• Kamala Harris az USA első fekete női elnöke lehetne, aki ráadásul bevándorló szülők gyereke. Donald Trump eközben rasszista kijelentésekkel riogat, a közvélemény-kutatások szerint mégis előretört a kisebbségi szavazók között.
• A New York Times friss felmérése szerint Harris a latin-amerikai gyökerekkel rendelkező szavazók 56, a feketék 78 százalékának szavazatát szerezheti meg, ami meggyőző fölény, de így is elmarad Joe Biden 2020-as teljesítményétől.
• Mivel magyarázható ez a tendencia? Kik az egyes csoportokon belül azok, akik a leginkább fogékonyak Trump üzeneteire?
• A két jelölt jelenleg fej fej mellett áll, de a szavazóbázisok átrendeződése átrajzolhatja az elektori térképet. A latinók körében elszenvedett veszteségek korlátozhatják Harris útját a győzelemhez, de ha ezt a fehér elővárosokban elért javulással kompenzálja, akkor hatékonyabbá is teheti a választási stratégiáját.

Október 16-án Donald Trump az USA legnagyobb spanyol nyelvű televíziós hálózata, az Univision fórumán válaszolt nézői kérdésekre. Ez már csak azért is meglepő volt, mert miközben Kamala Harris egy egészpályás médiahadjárat kellős közepén tartott – a baráti podcastoktól és a Stephen Colbert-féle talkshowktól kezdve a kifejezetten ellenséges Fox Newsig mindenhova elment –, addig Trump és tanácsadói mintha éppen rájöttek volna, hogy a kevesebb számukra több lehet. A volt elnök visszalépett a második vitától, lemondott jó néhány szereplést, köztük a CBS 60 Minutes című műsorának hagyományos elnökjelölti interjúját, és amikor éppen közönség előtt megjelent, akkor is inkább a zenére való bizarr ringatózásával keltett figyelmet a válaszai helyett.

Az Univision ráadásul sokáig kimondottan kritikus volt a bevándorlóellenes retorikájáról és a spanyol ajkú lakosságot nem túl pozitív színben feltüntető megjegyzéseiről ismert Trumppal szemben – igaz, mintha az utóbbi időben enyhült volna a csatorna hozzáállása a volt elnökhöz. Mit keres egyáltalán Trump az amerikai latinók első számú médiafelületén, miért válaszol a kérdéseikre, amikor alig pár héttel korábban a Harrisszel való tévévitáján kutya- és macskaevő migránsokkal riogatott minden alap nélkül? Ki ennek a célközönsége, milyen szavazatokat lehet itt megnyerni?

A fellépés egyébként nem sikerült kifejezetten jól, vagy legalábbis a Trumpot faggató bizonytalan választók utólag kevéssé voltak elégedettek a hallottakkal. A január hatodika kapcsán kritikus kérdést feltevő aggályait finoman szólva sem oszlatta el Trump azzal, hogy a „szeretet napjának” nevezte a Capitolium ostromát, és egy másik kérdező is úgy foglalta össze az estét, hogy a bevándorlás kapcsán általában „a két párt ugyanezt csinálja, az egyetlen különbség az, hogy Harris közben nem sérteget minket”. (Ő továbbra sem tud dönteni a két jelölt között.) De ha nem is a stúdióban, a tévénézők között voltak, akik számára az önmagában fontos jel, hogy Trump egyáltalán foglalkozik velük – ez pedig az amerikai pártpolitika mélyén zajló változásokra irányíthatja rá a figyelmet.

Átrendeződő erőviszonyok

2020-ban Joe Biden a különféle utólagos becslések szerint a latino szavazatok 59-63 százalékát kapta, azaz jelentős fölénye volt Trumppal szemben – mégis mintegy 7-8 ponttal elmaradt Hillary Clinton 2016-os eredményétől, ami megnyilvánult például a gyengébb floridai teljesítményében is. Mindez alaposan meglepte az elemzőket: Trump négy olyan év után erősödött ebben a demográfiai csoportban, amikor bűnözőknek és erőszaktevőknek nevezte az USA-ba bevándorló mexikóiakat, fő politikai témájává a határra építendő – és jelentős részben soha el nem készült – falat tette, szétválasztatta a menekült családokat, pozitív megjegyzésekkel illette a Proud Boys nevű fehér nacionalista csoportot, és ezernyi egyéb rasszista kirohanásáról híresült el. Ráadásul ez a változás nem csupán a spanyol ajkú lakosságot érintette: Trump a feketék – főképp fiatal fekete férfiak – közt is szerzett szavazatokat, miközben Biden győzelmét leginkább az elővárosi fehérek nagyobb arányú támogatásának köszönhette.

Manapság nincs olyan elemzés, ami ne emelné ki az amerikai politika növekvő polarizációját, az viszont ritkábban kerül reflektorfénybe, hogy ezzel egyidőben egy faji depolarizáció is zajlik, azaz csökken a különbség a fehér és színes bőrű szavazók pártpreferenciái között.

Félreértés ne legyen: a republikánus szavazóréteg és különösen a párt bázisa még mindig jóval fehérebb az USA demográfiai összetételénél, a különféle faji és etnikai kisebbségek pedig továbbra is inkább a demokraták felé húznak, a feketék esetében például a kérdés csak az, hogy 90 vagy inkább csak 80 százalékhoz lesz-e ezúttal közelebb Kamala Harris szavazataránya. De a kisebb elmozdulások is sorsdöntőek lehetnek akkor, amikor néhány tízezer vokson múlhat egy-egy kulcsállamban a győzelem.

Mielőtt Joe Biden nyáron kiszállt volna a választási kampányból, az előrejelzések drámai visszaeséseket mutattak a kisebbségi támogatottságában – tavaly decemberben volt például olyan mérés is, ami szerint Trump egyenesen legyőzte volna Bident a latinók között. A demokrata jelölt lecserélésével sikerült stabilizálni a helyzetet, de ahogy Nate Cohn, a New York Times vezető választási elemzője felhívta rá a figyelmet, ez csak annyit jelent, hogy Harris a fekete és latino szavazatok tekintetében veri a 2024-es Bident, ám így is elmarad Biden 2020-as eredményétől, Hillary Clinton 2016-os számairól nem is beszélve. Eközben viszont Harrisnek jó esélye van arra, hogy a fehérek között jobb szavazatarányt érjen el, mint bármelyik demokrata jelölt az elmúlt évtizedekben – Richard Nixon 1968-os győzelmétől kezdve mindig a republikánus jelöltre voksolt a fehérek többsége, de ezúttal Harris egyes kutatások szerint egészen megközelítheti Trumpot, a fehér nők között pedig akár meg is előzheti.

Azzal, hogy az elmúlt években a Demokrata Párt a fehér munkásosztály szavazóit egyre inkább a jómódú elővárosok képzettebb lakóira cserélte, a magasabb státuszú fehérek és a különböző kisebbségek furcsa koalíciója jött létre. Az Egyesült Államokban – ahogy a nyugati világban is általában – egyre inkább az urbánus és vidéki szavazók közötti politikai törésvonal a meghatározó, egy-egy nagyvárosi térségben, például New Yorkban a demokraták egyszerre erősek a legvagyonosabb és a legszegényebb negyedekben, ami óhatatlanul érdekütközésekhez vezet. A fehér demokraták egyre liberálisabbak, a fekete és latino szavazók politikai-kulturális attitűdjei viszont vegyesebbek – ezzel együtt a legnagyobb részük kitartott a demokraták mellett, legalábbis eddig.

Ez a cikk főleg a latino szavazókra fókuszálva veszi számba a lehetséges magyarázatokat arra, hogy miért pont Trump idejében láthatunk ebben változásokat. Az amerikai feketékre is részben hasonló magyarázatok igazak lehetnek, igaz, lényeges eltérések is vannak a két csoport között: amíg az amerikai feketék túlnyomó többsége számára a rabszolga ősöktől való származás alapvető közös identitásképző erő, addig a latinók mindig jóval diverzebb csoportot alkottak, és így a politikai hovatartozásuk is inkább ingadozott. A bevándorlás a latin-amerikai felmenőkkel rendelkezők számára központi kérdés, miközben a feketék jóval inkább érdekeltek a történelmi diszkriminációs gyakorlatok felszámolásában, esetleges újraéledésük megakadályozásában. Ezzel együtt a kisebbségi szavazók egy részének elmozdulása a demokratáktól közös jelenség, ami magyarázatra szorul.