Önmagában is terhes művésznek lenni, és ehhez jön még hozzá az anyaság

Az anyaságról már annyi mindent elmondtak, minden korban, annyiféleképpen, és mégis a nagyobb nyilvánosságban kevésszer kerül szóba. Ha mégis, gyakran közhelyeket puffogtatunk róla, akkor is, ha éppenséggel felvilágosultnak tartjuk magunkat. A képzőművészet az egyik olyan közeg, ahol úgy tűnik, valami megmozdult.

Követve a nemzetközi trendeket 2022-ben kurátorként Oltai Kata rendezett hazai és külföldi művészek bevonásával egy csoportos kiállítást a Deák Erika Galériában Jelenlétem Evidens címmel. Itt a kiállító alkotók anyaságra reflektáló munkái szerepeltek. Egy másik példa Klenyánszki Csilláé, aki a gyereknevelés felől közelítette meg az anyai létet, a fotóművész munkái a Mai Manó Házban voltak láthatóak három éve. Az „anyai fordulatról” szól Popovics Viktória művészettörténész tanulmánya is.

Csernovszky Júlia esztergomi kiállítása, a Still me – Látszom még ebbe a sorozatba illeszthető. A Képzőművészeti Egyetemen végzett grafikusművész egyszerre érzelmi és kognitív síkon járja körül saját anyaságának élményét, ebben a kísérletben pedig nagyszerű párost alkot Tóth Boglárka kurátorral. Ritka az olyan kurátori előszó, amely annyira érdekfeszítő, releváns és a kiállított művekre is érzékenyen reflektál (de nem versenyez velük), hogy az ember kétszer is elolvassa.

A kiállítás helyszíne nem véletlen, Csernovszky esztergomi kötődése családi eredetű: itt is született, de, ami talán még meghatározóbb számára, hogy nagyapja, a 2020-ban elhunyt Vincze László festőművész a város couleur locale-jának megörökítője volt, akit kamaszként gyakran kísért el alkotóutakra. (Csernovszky maga is tagja az Esztergomi Művészek Céhének, amelynek keretében a kiállítás is megvalósult.)

Először a matreszcencia fogalmával ismerkedünk meg a kiállításon, miszerint az anyaság leírható egy testet és lelket érintő, időben hosszabb lefolyású, identitásformáló folyamatként. Azaz egy nő nem a szüléssel válik anyává. A fogalmat az 1970-es években megalkotó amerikai antropológus, Dana Raphael a kamaszkort hozta fel analógiaként: ott is biológiai, pszichológiai és szociokulturális fejlődési folyamatról van szó, amely nem egyetlen életeseményhez köthető.

A grafikai munkákat látva rögtön az jutott eszembe, hogy milyen szabadok, élettel teliek az alkotások, ugyanakkor a növényi formák bujasága egy dzsungel képét is megidézte, amelyről már inkább az állandó készenléti állapot és a veszély lehetősége rémlett fel.

A kiállított munkák másik típusát a textilművek alkotják, amelyekben szintén megjelenik a nőiesség. Itt is a kettősség tűnt fel számomra. Finom, puha, rózsaszínes párnákon Csernovszky őszinte naplóidézetei szerepelnek az anyaság keserédes tapasztalatairól, vagy egy másik fajta rögvalóság: az Európai Unió Nemek Közötti Egyenlőség Intézete (EIGE) felméréséből olvashatunk egy-egy idevonatkozó adatot. Például ezt is:

„A nemek közötti egyenlőség rangsorában az EU 27 tagállama között Magyarország a 26. helyen áll.”

„Az anyaság egyértelműen hozzáadott a művészetemhez. Önazonosabbnak is érzem magam, és közben megtanultam magammal is együttérezni. A mostani munkáimmal úgy szerettem volna ezt az anyai folyamatot megragadni, hogy a látogatókról is szóljon, bekapcsolódhassanak a saját tapasztalataikkal, meginduljon egy párbeszéd. Az anyaság nagyon izolálni tudja az embert, jó lenne erről is többet beszélni” – mondja a grafikusművész.

A kurátor Tóth Boglárka számára ez a kiállítás nem előzmény nélküli: tavaly a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület (FKSE) projektjeként Bényi Lilla művészeti íróval kilenc mélyinterjút készítettek szülővé vált képzőművészekkel, köztük Fátyol Violával, Fajgerné Dudás Andreával és Ember Sárival, illetve egy apával, Dobokay Mátéval is. (Az Anya képzőművész! Apa kurátor projekt összes beszélgetése elérhető a YouTube-on.)

Idén tavasszal – már önállóan – Strasbourgban francia képzőművész anyákkal folytatta a kutatást, a szülőség témáját leszűkítve, ezúttal az anyaság intézményi és egészségügyi hátterére fókuszált. De a FKSE-s projektből átemelve arról is kérdezte a képzőművész anyákat, hogy hogyan változott az életük a gyerekvállalás után, és az, hogy a művészet hivatásuk, milyen extra kihívást jelent.

Utóbbi kérdés abszolút jogos, és egyáltalán nem belterjes. Sőt azt gondolom, hogy pont azáltal, hogy a művészeket extra kihívások érik (ezekről mindjárt szó lesz), erősebben működhet bennük a reflexiós igény, aminek mentén az anyasággal kapcsolatos, minden anyát érintő, általános nehézségeket, dilemmákat is a felszínre emelik.

„A képzőművészeknek speciális helyzete van Magyarországon. Sok esetben több lábon állnak, az alkotói munkájukból kevesen tudnak megélni. Ezért sokan félállást vagy teljes állást vállalnak mellette például oktatásban, vendéglátásban. Utóbbi sokszor szürkezónás” – magyarázza Tóth Boglárka.

„Ha még művészeti területen is dolgoztam, ott is sokszor gyakornokként voltam bejelentve, de volt, hogy sehogy. A képzőművészeti tevékenységem pedig papíron nem jelentett semmit az egészségügyi pénztárnak. Bölcsődébe úgy veszik fel a gyereket, ha viszel munkáltatói igazolást, ami egy alkotótevékenységnél szintén hiányzik” – sorolja a kihívásokat Csernovszky Júlia.

Csernovszkynak két kisgyereke van, akik között kicsi a korkülönbség. Számára Tóth tavalyi interjúsorozata „szuper mentőöv és kapaszkodó volt”.

„Velem úgymond megtörténtek a dolgok, amolyan átélője voltam azoknak az eseményeknek, amelyeket a gyerekvállalás hozott magával. A szülésig láttam előre; abban, ami utána következett, ha úgy vesszük, elsüllyedtem. Nevelési, etetési, gondozási módszerek tömkelege zúdult rám, könnyen el lehetett veszni” – fogalmazza meg Csernovszky. Volt egy olyan megterhelő év, amikor felmerült benne, hogy többet már nem fog alkotni. „El akartam adni a digitális rajztáblámat is” – meséli.

„A gyerekek előtt azt gondoltam, hogy a férjemmel milyen szabadszelleműen gondolkozunk, aztán nagyon érdekes volt látni, hogy automatikusan ráálltunk arra a pályára, ahol én felvettem a hagyományos anyai szerepet és feladatokat, ő pedig a klasszikus családfenntartó szerepét. Meg kellett tanulnom segítséget kérni is, alkotói munkára időt szervezni.”

„Az anyaság, a gyereknevelés és a háztartás láthatatlan munkák sorából épül fel” – fejti ki Tóth. „Amit a 70-es években erről írtak a feministák, majd a 80-as években a láthatatlan munkáról a szociológusok, az mind igaz ma is. Társadalmi szinten kényelmes fenntartani a patriarchátust.” (A láthatatlan munka fogalmát Arlene Kaplan Daniels szociológus alkotta 1984-ben: ennek számít a házimunka, a gyereknevelés és az idősgondozás is. Munkák, amelyeknek gazdasági mutatói láthatatlanok.)

„A láthatatlan munkát tekintve a gyerekes családoknál a legnagyobb a szakadék: a nők 62 százalékponttal nagyobb arányban végeznek házimunkát, mint a férfiak” – szerepel az EIGE 2021-es felmérésében.

Tóth hozzáteszi, ő is sokat gondolkozott azon, miért van ez így. „Sok bátorság és energia kell a változáshoz, és az anyáknak, amikor ezzel szembesülnek, pont nincs erejük ehhez.”

Ez összecseng a kiállítást megnyitó Fazekas Pálma gondolataival. Az anyákat segítő, anyáknak ingyenes segélyvonalat működtető EMMA Egyesület egyik alapítója, sok éven át elnöke úgy fogalmazott, hogy a társadalom azt az anyát szereti, aki háttérben marad. „Még mindig nehéz szembenézni azzal az anyával, aki dühös, magányos, akinek teste és vágyai vannak.”

A grafikusművész számára épp ezért a kiállításon az volt a legnagyobb elismerése, amikor két, teljesen más korosztályt képviselő és más közegből érkező esztergomi anya nagyon meghatódva odament hozzá a megnyitón, és egymástól függetlenül azt mondták, hogy „wow, olyan érzésük van, hogy az ő gondolataikat írtam volna le. Ez nekem nagyon sokat adott” – meséli. A kiállítás egy hosszabb alkotói folyamat első állomása, amelyet Csernovszky a tervei szerint a jövőben újabb munkákkal bővít.

Kandó Eszter cikke.

A Still me – Látszom még kiállítás megtekinthető augusztus 7-ig Esztergomban, a Széchényi téren található Kapcsolatok Háza kiállítótermében. A finisszázs is ezen a napon lesz, a záró eseményen külön foglalkozás lesz a kisebb korosztály részére.