„Hogyne tértem volna vissza? Itt van a családom” – ilyen az élet a halál után a városban, ami kétszer is gazdát cserélt

A lebombázott házak belsejében általában különösen hideg van. A meleg, ami a hazatérőket fogadta, valahányszor átlépték a küszöböt, már réges-rég elillant. A nap nem süt be a falak közé, a szél keresztülfúj a kitört ablakokon és falakon.

Harkivból Doneckbe autózva az út Izjumon keresztül halad. A városba érve egy ponton kanyart vesz, a fák mögött két ötemeletes ház áll itt egymás mellett. Csak odaérve, a fák takarása mögül kibukkanva derül ki az utazó számára, hogy az nem két épület. Egy volt valaha, de egy emberfeletti erejű detonáció kivágott belőle egy tömbnyi szeletet.

„33 évig éltünk Izjumban, ebben a házban” – mondja a Május 1-e utcán, egykori háza előtt állva Mihajlo. Mögötte romos játszótér, a csúszda lapján repesznyomok. Itt játszott és nőtt fel a három gyermeke, akik kirepülése után az épület előtti játszótér nem sokáig maradt üresen.

Egyik lánya, Olha helyben ment férjhez. Óvónőként dolgozott, a közeli Kijevszka utcában neveltek férjével, Vitalijjal Mihajlo unokái közül hármat: a hároméves Arinát, a tízéves Olekszijt és a 15 éves Dmitrót.

„Átjöttek hozzánk szombaton és vasárnap a gyerekek, itt folyik mellettünk a Donec, fürödtek, a négyszobás lakásban volt hely, itt aludtak, ha úgy alakult.” Amikor nem Mihajlóéknál töltötte az ünnepeket a tágabb család, a közeli erdőkbe mentek ki piknikezni. „Olekszij apja nyomdokaiba lépve focizott, Dmitro szerette a számítógépeket, programozónak készült, telefonokat kezdett javítani. Arina volt a legfiatalabb.”

Aztán jött 2022 február 24. Izjum hamar a főutak mentén előrenyomuló orosz csapatok célkeresztjébe került, akik az elfoglalásával össze akarták kötni a Harkivot ostromló és a Donbaszban előrenyomuló csapatokat. De ezt a város lakói az első napok dezinformációs viharában nem tudták, nem értették és nem hitték el.