„Az orosz propaganda célja, hogy az információs teret megtöltse hamisítványokkal, és ne maradjon hely másnak"

• Az oroszok fő narratívája szerint Ukrajna bukott állam, ezt az üzenetet pedig az Egyesült Államoktól Európáig minden célcsoportnak személyre szabottan sulykolják.
• A mesterséges intelligencia inkább segíti az ukrán tényellenőrzőket, mint hátráltatja. Az AI-generált orosz dezinformációt különösebb erőfeszítés nélkül észre lehet venni, annyira feltűnően manipuláltak, viszont úgy elárasztja az ukrán digitális információs teret, hogy másnak nem marad hely.
• Az érzelmek uralkodnak a tények felett, ezt az orosz propaganda pontosan tudja.
• Az államba vetett bizalom háborús helyzetben életet menthet, gondoljunk csak a zaporizzsjai erőmű helyzetére.
• A VoxCheck, a „Vox Ukraine” független elemző platform tényellenőrző projektje két vezető szakértőjével, Valerija Sztepanyukkal és Szvitlana Szlipcsenkóval beszélgettünk. A csapat orosz propagandát, manipulációt, dezinformációt vizsgál és cáfol Ukrajnában és külföldön egyaránt.

Mik az Ukrajnára vonatkozó fő orosz dezinformációs narratívák? Változtak ezek a háború előtti időszakhoz képest?

Valerija Sztepanyuk: Azt mondanám, hogy a központi orosz narratíva évek óta ugyanaz: Ukrajna egy bukott állam. Ebből kiindulva és erre alapozva Oroszország sok kisebb narratívát fejleszt ki, amelyeknek ezt kell „bizonyítaniuk”. Természetesen az oroszok is különböző közönséget céloznak, de az üzenet gyökere mindegyiknél ugyanaz: Ukrajna bukott állam, nincs joga a létezéshez, Oroszország pedig mindent megtesz, hogy megváltoztassa a helyzetet, hogy jobb legyen Ukrajnában és Ukrajnának, hogy megmentse az ukrán népet, és így tovább.

Két éven keresztül hat európai országban vizsgáltuk az orosz dezinformáció terjedését, és azt láttuk, hogy a tendenciák ugyanazok, mint az ukrán médiatérben. Sajnos az orosz dezinformáció egész ökoszisztémája nagyon jól működik, és Oroszország rengeteg pénzt tud erre költeni. Célszerű elkülöníteni, melyik orosz dezinformációs narratíva fókuszál az ukrán társadalomra, melyik az orosz lakosságra, az európai országokra vagy épp az Egyesült Államokra. Például az európai emberek számára nagyon érzékeny téma lehet a korrupció, így az Ukrajnáról mint végletekig korrupt államról szóló narratívák terjesztése rettentő káros Ukrajna európai támogatása szempontjából, de közvetlenül érinti az európai országokban élő ukránokat is.

Az ukránokat a korrupcióról szóló narratívák nem fogják meg igazán, ezért őket mással, elsősorban kisebb, belső botrányokkal, problémákkal kapcsolatos dezinformációval bombázzák. Természetes, hogy egy országnak vannak problémái, minden országnak vannak, de ezeket a problémákat Oroszország a számára legmegfelelőbb megvilágításban tálalja. Mindig az a cél, hogy megérintsék a lakosság legsebezhetőbb csoportjait, így tudnak működni az oroszok által kidolgozott narratívák.

Vagy hogy egy másik példát említsek, az európai közönség számára az ukrajnai mozgósításról szóló narratíva nem ugyanazt jelenti, mint az ukránoknak. Az ukrán lakosság számára ez egy nagyon érzékeny belső téma, ezt jól tudják az oroszok is, így Ukrajnában a mozgósításra és az ezzel kapcsolatos kérdésekre fognak összpontosítani. Európában pedig például a nemzeti kisebbségekre, az ő jogaikra, vagy a dezinformációt terjesztő orosz médiumok ukrajnai betiltására.

Ezek a történetek egy elég összetett narratívát alkotnak arról, hogy Ukrajna nem demokratikus, hanem bukott állam, ahol az emberek minden jogát megsértik, és így tovább. Tehát az ökoszisztéma összetett, de a résznarratívákat a konkrét célközönségekhez igazítják.

Tapasztaltatok változást abban, hogy milyen eszközöket használnak az oroszok a dezinformáció terjesztésére? Korábban, a teljes körű invázió előtti években gyakrabban beszéltünk trollfarmokról, proxykról, de most mintha áttevődött volna a hangsúly a mindenféle orosz intézmény hivatalos – például Telegramon keresztül történő – kommunikációjára.

V. Sz.: Azt mondanám, hogy mindegyik szint működik, mindenki meghatározott célközönségre dolgozik. A Telegram a legnépszerűbb üzenetküldő app Ukrajnában. Az orosz állami média, az úgynevezett ellenzéki bloggerek, a katonai tudósítók mind rendelkeznek Telegram-csatornával. Ők különböző célközönségre „lőnek”, mert az emberek hajlamosak azt hinni, hogy a média hazudik, míg egy átlagember, egy blogger csak az igazat mondja.

A nagyobb orosz intézmények – például egy ENSZ-nagykövetség – kommunikációjában megjelenő történetek szélesebb körűek, ezek globális szinten alakítják a nagy narratívát, míg a kis weboldalak, Telegram-csatornák, bloggerek specifikusabb történeteket terjesztenek, hogy ezt a nagyobb narratívát erősítsék.

Az üzenetek számában is látványos az eltérés. Például az ENSZ-nagykövetség nem fog naponta tízszer posztolni. Az orosz képviselők tesznek néhány nyilatkozatot, és ennyi. Viszont a média és a Telegram-csatornák újabb és újabb üzenetekkel árasztják el a követőiket, hogy az intézmények szintjén terjesztett üzenet erősebb legyen.

Szvitlana Szlipcsenko: Bár a Telegram a legnépszerűbb, de az orosz dezinformáció ugyanúgy jelen van a Facebookon, az Instagramon, a TikTokon és az X-en is. Ami az orosz online médiát illeti, a többségük be van tiltva Ukrajnában, csak VPN segítségével lehet elérni őket. Ugyanez vonatkozik az orosz tévécsatornákra is. Korábban az oroszbarát politikai párthoz kötődően voltak olyan tv-csatornák, ahol órákon át orosz propagandát láthattunk, ma már ezek is be vannak tiltva. Szerintem ez óriási lépés volt az orosz dezinformáció csökkentésére. De még mindig ott a propaganda a közösségi médiában. Nemcsak a már létező dezinformáció ellen kell fellépnünk, hanem az ukránok médiatudatosságának növelésén is dolgozni kell, hogy ellenállóbbak legyenek a dezinformációval szemben.

Azt látjuk, hogy a digitális információs térben minden hamarabb történik, mint a médiatérben. Hamarabb olvasni valamiről mondjuk a Telegramon, mint hogy a média be tudna róla számolni. Másként kezelitek a két területet?

Sz. Sz.: Mi tényellenőrző csapatként inkább a közösségi médiában keringő álhírek monitorozására és leleplezésére koncentrálunk. Az előbb említett betiltások miatt az ukrán médiában nagyon ritkán jelenik meg bármilyen Kreml-narratíva, ha mégis, akkor ez inkább valamilyen újságírói hiba vagy hanyagság következménye. Persze van fake, helyi fake-ek, vagy félretájékoztatás, de mindent átható orosz propaganda nincs. Ha a Kreml által létrehozott fake-ek ellen szeretnénk fellépni, akkor azt kell figyelnünk, hogy mi történik a közösségi médiában.

A háború hatalmas technológiai fejlődést hoz Ukrajnába, elég csak a mesterséges intelligenciára gondolni, amit az orosz és az ukrán oldal egyaránt használ. Maradva az AI-nál, ez segíti vagy hátráltatja a tényellenőrzők munkáját?

V. Sz.: Általánosságban azt mondanám, a mesterséges intelligencia segít nekünk, mert ha Oroszország mesterséges intelligenciát használ például deep fake-ek létrehozására, akkor azok nagyon gyengék, könnyű őket felismerni bármilyen eszköz nélkül. Mi is használunk egyébként AI-t,elsősorban a fényképek és videók ellenőrzésére, hogy kimutassuk, melyik részeket manipulálták. De azoknak a deep fake-eknek a felismeréséhez, amik elárasztották a Telegramot az invázió kezdetén, nem kellettek ilyen eszközök.

Nem bonyolult most már olyan szintű hamisítványokat létrehozni, hogy senki nem mondja meg, hogy azt mesterséges intelligencia gyártotta. Miért elégszik meg Oroszország a rossz minőságű fake-ekkel, nincs rászorulva, hogy mennyiség helyett a minőségre koncentráljon?

Sz. Sz.: Pontosan, az orosz propagandának nincs erre szüksége, a cél az, hogy az információs teret megtöltsék hamisítványokkal, és ne maradjon hely másnak, így se idő, se szükség nincs arra, hogy jó minőségűeket is gyártsanak. Ha könnyen, gyorsan és olcsón készíthetsz több száz vagy ezer mesterséges intelligenciával generált fake-et, fotót, videót, hangfelvételt, akkor nem kell szöszölni jó minőségű képekkel vagy videókkal, amikről nehéz lesz megállapítani, hogy AI által létrehozottak vagy valódiak.

V. Sz.: Azért is lenne macerásabb jó minőségű fake-eket létrehozni, mert nem minden AI-eszköz működik jól ukránul. Egyébként meg a tényellenőrzők és a média már annyit beszélt deep fake-ekről, hogy az emberek tudták, hogy vannak ilyenek, és szinte várták, hogy „lássanak ilyet élőben”, ezen a téren a felkészítés nagyon jól működött. Természetesen mindig lesznek olyanok, akik ezeket elhiszik, mert nem annyira gyakorlott felhasználók. Görgetik a TikTokot vagy az Instát, és nem figyelnek arra, milyen az adott kép vagy videó, a saját következtetéseiket viszont levonják a látottakból.

A dezinformáció, annak megcáfolása, általánosságban a tényellenőrzés mikor lett igazán téma Ukrajnában?

V. Sz.: Az invázió első napjaiban mindenki orosz fake-ekről, hamisítványokról beszélt, meg arról, hogy mindent tényellenőrizni kell. Sokan és sokat emlegették a tényellenőrzés szükségét, hiszen az invázió előtt a társadalom egy része a politikai, társadalmi híreket sem követte igazán. Amikor kitört a háború, akkor viszont órákig görgették a közösségi médiát, falták az országos híreket a tévében, az interneten. Mindenki szomjazta az információt, de addigra mindenki hallott a hamisított tartalmakról, a fake news-ról is.

Sz. Sz.: Nem szabad elfelejteni, hogy Ukrajna a függetlenné válása óta az orosz propaganda célpontja volt. Szerintem az ezzel kapcsolatos ellenállóképességünkben a fordulópont 2014 volt, amikor általánosságban az orosz dezinformáció elleni fellépés – nem csak a mi szervezetünk munkája – ugrott egy nagyot. Ekkor számos orosz dezinformáció elleni küzdelemmel foglalkozó új szervezet megalakult, ezek jellemzően még nem kormányzatiak voltak. 2021-ben viszont, majdnem egy évvel a teljes körű invázió előtt két kormányzati központot alapítottak. Az egyik a Stratégiai Kommunikációs és Információs Biztonsági Központ, ami a Kulturális és Stratégiai Kommunikációs Minisztérium része, a másik a Dezinformáció Elleni Központ, ami a Nemzetvédelmi és Biztonsági Hivatal része. Mindkét központ már 2021-ben építgette a kapacitásaitt, 2022-ben pedig számos új tevékenységet kezdtek el.

Ők erős szereplők, sok partnerük és jól kialakított közösségimédia-oldalaik vannak. Szerintem nagyon fontos, hogy léteznek és dolgoznak, hiszen dezinformáció elleni küzdelemmel foglalkozó állami szervekről van szó, amelyek a megállapításaikat a közösségi médiában is bemutatják, egy olyan helyen, ahonnan az emberek szívesen tájékozódnak.

Persze néha nekünk független tényellenőrzőként nem tetszik, hogy mit hogyan csinálnak, hogyan lépnek fel a dezinformáció ellen, mert nekünk szigorú módszertanunk van, amitől nem térhetünk el, az övék pedig más. Könnyebb és gyorsabb azt mondani, hogy ne bízz meg ebben és ebben az információban, mert ez ellenséges hamisítvány, minden további magyarázat nélkül. Ilyenkor talán mi bővebb magyarázattal tudunk szolgálni, tényekkel, forrásokkal, hogy segítsük a kormányzati szerveket a munkájukban. Van egy ilyen kettősség velük kapcsolatban: egyes esetekben nem olyan jó minőségű a munkájuk, viszont amikor gyors reakcióra van szükség, talán hatásosabb az, ahogy ők működnek.

Arról érdemes még néhány szót szólni, hogy gyakran – akarva-akaratlanul – a dezinformáció forrásává a lakosság válik. Az emberek beszélnek egymással, közben torzul az információ, mint a fülbe suttogós játékban. Az ember elolvassa a híreket, valamit félreért, hozzáadja a saját értelmezését, ahogy a következő és a következő ember is, és mire a sztori az elér az ötödikhez, egy teljesen más történetet látunk.

Ez azóta így van, hogy az emberiség megtanult beszélni.

Sz. Sz.: Pontosan. De problémává válhat, ha az emberek inkább egymásban vagy bloggerekben bíznak, mint a hivatalos kormányzati forrásokban. A bizalomhiány életveszélyes is lehet, ha olyan helyzet alakul ki, hogy fontos és érzékeny információt kellene hivatalos forrásokon keresztül terjeszteni. Egy aktuális példa erre a zaporizssjai atomerőmű esete. Bármilyen vészhelyzet esetén csakis a hivatalos forrásokra szabad hallgatni, mert csak ezek látják át az egész helyzetet, és ennek megfelelően tudják olyan információval ellátni az embereket, ami adott esetben konkrétan az életben maradáshoz szükséges.

De ha az emberek nem a kormányzati és hivatalos forrásokban, hanem inkább egymásban, nevenincs internetes szakértőkben vagy bloggerekben bíznak, az háborús helyzetben az életükre is veszélyt jelenthet. A hírek terjesztésének és terjedésének mechanizmusa minden társadalomban érdekes és alapvető dolog, háborús körülmények között viszont megváltozik a jelentősége. Pont ezért kell megőrizni és megerősíteni a hivatalos forrásokba vetett bizalmat.

Beszéltünk a médiatudatosságról, ami nagyon fontos módja annak, hogy növeljük a lakosság ellenállóképességét a dezinformációval szemben. A különböző generációk viszont abszolút más forrásból szerzik az információt, és másként is viszonyulnak hozzá, emiatt nyilván másként lehet az ő médiatudatosságukat javítani is.

V. Sz.: Az a generáció, amelyik nemrég kezdett el például Telegramot használni, vagy a közösségi médiát felfedezni, azzal szembesül, hogy egyszerre kap üzeneteket a rokonaitól és a dezinformációs csatornáktól. Nagyobb figyelmet kell rájuk fordítani, nekik egyszerűbb magyarázatra van szükségük, számukra ismertebb példákkal, bonyolult kifejezések, kutatási adatok nélkül. Ők egyébként hajlamosak jobban hinni a szomszédaiknak, a rokonaiknak, így a médiatudatosságukat is ebben a keretben kell kezelni. Esetükben inkább a baráti tanács működik, és nem egy iskolai lecke.

Sz. Sz.: Sok minden függ a földrajzi helyzetüktől is. A nagyvárosokban az idősebbek inkább a tévéből tájékozódnak, talán valamennyire a közösségi médiából. Médiatudatossági szempontból előrébb járnak, talán szélesebb kapcsolati körük van a gyerekeikkel, unokáikkal is. De úgy látom, hogy a kisvárosokban még mindig a nyomtatott média a legnagyobb információforrás. Itt jön be a helyi újságírók szerepe, akiket ki kell képezni a tényellenőrzésből, médiatudatosságból, a dezinformáció elleni fellépésből és általában a dezinformáció megértéséből. Mert ha nem az olyan nagyvárosokról van szó, mint Kijev, Lviv, Odessza, Dnyipro, Harkiv, hanem a tényleg kisebb városokról, akkor a nyomtatott helyi médiába vetett bizalom is sokkal nagyobb lehet, mint az országos tévácsatornákba vetett.

Nyilván a helyi újságírók pár képzéstől nem lesznek profi tényellenőrzők, de tudni fognak a jelenségről, és az olvasók figyelmét is ráirányítják. Megtanulják, hogy a tényeket kell használni, nem az érzelmeket. Nem valakinek a gondolatait vagy előrejelzéseit, hanem a tényeket.

Ha már említettétek a tényeket és az érzelmeket, a kutatások azt mutatják, hogy az embereket érzelmekkel lehet meggyőzni, nem tényekkel. Hogyan lehet mégis rávenni az embereket, hogy ne csak az érzelmeikre hallgassanak, hanem igenis vegyék figyelembe a tényeket is?

V. Sz.: Sokkal-sokkal nehezebb meggyőzni őket erről, főleg azért, mert Oroszország ilyen szemmel is folyamatosan monitorozza Ukrajnát. Természetes, hogy a teljes körű invázió harmadik évében, vagy 2014 óta a háború tizenegyedik évében az emberek fáradtak és sebezhetőek. Oroszország pedig árgus szemmel lesi a legkiszolgáltatottabb csoportokat, a legérzékenyebb témákat, és ezek kapcsán érzelmekre ható tartalmat terjeszt. Emiatt nekünk nemcsak a valós tényeket kell közölnünk, hanem meg kell találnunk az utat az emberek pszichéjéhez is, mert negatív érzelmek esetén jól működik a megerősítési torzítás. Hajlamosak vagyunk inkább a negatívumokban hinni, és azokat azokat az információkat elfogadni, amik a saját feltételezéseinket igazolják. Oroszország ezt használja ki arra, hogy az ukrán társadalom helyzetét tovább nehezítse.

Itt megint fontos visszautalni a helyi média szerepére. Meg kell tanítani a helyi újságírokat arra, hogy a dezinformáció az érzelmeket célozza meg, hiszen ők jobban ismerik a saját közönségüket, így jobban tudják, mi működhet. Azokat a taktikákat, narratívákat, magyarázatokat, amiket mi megtanítunk nekik, ők a helyi környezet alapján tudják módosítani.

Címlapkép: Bankó Gábor/444