• Tényleg megalázta Donald Trump az Európai Uniót?
• Reális az a kép, hogy az amerikai elnök folyton „nyer” az erőtlen és gyenge európai vezetők ellen?
• Mi történt az európai védelmi politikában azóta, hogy Trump második elnöksége teljesen új geopolitikai helyzetet teremtett?
• Miért beszélünk folyton az orosz veszélyről, ha már negyedik éve nem bírnak Ukrajnával?
• Minna Ålander a Center for European Policy Analysis (CEPA) és a Stockholm Free World Forum kutatója. A finn szakértő elsősorban Észak-Európa és a balti térség biztonságpolitikájával, a NATO-val, illetve a tágabb értelemben vett európai védelmi politikával foglalkozik, Zoomon interjúztunk vele.

Majdnem fél év telt el azóta, hogy J. D. Vance elmondta hírhedt müncheni beszédét, amely Donald Trump cselekedeteivel – például a Zelenszkij-látogatással a Fehér Házban – együtt sokkolta az európai politikát. Ugyanakkor olyan hangok is megszólaltak, amelyek szerint ideje volt, hogy Európa végre felébredjen, és valódi lépéseket tegyen a saját biztonságának megteremtéséért. Fél évvel később lát ebből valamit megvalósulni?

Épp most néztem vissza, amit március elején írtam, négy olyan lépésről, amelyeket Európának meg kellene tennie. Az első az volt, hogy az EU-nak komolyan kellene vennie Ukrajna támogatását – sok pénzt kellene az asztalra tennie, hogy valódi szándékot mutasson az USA kieső pénzének pótlására. A második, hogy Európának el kellene távolítania a bürokratikus akadályokat a hadiipar megerősítése útjából. A harmadik, hogy Európa használja ki az innovációs erejét, és támogassa az ukrán cégekkel való közös vállalkozásokat. A negyedik az volt, hogy fektessen az ukrán védelmi iparba. Fél évvel később mindezek valamilyen formában meg is történtek. Ami egy kis csalódás volt, az az, hogy az EU végül nem tudta megvalósítani a 20 milliárd eurós segélycsomagot Ukrajnának, amiről év elején szó volt. Ugyanakkor a Kieli Világgazdasági Intézet adatai szerint áprilisra pótolták az európai országok a kieső amerikai támogatásokat. Ez tehát meglepően gyorsan ment.

Ami az európai védelmi ipar átalakítását illeti: ez nyilván nem történik egyik napról a másikra, de az EU már ezen a fél éven belül is több kezdeményezést elindított. És ne feledjük, hogy uniós szabályozások esetében hat hónap szinte semmi. Például ott volt a ReArm EU program, amit később Readiness 2030-ra kereszteltek át, ez akár 800 milliárd eurót is mozgósíthat. Most az EU olyan rövid távú programok alapján dolgozik egy átfogó védelmi ipari stratégián, amelyek korábban például a lőszergyártás támogatását vagy az iparági együttműködés felgyorsítását célozták. Ezek néhány százmillió eurós programok voltak, azt vizsgálták, hogyan reagálnak az európai cégek és országok arra, ha összehangolják a keresletet és a kínálatot, és világossá vált, hogy van igény az ilyen jellegű koordinációra. A közös ukrán–európai vállalkozások száma is rengeteget nőtt – a nagy szereplők, mint a Rheinmetall és a Thales, szintjén is, illetve a startupok között is. Európa valóban megragadta azt a pillanatot, hogy valós időben tanuljon Ukrajnától – arról, hogyan működik a közvetlen visszacsatolási lánc a frontvonal és a dróngyártó cégek között, ahol az adott egység meg tudja mondani, mire van szüksége, és azt legyártják. Végül, ami a negyedik pontot illeti: az EU most már uniós szinten is átvette a dán modellt, vagyis az ukrán ipar legfontosabb nyilvános finanszírozási forrásává vált. Dánia ráadásul tovább is fejlesztette ezt, például azzal, hogy most már egyes ukrán gyártási kapacitásokat magánál is fogad.

Rengeteg konkrét intézkedés zajlik tehát a háttérben, amit sajnos gyakran elfed vagy elhomályosít az a retorikai szint, amely Európa gyengeségeit hangsúlyozza. Ez nagyon nehéz egyensúlyi játék: egyrészt próbálják leszerelni Trumpot, másrészt ténylegesen komoly lépéseket is tesznek. Az viszont sajnálatos, hogy a közvélemény sokszor csak a rossz hírekig jut el – hogy Európa kvázi megalázkodik Trump előtt –, miközben a valódi történések rejtve maradnak.

Mennyire helytállóak az európai vezetőket érő kritikák, amiért nem léptek fel keményebben Trumppal szemben?

Nem mondanám, hogy ez nem jogos kritika, mert ez számomra is visszatérő kérdés: hol van az egyensúly a látszat és a valóság között – vagyis miként néznek ki a dolgok, mi az, ami ténylegesen történik, és mi az, aminek valóban van hatása.

És néha hihetetlenül nehéz ezt azonnal megítélni, mert Trump működésének a lényege az, hogy imádja az optikai győzelmeket. Neki teljesen mindegy, mi a tartalom, amíg úgy tűnik, mintha ő nyert volna, addig minden rendben van. És véleményem szerint sikerült is manipulálnia a hírciklust, hogy folyamatosan úgy tűnjön, mintha nyerne – holott ennek a valóságban semmilyen alapja nincs. Az eddigi összes politikája valamilyen módon ártott az Egyesült Államok érdekeinek.

Őszintén nem értem, hogyan alakulhatott ki ez a narratíva, amely szerint mindez – ami lényegében az USA önszabotálása – valójában arról szól, hogy Európa folyamatosan veszít. És ez probléma. Mert valójában úgy gondolom, hogy Európa rendben lesz – feltéve, hogy nem keveredik totális háborúba Oroszországgal az elkövetkező néhány évben, mert még nyilvánvalóan nem vagyunk felkészülve rá. Még jobb, ha örökre el tudjuk kerülni. De hosszú távon szerintem rendben leszünk, mert őszintén szólva minden, amit az amerikai külpolitika kiváltott Európában, végső soron a javunkra fog válni.

A gond inkább az, hogy mit gondolnak erről az európaiak. Ha az európaiak folyamatosan úgy érzékelik az EU-t, mint ami gyenge, és képtelen szembeszállni Trumppal – függetlenül attól, hogy ez a stratégia okos-e, vagy sem –, akkor az szerintem nem jó. Már csak azért sem, mert az az elvárás, hogy Európa majd konfrontációt keres, vagy akár nyílt konfliktust vállal Trumppal, nem áll az érdekünkben. Európának most leginkább időt kell nyernie, amíg a saját lábára tud állni, de közben meg kell őrizni a jó viszonyt Amerikával is. Ugyanakkor a percepciók valóban formálják a valóságot is. Ha az európaiak kizárólag a gyengeség narratívájával találkoznak, és nem is hallanak arról, hogy mennyi minden történik, és milyen előrelépések zajlanak, az torz képet ad a valóságról. Ez később viselkedésformáló hatással is járhat – nemcsak gazdaságilag, hanem például abban is, hogy hajlandóak-e az emberek áldozatokat vállalni, ha a hadsereget kell megerősíteni. Ezért fontos hangsúlyozni minden jó dolgot, ami történik, és emlékeztetni magunkat arra, hogy nem a mi hibánk, hogy az amerikai elnök gyengeelméjű. Ez nem a mi szégyenünk. Ez az a nézőpont, ami sokszor teljesen hiányzik az európai diskurzusból.

Egyébként Nicolai von Ondarza, egy német EU-kutató, nemrég visszamenőleg megnézte ezt az „megaláztatásnarratívát”, és az legalább 2019-ig nyúlik vissza. Tehát újra és újra megjelenik ez az önkritikus, negatív európai hozzáállás, és nem tudom, honnan jön, de biztos, hogy nem tesz jót nekünk. Valamit tenni kellene ellene, hogy az emberek ne gondolják azt, hogy Európa eleve alkalmatlan bármire – mert ez egyszerűen nem igaz. Semmi valós akadály nincs előttünk.

Fél éve ön sem tartotta elképzelhetetlennek, hogy Trump esetleg nyíltan is Putyin oldalára áll, vagy legalábbis jobban támogatja őt. Azóta sok minden történt, mennyiben változott a helyzet?