Magyarország népessége utoljára 2010-ben, a Fidesz kétharmados hatalomra kerülésének évében haladta meg a tízmilliót. Azóta belátható közelségbe került a 9,5 milliós Magyarország, sőt a mostani trenddel már 2030-ra közelebb leszünk a kilencmillióhoz, mint a tízhez. Főleg a NER első felében csökkent drasztikusan a népesség, volt év, amikor meghaladta az ötvenezret a fogyás, ami nagyjából annyi, mintha egy év alatt elnéptelenedett volna egy Veszprém vagy Békéscsaba nagyságú város. Összességében csaknem 430 ezres népességfogyást szenvedett el az ország, ebből 2017-ig csaknem 275 ezrest.

Ha a népességváltozást területi bontásban nézzük az elmúlt két népszámlálás (2011, 2022) eredményei alapján, jól látható, hogy a dél-alföldi és észak-magyarországi régiókban a legaggasztóbbak a demográfiai folyamatok, de a főváros környéki agglomerációs gyűrűt és egyes észak-dunántúli járásokat leszámítva mindenhol jelentősen csökkent a népesség a vizsgált időszakban.

Egyébként Orbán Viktor egy december eleji beszédében megemlítette, hogy „a világ legtöbb helyén a fejlődés azt jelenti, azt is jelenti, hogy a vidéki emberek elhagyják szülőhelyüket, és városokba költöznek”, és hogy ez Magyarországon is megtörtént, „számos vidéki térség egyre inkább elnéptelenedett”, az országban egyre több belső zárvány kezdett kialakulni. Majd azzal folytatta: a Fidesz azt találta ki, hogy véget vet ennek. Nos, a térkép alapján úgy tűnik, ez nem sikerült maradéktalanul.

A népességfogyás annak ellenére tartós és trendszerű, hogy a Fidesz fontos célja a születésszámok növelése, ezzel összefüggésben a házasságkötések számának emelése, akár úgy is, hogy a különböző hitelekhez követelik meg azt. 2021-ig láthatóan sikeres volt ez a szándék, azóta nagyon nem. A lenti adat a 2023-as teljes évet mutatja. 2024-ről egyelőre annyit tudni, hogy az első 11 hónapban 6,2 százalékkal kevesebb pár kötött házasságot, mint 2023 hasonló időszakában.

De mostantól minden jó lesz, sőt, mivel a kormánymédiát olvasgatva és hallgatva már minden jó, ne féljünk kimondani, hogy még sokkal jobb.

Például kilőnek a bérek, mint második magyar űrhajós a Space X-en. Belátható, sőt, kellően hosszú kar esetén karnyújtásnyi közelségbe kerültek például az egymillió forintos átlagbérek. Öröm az ürömben, hogy a mostani 1 000 000 forint annyit ér, mint amennyit 2010-ben nagyjából 529 600 forint ért, és hát hol vagyunk még az egymilliótól. (A legfrissebb adatok szerinti 637 200 forintos bruttó átlagbér annyit ér, mint 2010-ben 337 497 forint, vagyis reálértéken nem egészen másfélszer érnek többet az átlagkeresetek, mint a NER első évében a 202 600 forintos bruttó.)

Ha így megy tovább, az egymillió forintos átlagbérrel sem leszünk kint a vízből: a forint gyengülése miatt hiába nőtt 3,6-szorosára a minimálbér és több mint háromszorosára az átlagbér, euróban számolva ez csak 2,5-szörös és 2,2-szeres emelkedést jelent. Vagyis a magyar bérek nemzetközi „versenyképessége” romlott és romlik: az euróban számolt román minimálbér nyáron előzte meg a magyart, és ezzel a tempóval jövőre még jobban leszakad a magyar minimálbér nemzetközi kitekintésben. Az átlagbérünk csak azért nem tud nagyon leszakadni, mert lassan már nincs hová: az Eurostat adatai szerint 2023-ban csak a bolgár átlagbér volt a magyar alatt, ha euróban számolunk – az összehasonlíthatóság érdekében az EU-ban azzal számolnak –, márpedig a forint gyengülése miatt 2024 sem ígérkezik jobbnak.

Persze a forint gyengülésére gyakori, visszatérő érv az, hogy a nemzetközi folyamatok miatt a térségi devizákkal együtt zuhanunk, amikor zuhanunk (bezzeg amikor erősödünk, az csak a Kárpát-medencei turul rigó önerős szárnyalásának köszönhető). Kár, hogy a 2010-ig visszatekintő adatok nem ezt mutatják: bár valóban sokkal nagyobbat nőtt a dollár és az euró ára, mint a koronáé, a złotyé vagy a lejé, a hosszú távú adatsorból jól látszik, hogy a forint minden devizával szemben tartósan és trendszerűen gyengül.

Ha az idei árfolyamváltozásait nézzük, akkor sem túl szívderítő a helyzet, és nehéz elhinni, hogy jövőre tényleg összejön a költségvetési tervben szereplő 397,5 forintos átlagos euróárfolyam. A dollárról jobb nem is beszélni – nagy zseni volt, aki idén az ősz elején minden pénzét abba tette.

És akkor tényleg semmi jót nem tudunk elmondani erről a tizenöt évről? Dehogynem. A hungarikumok száma dinamikusan nőtt, és korántsem csak azért, mert 2010-ben nulla volt. Azért is, mert látszik, hogy ha a kormánynak valami igazán nagyon fontos – ráadásul pénzbe se kerül –, akkor arra végtelen energiát képes mozgósítani.

Ma már csaknem száz hungarikumunk van, és bár az akadálymentesített futballöltöző vagy a fa nélküli lombkoronasétány még nem az, a fejlődés látványos. Különösen ha azzal vetjük össze, hogy mennyi kormányzati figyelem és pénz jut (GDP-arányosan) olyan területekre, amelyek korántsem számítanak Orbán Viktor szívügyének. Mint például az oktatás, a kultúra vagy a szociális kiadások.

Az úgynevezett szociális védelemre jutó állami költéseket külön is érdemes kiemelni, és nemcsak önmagukban, tíz-tizenöt évre visszamenőleg, hanem nemzetközi – régiós vagy közép-európai – kitekintésben is. Napnál is világosabban árulja el ugyanis, hogy a kormánypolitikát úgy eladni mint „nagy segítség ez a magyar embereknek”, színtiszta hazugság.