Az 1956-os forradalom és szabadságharc megnyert békéje volt a kádári konszolidáció – ezt mondta Kósa Lajos, a Fidesz alelnöke és parlamenti képviselője Debrecenben, az aradi vértanúk emléknapja alkalmából mondott beszédében, amit a HVG szemlézett.

„Mi végre a sok áldozat, megérte-e a küzdelem, hiszen nem volt esély arra, hogy az oroszokat az osztrákokkal együtt legyőzzük?” – kérdezte Kósa, aki a háború és béke ellentétére fűzte fel a beszédét. Arra jutott, hogy nem volt hiábavaló a magyarok harca, hiszen nem jöhetett volna el az 1867-es kiegyezés, ha nincs szabadságharc, és ezután a Magyar Királyság olyan fejlődési pályát futott be, ami példátlan a történelmünkben.

Kósa azt mondta:

„Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a békét meg tudjuk nyerni, a háborút, azt nem. Számtalan küzdelmet folytattunk a szabadságunkért, Rákóczitól kezdve egészen 1956-ig, és látszólag ugyan elbuktuk ezeket a küzdelmeket, de az utána következő békét, a szatmári békétől kezdve a kádári konszolidációig úgy-ahogy megnyertük.”

Kósa szerint ebből a mai magyarok „nagyon helyesen azt a következtetést vonták le, hogy nekünk a békére van szükségünk, a háború nem jó nekünk”.

A HVG erről megjegyezte: „Az 1849-et követő abszolutista időszakot kiegyezés zárta le, míg a Kádár-korszakban a hatalom senkivel semmilyen egyezséget nem kötött, mindössze egy idő után fű alatt megüzente, hogy ha nem pofáztok, hagyunk titeket stikában maszekolni meg hétvégi házat építeni.”

A beszéd előzménye, hogy Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója két hete azt mondta: „Pont 56-ból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált 2,5 évvel ezelőtt, mert felelőtlenség, mert látszik, hogy belevitte egy háborús védekezésbe az országát, ennyi ember halt meg, ennyi területet vesztett, mondom még egyszer, az ő joguk, szuverén döntésük, megtehették, de ha minket megkérdeztek volna, akkor mi nem tanácsoltuk volna, azért, mert 56-ban az lett, ami lett. Mert megtanultuk, hogy itt óvatosnak kell lenni, és óvatosan kell bánni a nagyon értékes magyar életekkel. Azokat nem lehet csak úgy odadobni mások elé.” A kormány ezekkel az állításokkal nem ért egyet.

Orbán Viktor 2013-ban az 56-os forradalomról még azt mondta: „Van úgy egy nemzet életében, hogy nem lehet tovább tűrni. Magyarországon 56-ban nem lehetett tovább tűrni, mert nem volt mire várni. Mindenki tudta, s aki nem tudta, az is érezte: nincs tovább. Ha folytatódik a szovjet világ, semmi nem marad a magyar életből, ami a miénk. Semmi, ami nagyszerű és fölemelő, amit ezer év alatt építettünk föl magunkban, s ami többé, fontosabbá teszi az életünket, mint a puszta létfenntartásért folytatott küzdelem. Tenni kellett hát valamit. Sursum corda. Felemeltük hát szívünket, és fellázadtunk. Fegyvert fogtunk, és szabadságharcot indítottunk, ahogy egy büszke, nagyra hivatott és rongyaiban is nagyszerű néphez illik. A csontjainkban és a zsigereinkben éreztük, hogy a haza sorsa forog kockán. Ezért nem számított a túlerő. Nem lehetett többé méricskélni és latolgatni. Az emberfelettire kellett vállalkoznunk. Minden más a nemzet elenyészéséhez, lassú önfeladásához, biztos felmorzsolódásához vezetett volna. Már kötésig süllyedtünk a nagy, szürke, durva és bárdolatlan szovjet világmasszába. Kultúrnemzeti létünk vége fenyegetett. Ez volt az igazság, ez a jövő várt ránk, ezért ez volt a realitás. Fegyvert kellett ragadni, és harcba kellett szállni a hatalmas és félelmetes Szovjetunióval. A mérhetetlen túlerővel. És az akkori magyarok megtették. Megtették, amit megkövetelt a haza. Dicsőség a hősöknek!”