Agyoninfluenszírozott, sorban állásra kárhoztatott turisták széles tömegeit etető-itató objektumokat látogató Kalória és kapitalizmus sorozatunk történetének eddigi legrejtélyesebb helyét kerestük fel újabb nekifutásunk alkalmából, hosszabb, rendszerváltásokkal és más okosságokkal töltött szünet után. A Budapest VII. kerületében, a Dob és a Kazinczy utcák kereszteződésében működő Mama Goulash tavaly ütötte fel itt a fejét, és azzal vétette magát észre kapásból, hogy az első pillanatoktól kezdve turisták széles tömegei álldogálnak előtte nap mint nap. Már télvíz idején is ezt tették, és tavasszal is ezt teszik, türelmesen várnak a bebocsáttatásra az utcasarkon, ha süt, ha esik, ha fúj.

Ha innen nézzük, ez az étterem egyik pillanatról a másikra a magyar gasztronómia Edvin Martonja lett, akiről köztudomású, hogy világhírű hegedűművészként kezdte pályafutását. (Ezt a poént loptam, ám eredeti előfordulási helyéhez sehogy sem találok linket.) Ráadásul abból a szempontból is hasonlít a Mamagulyás és a Marton gyerek, hogy egyikük sem a magaskultúra híveinek meghódítására hajt elsősorban. Mármint a maguk – csak részben, de – különböző műfajában.

A hely további érdekessége, hogy úgy lett ennyire populáris egyik pillanatról a másikra, hogy a szóban forgó helyiségben próbálkozó elődei egyike sem evett meg sok sót. Az ősidőkig nem mennénk vissza – kollektív emlékezetünk is kevés, hogy fel tudjuk idézni a régmúltat –, ám annyi biztos, hogy bár a Cupákos ígéretesen startolt itt a kétezertízes években, és sokan szerették az új hullámos magyarost, kisvártatva mégis Dobka néven, korrigált koncepcióval kellett volnaúj lendületet vennie. Hogy csak a kovid miatt-e, vagy más körülmények is szerepet játszottak ebben, nem tudni, de tény, hogy pár évvel később már a Punk Restaurant működött itt egy Franz Pichler nevű osztrák séf séfkedése mellett, de az sem sokáig.

Majd jött a Mama

Hogy a Mama Goulash tulajdonosai, szakácsai, ügyvezetői, bármijei kicsodák, arra vonatkozóan semmilyen információra nem bukkantunk sehol. Sem az étterem honlapján, sem az erre szakosodott egyéb oldalakon nincs semmi, noha utóbbiak alapvető sajátossága, hogy rendszerint sietnek bemutatni az új fővárosi helyeket. Az persze fix, hogy ide nem a magyar nyelvű internet tereli be a tömegeket, de hogy micsoda, az tényleg érdekes kérdés. Lévén, hogy a Mamát a közösségi média általunk ismert felületein – Facebook, Instagram, TikTok – sem követik milliók, de még ezrek sem, tehát ez is fokozza a rejtélyek rejtélyességének rejtélyességét.

Lehet, hogy elég ehhez a mamákba vetett bizalom? Őket mindenki szereti, és a mama szót bármilyen anyanyelvű utazó úgyis pontosan érti, megérti, így aztán beléje helyezi a bizalmát? És a mama és a gulyás egy füst alatt történő említése extra nagy találmány? Hiszen ha nem lángost, akkor legalábbis gulyást akar enni minden Budapesten hosszú hétvégéző külföldi, amikor éhes?

Tudja az ördög – én azért sem, mert minden élelmiszer- vagy vendéglátó-ipari, illetve gasztronómiai fenoméntól idegenkedem, amit összenagyiztak, mamáztak, néniztek, papáztak, beleértve a finomliszteket, a palacsintázókat és valamennyi társukat –, azt azonban mi magunk is láthattuk a saját szemünkkel, hogy a Mama Goulashban egy gramm mamával sem találkozhatni. A szakácsok szemmel láthatóan férfiak voltak, míg a pincérek nőnemű hányada kifejezetten fiatal.

Magyarosan úgy mondjuk, hogy sorry

És ami kissé meghökkentett: külföldi. Úgy értve, hogy magyarul nem beszélő külföldi. Természetesen nemhogy a külföldiekkel, a magyarul nem beszéléssel sincs semmi bajunk – kedvenc Jókai utcai kávézóink egyikében pl. oroszul és angolul tudnak, a mi anyanyelvünkön egy árva szót sem –, de az talán mégis szokatlan, amikor egy határozottan magyaros ételeket kínáló étteremben a magyaros ruházatba bújtatott személyzet a magyarosul megszólaló vendég megszólalására a lehető legkedvesebben mosolyogva azt mondja, hogy sorry.