Egy héttel ezelőtt kaotikus jelenetek képei járták be a világot a lengyel alkotmánybíróság épülete előtt történtekről. A rohamrendőrökkel dulakodó tüntetőkről, valamint a lökdösődő politikusokról és bírákról készült felvételek igazi politikai színházat mutattak, amellyel a két tábor már a jövő évi parlamenti választásokra fordult rá. Az azóta eltelt egy hétben ugyan csökkent a közvetlen feszültség, a válság azonban nem oldódott meg – csupán intézményesült a két párhuzamos valóság.

Az elsődleges felelősség a helyzetért a lengyel alkotmányos rendet már korábban válságba sodró PiS-t és Karol Nawrocki köztársasági elnököt illeti, de Donald Tusk kormánya sem biztos, hogy megfelelően reagált, amikor a jogállamiság helyreállítására hivatkozva olyan kétes jogi eszközökhöz és rendőri fellépéshez nyúlt, amelyek maguk is tovább mélyíthetik az intézményi válságot, és precedenst teremthetnek a hatalmi ágak konfliktusainak erőszakosabb rendezésére.

Úgy kezdődött, hogy visszaütött

Az alkotmánybíróság körüli krízis egészen 2015-ig nyúlik vissza. A Polgári Platform (PO) vezette kormány ekkor öt új alkotmánybíró megválasztásával próbálta meg ellensúlyozni a közeledő parlamenti választások várható elvesztését. Ez indította el azt az eszkalációs spirált, amelyet a hatalomra lépő PiS később radikális eszközökkel, a fékek és ellensúlyok rendszerének lebontásával folytatott. Fontos hangsúlyozni, hogy 2015-ben Ewa Kopacz volt a miniszterelnök, nem pedig Tusk, hiszen ő akkor már az Európai Tanácsot vezette, de ettől még a PO szerepe is megkérdőjelezhetetlen ebben az alkotmányos válságban – még akkor is, ha a PiS volt az, amely később az alkotmánybíróság ítéleteinek figyelmen kívül hagyásával és a bíróság politikai irányítás alá vonásával veszélyes precedenst teremtett.