• Rainer M. János történésszel, akadémikussal, az 1956-os Intézet vezetőjével beszélgettünk az elmúlt hetekben megszaporodó kormányközeli 1956-os kiszólásokról.
• Vajon a forradalom átértelmezésének vagyunk a szemtanúi? Vagy csak ügyetlen kiszólásokkal van dolgunk, amikkel igazolni akarják a kormány oroszbarát és nyugatellenes politikáját?
• A Fidesznek mindig volt hajlama arra, hogy saját politikai céljai szolgálatába állítsa a forradalmat, amit nevezett már polgárinak is.
• A kisajátítási folyamat csúcspontja a fegyveres felkelők piedesztálra emelése volt, ami most zajlik, az valami egészen más, a kádárista hatalmi elitnek is tetsző álláspont: „hőbörgők” csinálták a forradalmat.
• Ötvenhat után nem nyertünk békét, a magyar társadalom kapitulált, miután a hatalom beleverte az orrát a vérbe.

Amikor megbeszéltük az időpontot, kérte, szedjem össze, milyen 56-os kormányközeli megszólalásokra is kell majd reagálni. Közben arra gondoltam, hogy közéleti emberként, rendszerváltást aktívan átélt polgárként hogyan hatnak önre azok a hírek, nyilatkozatok, amik ennyire nyilvánvalóan napi politikai céllal buherálják a történelmet? Mit érez ilyenkor?

Elszomorít, nem nagyon tudok mást mondani. Meg dühös vagyok, mert azt látom, hogy mindent lehet. A forradalom emléke fontos identitástényezője volt az új magyar demokráciának, a Fidesznek, és sokáig úgy tűnt, személy szerint Orbánnak is. Erről derül most ki, hogy lehet mindenféle aktuális politikai célzattal csűrni, csavarni, forgatni, ahogy éppen akarják. Arra szolgál, hogy egy éppen aktuális üzenet argumentációja, ennek az alárendelt része legyen. Ha azután az üzenet nem ér célba, mérges reakciók jönnek, ha 0,5 százalékkal visszaesik a Fidesz népszerűsége, akkor kiigazítják. Szomorú látni, ahogyan 1956 leértékelődik, akár egy nemzeti valuta. Mérges vagyok a cinizmus és az érdektelenség miatt.

Volt-e valaha is nemzeti konszenzus 1956-ról?

Egy darabig úgy tűnt, igen, de persze ez nem terjedt ki a történet minden elemére. Nyilvánvaló volt, hogy a szembenálló, akkor még ideológiai táborok mást és mást hangsúlyoznak. Akik érzékenyebbek voltak az 1956-ban megjelenő társadalmi programokra, szívesebben nevezték forradalomnak. Akik meg a nemzeti függetlenségi törekvést látták ötvenhatban, ők inkább szabadságharcnak tekintették. Megvolt a beszélgetés és a vita konszenzusa politikusok és történetírók között, közvetlenül a rendszerváltás után senkinek nem jutott eszébe, hogy napi politikai vitákban ötvenhattal érveljen. Az egy későbbi fejlemény volt, hogy ez a konszenzus megszűnt.

A magyar politikai baloldal kezdettől fogva nehezen tudott mit kezdeni ötvenhattal, Horn Gyula a terhelt múltjával mondjuk nehezen is tudott volna beszélni róla. Törekvés azonban volt benne, miniszterelnökként elment a 301-es parcellához megkoszorúzni Nagy Imre sírját. Akkor kellett volna valamit mondania is, például, hogy ő személyesen annak idején helytelenül cselekedett, és hogy ezt sajnálja. Túlságosan politikus volt ahhoz, hogy ezt megtegye, és a pártja se nagyon tette meg. De még a hallgatás is egy minőségi különbség ahhoz képest, ami most folyik. Ennyire kendőzetlenül az aktuálpolitikai éveléshez még soha nem használták ötvenhatot, mint az elmúlt másfél évtizedben, annak is különösen a második felében. Addig a Fidesz emlékezetpolitikája, kisajátító diskurzusa uralta ötvenhatot; a nemzeti oldal az 56-os forradalom örököse, az általa elmondottak jelentik az egyetlen igazságot a forradalommal kapcsolatban. Ezzel szemben, folytatták, a baloldal a forradalom leverőinek az örököse. Ez történetietlen ugyan, de még akkor sem mentek le ennyire kutyába, a napi vulgáris beszéd színvonalára, mint most.

Mikor lehetett észrevenni először az elmúlt másfél évtizedben, hogy a hatalom hozzányúl ötvenhathoz? 2015-ben adott egy interjút a Kossuth Rádiónak a forradalom leveréséről, ami a „nagyimrés-raineres narratíva” miatt nem mehetett le.

Nem akkor kezdődött a saját történet alkotása, a kisajátítási kísérlet már egy jó ideje folyt. A kilencvenes évek közepén, amikor a Fidesz végrehajtotta a teljes átállást az alternatív-liberálisról a nemzeti konzervatív vonalra, egy programszövegben felmerült, hogy ötvenhat polgári forradalom volt. Emlékezhetünk, a Fidesznek abban a korszakában minden polgári volt. Azt mondták, az ötvenhatos forradalmárok a polgári Magyarországért harcoltak. Ez passzolt akkor a Fidesz víziójához. Suta és erőszakolt volt, nem is nagyon használták, eltűnt. Ebben a szövegben szerepelt az is, hogy Nagy Imre és az 1956-os forradalomban résztvevő úgynevezett reformkommunisták nem voltak mások, mint jó börtönőrök, akik szerették volna leváltani a rossz börtönőröket, Rákosiékat, de a szabadság hívei nem ők voltak. Nos, a forradalom sok minden volt, csak nem polgári.

Valahol megtisztelő volt, hogy a „nagyimrés narratívát” a nevemmel kötötték össze, de nem csupán az általam írt Nagy Imre-életrajzzal állt összefüggésben. A hagyomány kisajátítása mindig a történet csonkításával jár együtt: 1956 kell, de Nagy Imre nélkül. Nem hiszem, hogy elbeszélhető ötvenhat Nagy Imre, a hívéül szegődő reformista kommunisták nélkül, akiknek ez jelentette a marxizmussal való végső szakítás kezdetét vagy egyik stációját. Ezek az emberek részei ötvenhatnak. Az általam vezetett és 2019-ben felszámolt 1956-os Intézetet azzal vádolták, hogy nem vesz tudomást a pesti srácokról. Eörsi László kollégám legalább húsz könyvet írt a fegyveres felkelésről. Olyan történetírói nyomot hagy hátra, hogy a sok szájhős, aki most azt bizonygatja, hogy fegyverrel harcolna a Corvin közben, a nyomába se érhet.

A forradalom politikai programja október 23-án a műegyetemi 16 ponttal született meg. Ebből hiányzott az erőszak, szó sem volt középületek megrohamozásáról, a kommunisták vasvillával való kihányásáról, sőt, úgy fogalmaztak, hogy alakuljon új kormány Nagy Imre „elvtárs” vezetésével, valamint össze akarták hívni a Magyar Dolgozók Pártjának a kongresszusát. Ez miért nem része a forradalomnak? Vagy azok az emberek, akik a forradalmi bizottságokban, a forradalmi munkástanácsokban tevékenykedtek? Miért nem része Nagy Imre, akit a leginkább ki akartak piszkálni ebből a történetből, és aki a leginkább hű maradt a forradalomhoz?