A 2026. április 12-i választás eredményének történelmi jelentősége egyértelmű, következményei, tanulságai viszont csak lassan bomlanak ki. Spindiktatúra/választási autokrácia buborékja ilyen hirtelen, ilyen látványosan még nem igazán pukkadt ki a világon sehol, ezért az ilyen típusú rendszerek legnagyobb szakértői sem tudták pontosan megmondani, hogy mi következik utána.

Orbán Viktor és rendszere bukásával, valamint az ezt követő eseményekkel kapcsolatban már csak azért is nehéz volt jósolni, mert a NER a spin-auto-akármiknek is egy különleges alfaja volt. Az ilyen rendszerek közt szinte példátlan módon gyakorlatilag teljesen a spinre, a hazugságra, a propagandára, a pillanat uralására épített, és szinte soha nem nyúlt az erőszakhoz. Amikor igen, mint például a 2016-ban „kopaszok” által megakadályozott népszavazási kezdeményezés vagy a 2026-os kampányban felbukkant „Adolfék” esetében, akkor is csak az erőszak lehetőségével fenyegetett, nem pedig ellenfeleire szabadította azt, ahogy a legtöbb hasonló rendszerben szokás.

Hogy a szó legszorosabb értelmében senkinek nem a bőrét kell vinni a vásárra, sokat segítette a rendszert végül megdöntő Tisza dolgát. Így is szükség volt sokak személyes bátorságára a 2025-ös Pride-on felvonuláshoz vagy egy vidéki Tisza-sziget megalapításához, de a lelke mélyén valószínűleg minden magyar tudta, hogy ennek potenciális következményei közt nincs ott a véresre verés vagy valami még rosszabb, ahogy az a NER-hez sok egyéb szempontból hasonlító rendszerekben, Fujimori Perujában vagy Nazarbajev Kazahsztánjában gyakran megtörtént.

A rendszer irtózása az erőszaktól természetesen a rendszer üzemeltetői, haszonélvezői számára is világos volt, és világos ma is. Ennek jelentőségét azonban csak most fogjuk megérteni, amikor hetente tartóztatják le egyiküket-másikukat, harmadikuk-negyedikük után pedig nemzetközi elfogatóparancsot adnak ki.