A 102 éven át jókedvű Kicsi néni halotti beszéde
Neil Gaiman „Amerikai istenek”-jének remek alapötlete, hogy az istenek addig élnek, amíg valaki gondol rájuk. Mi van, ha ez a helyzet az emberekkel is? Vegyünk például igen távoli, de annál kedvesebb rokonomat, Kicsi nénit, akire alig emlékszik valaki, mert majdnem mindenki meghalt már, aki ismerte. Én viszont ismertem őt. Nem volt nagy, de annál kiválóbb. Szó szerint nevetve csinálta végig a XX-XXI századot 1922-től 2024. őszéig. Ha az ember el akar gondolkodni a halottakon, talán könnyebb egy totál ismeretlennel kezdeni. Úgyhogy halottak napjára idemásolom a beszédet, amit a sírjánál állva mondtam, miközben mind a heten rá gondoltunk meg arra, hogy rólunk mit fognak mondani, ha egyáltalán.
Kedves gyászolók, kedves Kicsi néni!
Ki az abszolút optimista? Erre a kérdésre az ismert vicc különböző változatai sokféle választ adnak.
Talán az, aki azt hiszi, hogy a légy a szobában a kijáratot keresi? Vagy az a férj, aki a feleségét járó motorral várja a ruhabolt előtt? Netalán az, aki az utolsó pénzéből pénztárcát vásárol?
Egyik sem, de én szerencsére tudom az igazi választ. Az abszolút optimista nem más, mint Putz Irén, vagy ahogy ő maga is gyakran hívta saját magát, Kicsi néni. És nemcsak azért, mert ő írta le a XXI. századi magyar próza általam ismert legoptimistább mondatát, ami így hangzik:
„Életem a hajózásnál: mindeddig (96 évesen) a legszebb két év az életemből.”
Ezt a mondatot abban a tízoldalas, géppel írt szövegben olvastam, amit 96 évesen írt az életéről, szépen végigvéve minden fontos eseményt a születésétől az iskoláin, munkahelyein és utazásain át a végleges nyugdíjbameneteléig, ami 82 éves korában történt.
Ez a mondat valójában egy egysoros önéletrajzi regény. Ki az, akinek 96 évesen még simán belefér, hogy legyen még két jobb éve, mint 1944-45-ben, amikor élete első munkahelyén, a Bayerischer Llloyd dunai gőzhajótársaságnál dolgozott titkárnőként? És eleve ki az, aki 96 éves korában egyáltalán képes tízoldalas, pompásan összefogott önéletrajzot írni? Na és ki az, aki ezek után még él is annyit, ráadásul végig jókedvűen, hogy tényleg legyen esélye még két parádés évre?
A válasz ma mindenre két szó: Kicsi néni. Vagy Putz Irén, aki szeptember 23-án, két nappal a 102. születésnapja előtt aludt el örökre, miután a gondozóinak elbeszélése szerint a legvégén apukát hívta.
A két aprócska, szuper kedves nénit, vagyis Kicsit és az anyukáját, Ike nénit a születésemtől, vagyis a hetvenes évek elejétől fogva ismertem, merthogy ott laktak tőlünk 3 háznyira a József körúton. Annyit tudtam róluk, hogy távoli rokonaink és hogy őrülten kedvesek, mindig vicces dolgokat mesélnek és ők csinálják a világ legfinomabb süteményét, a lenyűgöző zöld színben pompázó hamis marcipángolyót. Kezdetben a szüleimmel mentünk át hozzájuk, de mivel elsőtől kezdve egyedül jártam iskolába a Práter utcába, innentől egy csomót jártam át hozzájuk egyedül is. Csak nénikkel játszható kártyajátékokra tanítottak, megállás nélkül tömtek a simán csak „zöld golyónak” nevezett csodaédességgel, miközben annál is csodásabb dolgokat meséltek a régi időkről, amikor Kicsi néni irodai főnöke egy igazi lovag volt, akit persze teljes páncélzatban képzeltem el a Bayerischer Lloyd gőzhajózási társaság Duna-parti irodájában.
Már akkor feltűnt, hogy Kicsi néni mennyire mélyről jövően jókedvű és milyen lelkesen mesél mindenről, a külföldön játszódó sztorikat valóságos képeslapözönnel illusztrálva. De azt csak később kezdtem szép apránként megtudni, hogy Putz Irén mi minden ellenére tudott az a derűs, tüchtig, érdeklődő és mozgékony figura lenni, aki volt.
Még meg sem született és máris hátrányból indult, hiába hangzik jól, hogy egy tanítónő és egy katonatiszt lánya volt. És hiába hangzik jól, hogy az édesanyja akkor volt önálló, szakmával rendelkező dolgozó nő, amikor ez még messze nem volt általános dolog Magyarországon. Hátrányból indult, mivel igazán szenvedélyes szerelmi sztori gyümölcse volt: az édesanyja Tolnán volt tanítónő, amikor a Horthy-féle Nemzeti Hadsereg ünnepi felvonulást tartott a településen. Ott ismerkedett meg a Nemzeti Hadsereg Bécsben született őrnagyával, a Kicsi néni által a halálos ágyán is hívogatott Putz Jakabbal, aki a szomszédos településen, Faddon állomásozó II. tolnai zászlóaljat vezette, majd 1920-tól Szekszárdon szolgált és a város népszerű társasági figurája is lett, mivel ismert zeneszerző és ügyes zongorista is volt. A hátrányt az jelentette, hogy ekkor még házas volt.
Ike néni 1921-ben esett teherbe, Putz Jakabot ebben az évben - nem tudni, hogy emiatt-e - leszerelték. Immár ezredesként. Kicsi néni 1922 szeptemberében született meg, a család ekkor költözött Mezőtúrra, Pubival, Kicsi néni már középiskolás féltestvérével együtt. Putz Irén gyereknek is eleven volt és éles eszű, a nyolcéves leánygimnázium elvégzése közben latinul is tanult, de a család anyagi helyzete a katonatiszti fizetés elvesztése után nem engedte meg, hogy egyetemre menjen, Ez sem szegte kedvét, beiratkozott egy francia apácák által magyar és német nyelven tartott kétéves titkárnőképző tanfolyamra, közben tovább tanulva a francia nyelvet is.
Kicsi néni élete is véletlenek és hirtelen döntések sorozata: a budapesti Duna-korzón sétálva Ike néni meglátta a Dunagőzhajózási Társaság feliratot és hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte a lányát, hogy „lenne ehhez kedved?”. Volt, megírta az önéletrajzát, beadta és fel is vették. Nem a Dunagőzhajózási Társasághoz, hanem a vele egy emeleten működő, ugyanebben a műfajban utazó Bayerischer Lloyd nevű céghez.
Itt töltötte el élete két legszebb évét, abban az irodában, amit Hübner Ede lovag, nyugalmazott magyar királyi folyamőr törzskapitány vezetett, aki Kicsi nénit a tízoldalas önéletrajza szerint Putzikámnak nevezte. Kicsi néni itt egy rakás barátot szerzett és a visszaemlékezése szerint általában is pompásan érezte magát. A XX. századi történelem persze akkor csapott le rá, amikor minden a legjobban nézett ki: előbb elkezdődött a hajóik al-dunai bombázása, aztán jött a front és a Bayerischer Llloyd ajánlata: ha akar, az irodával együtt menekülhet Németországba. A család katonai kapcsolatai miatt elég pontos információik voltak arról, hogy a szovjetek mit műveltek a nőkkel Kelet-Magyarországon, ezért úgy döntöttek, hogy Kicsi éljen az ajánlattal és tartson a főnökével Németországba. Vad és drámai pillanat lehetett, mennyire jellemző, hogy ezt ennyivel intézte el a visszaemlékezésében:
„Nagy lelki drukkal, de pontosan tudva, hogy ennek van értelme, beültem a főnök mellé egy autóba, amely azután Gönyűbe, az ottani BL-főnökségre vitt bennünket.”
Kicsi néni nem a származása miatt volt úrinő, hanem az olyanok miatt, ahogy leírta a tartózkodásukat kikötött hajón, miközben a szövetségesek folyamatosan szórták a bombákat:
“Egy darabig egészen nyugodt, sőt derűs kedéllyel voltam egy kedvelt lény a társaságban, laktam egy hajón, természetesen külön kajütben, és örülhettem annak, amikor a főnököm egy vacsoránál azzal helyezett tulajdonképpen biztonságba, hogy kijelentette: “Sie sind da das Kleinod” Maga itt az a drágakő, akire mi mindnyájan vigyázunk. Ez így is volt.”
Aztán jött az újabb csavar: a karácsonyi ünnepekre visszakéredzkedett Budapestre, de a fővárost elözönlötték az oroszok és nem volt visszaút. Van-e súlyosabb „satöbbi”, mint amit Kicsi néni ebben a mondatában használt:
„Karácsonyra Pestet is elözönlötték az oroszok, és mindhárman Irén néniékkel együtt végigszenvedtük, éheztük satöbbi a város elfoglalását.”
Micsoda lábjegyzet Kicsit néni életéhez, hogy a neki annyira kedves Hübner Ede hajóskapitány lánya a háború után híres operaénekesnő lett Birkás Lilian néven, két férjétől három gyereke született, köztük Birkás Ákos festőművész és Nádasdy Ádám nyelvész-költő.
De a Vörös Hadsereg is kevés volt, hogy megtörje az ekkor 23 éves Kicsi néni lendületét. A front elvonultával visszaköltöztek Mezőtúrra, ahol hamarosan ő vált az elsőszámú családfenntartóvá: édesapjától egykori horthyista katonatisztként megvonták a nyugdíját, így néha zongoraleckék adásából tudott némi pénzt keresni, Ike néni pedig gyerekekre vigyázott, miközben az ügyes Kicsi a malomban dolgozott, így nemcsak pénzt tudott hazavinni, hanem lisztet és tüzelőt is, amiközben a család egy konyha nélküli lakásrészben tengődött, ahol egy helyiséget tudtak fűteni a sparhedttel.
1951-ben meghalt Putz Jakab, nem sokkal később a nagymama is, Kicsi néni pedig visszaemlékezése szerint kezdte irgalmatlanul egyedül érezni magát Mezőtúron, így a két nyelvvizsgájában bízva, egy jó barátnője segítségével állást szerzett a Hungarofruct nevű külkereskedelmi vállalatnál és felköltözött Budapestre. Kicsi néni óriási barátkozó volt, nem véletlen, hogy így történt a dolog. Nemsokára utánajött Ike néni is és eltartási szerződést kötöttek egy katonatiszt özvegyével abban a József körúti lakásban, ahol én is megismertem őket. Kicsi nénire vallott, hogy harmincéves kora után is kiváncsi maradt és új dolgokba fogott: ekkoriban tanult meg angolul és végezte el az idegenvezetői tanfolyamot. Nagy élet folyt a hatalmas, sötét, régi bútorokkal teli lakásban: barátok, vidéki rokonok tűntek fel náluk és ezrével készülhettek a csodálatos zöld golyók, amik alapanyaga az olvasztott cukor, a gríz és és a mandulaaroma voltak, a gyönyörű szín utóbbinak volt köszönhető.
Kicsi néni 1966-ben átment dolgozni a Pénzintézeti Központba, ami a Magyarországon élő vagy üzletelő külföldiek pénzét kezelte. Ez nyilván jól megfigyelt munkahelynek számított akkoriban, ami az éles eszű, remek megfigyelő Kicsi néni figyelmét sem kerülte el, a visszaemlékezésében érzékletesen írja le, hogy a „négy, idegen nyelvekkel dolgozó - rosszmájúan megjegyzem: “rossz káder” mellett mindig ült a szobában egy csak magyar gyorsírónő.” Kicsi néni 79-ben itt ment nyugdíjba, de ez annyit jelentett csak, hogy másnaptól félállásban folytatta még öt évig a Pénzintézeti Központnál, aztán további tíz évig dolgozott egy ügyvédi irodában.
Kicsi nénit tényleg minden érdekelte és nekem úgy tűnt, hogy a világon a legjobban talán beszélgetni szeret, talán ezért is kedveltük egymást. Tökéletesen jellemző rá, hogyan írta le az utolsó munkahelyét, az ügyvédi irodát:
„nagyon kedves kollégákkal és egy ultra-intelligens főnökkel, akivel az emberi érdeklődés nagyon sokféle területére el lehetett kanyarodni, ha éppen nem munka-témáról volt szó.”
De bármennyire is imádta a barátnőit, a kollégáit és Európa legjobb főnökeit, Kicsi néni mindent elsöprő szenvedélye az utazgatás volt. Talán a bizalmi állásnak számító munkahelye miatt kapott annyiszor útlevelet, hogy a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években keresztül-kasul be tudta járni Európát. Az internet korában már nehéz elképzelni, mennyi előkészület kellett ahhoz, hogy az ember megtervezzen egy utazást, de Kicsi néni nem sajnálta az időt és rengeteg jegyzettel, tökéletesen felkészülve vágott neki minden kalandjának.
A feljegyzéseiből és a családi visszaemlékezésekből csak egy téma hiányzik feltűnően, de nagyon remélem, hogy volt szerelmes is. Sőt eléggé biztos vagyok benne, nehéz ugyanis elképzelni, hogy valaki ennyi lelkesen, derűsen és érdeklődően éljen végig egy évszázadnyi időt, ha bármi alapvetően fontos hiányzik az életéből.
Kicsinek nemcsak a szelleme, de a teste is ruganyos volt. Márta nagynéném szerint, aki a másodfokú unokatestvére, nagy barátja és évtizedeken át hűséges trécselőpartnere volt, olyan mozgása volt, mint a csíknak. Sőt az ismert halfélével ellentétben nemcsak vízszintesen volt gyors, hanem kifejezetten szeretett függőlegesen pattogni is. Ez juttatta el előbb a kórházba, majd élete utolsó éveinek helyszínére, a szeretetotthonba is. Nem bírt ugyanis megülni a fenekén, miközben az önkormányzattól érkező segítője éppen bevásárolt neki, felpattant és eltörte a combnyakát. De még az otthonban sem szontyolodott el. Végig őszintén jókedvű maradt és hiába lazult a kapcsolata a való világgal, mindig szívesen trécselt a többiekkel és játszott a mackóival, nem véletlenül nevezték el a lakrészét babaszobának.
Úgy élt, hogy mindig abból próbálta kihozni a maximumot, amit az élet nyújtani tudott. Ezért se hallotta soha senki panaszkodni, még a nénikém sem.
Remélem, most újra találkozott apukával, anyukával és azokkal az isteni barátnőkkel az irodából, nem is beszélve a fantasztikus főnökeiről, különös tekintettel lovag Hübner Edére. Nagyon remélem, hogy Kosztolányi Dezsőnek ebben az egy dologban nincs igaza és a halottak nem felejtenek el mindent, például a zöld golyó receptjét sem.
Kicsi néni, további jó szórakozást!