Volt némi polémia előzetesen, hogy kell-e egy futball-világbajnokság döntőjét megakasztani félidei műsorral.

Hogy rövidre zárjuk a kérdést most, miután lement az ominózus félidei műsor: nem, marhára semmi értelme nem volt.

Az egész ugye onnan indult, hogy az idei világbajnokságból a FIFA tényleg minden egyes centet igyekezett kipréselni, felpimpelték a létszámot 48 csapatra, hogy irdatlan mennyiségű töltelékmeccsre tudjanak túlárazott jegyeket eladni, bevezették a félidők közepére a dehidratációs szüneteket, hogy az amerikai sportfogyasztási szokásoknak megfelelően ezekben is lehessen értékesíteni néhány reklámot, a döntőre pedig már jó előre belengették a half time showt, mintha amúgy a világ foci iránt érdeklődő részének nem lenne bőven elég, hogy Messit és/vagy Yamalt láthatja ezen az eseményen.

Az már tényleg csak a FIFA torz világképét demonstrálja, hogy előzetesen azt sem nagyon akarták elárulni, hogy milyen hosszú lesz a műsor, ugyanis az IFAB szabályai szerint a két félidő közti szünet legfeljebb 15 percig tarthat, és ettől csak a játékvezető engedélyével lehet eltérni. Ennél bármennyivel hosszabb leállás pedig a játékosoknak és az edzőknek is szokatlan helyzetet teremthet.

Na de mit számít mindez, ha egy kis zenével meg lehet törni a meccs monotonitását?

A félidei műsor mellett szóló érvek egyébként nem voltak túl szofisztikáltak: mivel az amerikaiak nem annyira gerjednek a focira, kellett valami olyat nyújtani nekik, ami érdekelheti őket, és megszokott miliőt teremt, ez lett a sportesemények közti zenés-táncos produkció reprodukálása (via Super Bowl), mondván, ez aztán a fiataloknak is kedves program, mi baj lehet belőle, máshol is próbálkoztak már vele.

A baljós előjelek már a meccset megelőző másfél órás(!) program során gyülekezni kezdtek.

A programban olyan előadók jelentek meg, mint az IShowSpeed nevű streamer, aki kivételesen nem Orbán Viktort élőzte le véletlenül, hanem a saját, fantáziadús című (Champions) számát adta elő, ha valaki ellenállatatlan vágyat érez, hogy meghallgassa, ide kattintva megteheti.

Őt az a Post Malone követte, aki Swae Lee segítségével előadta az Irány a Pókverzum! című film betétdalát (Sunflower), ami nyilván rendkívül jól passzolt a futball-világbajnokság profiljába. Egyébként ezen a ponton akkora volt az érdeklődés az előműsor iránt, hogy a helyszíni beszámolók szerint nagyjából félig telt meg a stadion.

Tulajdonképpen teljesen érthetetlen volt a műsor koncepciója. Hogy például a FIFA-himnusznak kikiáltott Desire című számot miért az amerikai Nicole Scherzinger, az angol Robbie Williams és az olasz Laura Pausini adta elő, az amerikai himnuszt miért Jennifer Hudsonnal énekeltették el (már akkor is írtam a pp-ző kollégáknak, hogy jobban jártunk volna, ha ezt Enrico Palazzóra bízzák), miért a spanyol teniszező, Carlos Alcaraz és Hoyeon dél-koreai színésznő-modell mutatta be a Louis Vuitton által készített ládát, amiben a vb-trófeát kivitték a pályára, és legfőképp mi a morgós bánatért mondott megható beszédet a világbajnokság nagyszerűségéről pont Tom Cruise - hát, ezt én meg nem tudnám mondani, de szerintem más sem.

Mindenesetre az első félidő hidratációs szünetében a Ketchup Song szólt, ezzel legalább valószínűleg sokan tudtak azonosulni hot dog-majszolás közben.

Így fordultunk rá a félidei műsorra, amiről előzetesen annyit lehetett tudni, hogy a szereplőit a Coldplay énekese, Chris Martin válogatta össze, a névsor pedig impozánsra sikerült: Madonna, Shakira, Justin Bieber, a BTS, Burna Boy, Gustavo Dudamel venezuelai karmester és a PS22 gyermekkórus is feltűnt rajta, ahogy a Szezám utca és a Muppet Show figurái is. A FIFA a produkciót eredetileg a sport, a zene és a globális társadalmi szerepvállalás találkozásaként hirdette.

De sikerült?

Maradjunk annyiban, hogy olyan volt ez a műsor, mint egy középkategóriás párizsi: daráltak bele mindenből egy keveset, hogy a tömbösített végeredmény egy rózsaszín massza legyen, amire az ember nem túl jó szívvel emlékszik vissza fogyasztás után.

Kezdésként Madonna megidézte a Music-korszakot Ronaldinhóval és Ronaldóval, a nyakában egy síppal, hogy tudjuk, ez mégis csak a foci-vébére készült produkció (igen, ez kicsit elérzékenyülős pillanat volt, hát ki ne tombolna, ha láthatja a két klasszist fülig érő vigyorral?) Ez az elérzékenyülés nem tartott sokáig, mert rögvest ráfordultunk a Seven Nation Armyra, ami a lelátók szellemét idézte meg, Dudamel karmester focimezre hajazó szmokingba, a Muppet Show figuráival megtámogatva nyomta szintén nagyjából egy percig a műsort.

Ezután jött a BTS és a Dynamite (a New Kids On The Block ugyanezt már három évtizeddel ezelőtt hasonló színvonalon tolta, kár, hogy nekik nem adatott meg a vébéfellépés:(), majd ted Lassóval felvezetve kiandalgott a gyepre a lírai módon gitározó Justin Bieber, aki igazi buligyilkos produkciót nyomott, world cup hallelujázással, hogy tuti mindenki bealudjon.

Alig pár perc múlva viszont már Shakira dajdajozott. Nem vicc, tényleg, a Dai Dai az idei vébé hivatalos slágere, Shakira ezzel azon kevesek egyike, aki két világbajnokságnak is adott már dalt (a Waka Waka volt a másik, 2010-ben). Az etalon ebben a műfajban egyébként természetesen Ricky Martin, ő azért egy fokkal maradandóbbat alkotott ebben a műfajban a La Copa de la Vidával (1998) és a Vidával (2014). De persze ez nem verseny.

Shakira után már csak a PS22 gyerekkórus maradt, Pelé vezette fel egy sablonüzenettel (love) a produkciót, és ők kapták meg vendégelőadónak Miss Röfit és Brekit, hogy aztán a műsor végén jöjjön a nagy üzenet (LOVE) a gyepre terítve, és mindenki őrült nagy bulizásba fogjon. Vuvuzelával megtámogatva - amit egyébként pont a FIFA tiltott ki a világbajnokság meccseiről. Mekkora lázadás, tiszta dili!

Ha elolvasni fárasztó ezt a katyvaszt, akkor gondoljon bele mindenki, milyen lehetett leírni - az egész műsor nagyjából 12 perces volt, amivel még így is sikerült jócskán megakasztani a játékot, ellenben egyetlen olyan momentuma sem volt, ami igazán emlékezetesre sikerült volna.

Mindenből volt benne egy kicsi, másfél perc a legikonikusabb élő poplegendától, ugyanannyi a világ legnagyobb karmesterétől, a legismertebb K-pop bandától, a legszívhezszólóbb fiúénekestől, a legenergikusabban táncoló énekesnőtől, a legcukibb gyerekektől. Íve, hangulata, értékelhető momentuma az egész egyvelegnek igazából nem volt.

És hogy ebbe a vegyes felvágottba hogy fért bele a társadalmi felelősségvállalás, amiről a FIFA regélt, abba igazán jobb nem belemenni, hacsak annak nem vesszük, hogy a szeretet a focit is áthatja, és a sokszínűség a gyerekek mezén a való világban is sokszínűséget teremt. Vagy nem, ki tudja.

Annyiban tökéletesen illeszkedett a műsor a meccsbe, hogy pont annyira felejthető volt, mint az első félidő.