A Sansz három kis csodája

Ha a szerző igazán szerencsés, akkor a hosszan dédelgetett könyve egyszer csak saját lábra áll, és olyan helyekre jut el, amelyekre alkotója nem is gondolt. Elmesélem három kalandját.

Keszthely

Az első a keszthelyi könyvtárban történt. Itt elég sokat forgolódtam kamaszként, és itt esett meg az első közszereplésem is, amikor középiskolás kékharisnyaként kérdezgettem Kukorellyt. A Sansz megjelenése után egy ponton eszembe jutott, hogy vajon megvan-e a könyv a Fejér György Városi Könyvtárban. Persze, minden könyvtár öröm, ahova az ember könyve bekerül, és ott várja az olvasókat évtizedekig – de azért a szülővárosom mégis különleges.

És hát mit látok a katalógusban? Nem is egy, hanem két példány, amelyek közül az egyik nyár eleje óta folyamatosan ki van kölcsönözve, a másiknál viszont az a megjegyzés szerepel:

„Éjszakára kölcsönözhető” – mi lehetne ennél romantikusabb?

Aztán az úgynevezett kivonaton akadt meg a szemem, ide általában a fülszöveget szokták bemásolni a könyvtárosok. De nem az Ismeretlen Könyvtáros, aki egyszerre szakszerű és szubjektív kis miniesszét kanyarintott oda:

„A mű tényirodalmi, memoár kötet, ezért a lineáris cselekmény helyett egy valós életút drámai törését követi végig az olvasó, ha Urfi Péter betegségének dokumentarista pontossággal megrajzolt képeit követi nyomon. Az újságíró szerző - akinek lételeme a nyelv - megrázó belső monológjai és reflexiói abból a pillanatból fakadnak, amikor egy este hirtelen nem találja a szavakat, és beszélni sem tud. Ez a neurológiai tünet (afáziás roham) vezet el a diagnózisig, a rosszindulatú agydaganatig. A cselekmény két szálat fon egybe. Az egyik a külvilág, a koronavírus-járvány kaotikus, időszaka, amelyet a szerző eredetileg krónikásként akart feldolgozni. A másik, az író belső, intim világa, a leletek, a kontrollvizsgálatok, a műtétek és az a tudat, hogy a statisztikák szerint betegsége csupán néhány év túlélést enged. Urfi Péter eredetileg egy tiszta járványkrónikát tervezett írni, ezért a könyvben felbukkanó hírek, sajtóhivatkozások és tényközlések megteremtik a Covid időszakának, világméretű, fojtogató atmoszféráját. Monológjai mentesek az önsajnálattól, rendkívül tárgyilagos, mégis mélyen intellektuális hangon reflektál a saját halandóságára. A nyomasztó diagnózis, a világjárvány bezártsága mellett a kötet fontos eleme Itália. A napsütötte olasz tájak, az utazások emlékei és élményei egyfajta életerőt, kontrasztot és menedéket képeznek a betegség sötétségével szemben. Esterházy Péter nyelvi öröksége (utalás a Hasnyálmirigynaplóra) belső monológpartnerként kíséri végig a szövegben, amelyben a tragikus valóság, a szellemi/nyelvi játékosság elegáns keverése teremti meg azt a sajátos, kissé lebegő, mégis súlyos atmoszférát, amely képessé teszi az értő olvasót a nehéz téma befogadására. Érdemes ajánlani a kivitelében is magas színvonalú, Szántó Sári – szöveggel egyenrangú – illusztrációival kísért irodalmi értékű kötetet.”

Mit mondhatnék? Keblemre, Ismeretlen Könyvtáros!

New York

A könyvemben van egy kétségbeesett és kacagtató rész, ami arról szól, hogyan próbáltam elmenekülni a saját betegségem elől – méghozzá New Yorkba. Azt már nem írtam bele, hogy ezen az úton leghűségesebb társam Paul Auster volt. Úgy sétáltam át napokat, reggeltől estig bandukolva magamban, hogy az ő könyvei, hangoskönyvei szóltak a fülemben. Kis poétikus túlzással: az ő mondatai adták a lépteim ritmusát. Még azt is megjátszottam, hogy a Sunset Parkban olvastam a Sunset Parkot.

New Yorkban nagyon szerettem egyedül lenni, ezért két hét alatt egyetlen emberrel találkoztam, a véletlenül épp ott nyújorkozó nagy nyújorkistával és egykori kollégámmal, Köves Gáborral. Aki aztán, két évvel később, Paul Auster özvegyével interjúzott, és a hvg.hu-nak készített beszélgetés egyszer csak erre kanyarodott:

„A Ghost Stories részben ráknapló. Magyar szerzők tollából is születtek hasonló művek, például Esterházy Péter utolsó könyve, a Hasnyálmirigynapló.

Igen, ismerem a szerzőt.

Nemrég pedig egy magyar újságíró írt könyvet az agydaganatáról és a pandémiáról (Urfi Péter: Sansz). Az ön listáján kik a legfontosabb szerzők, mik a legfontosabb könyvek ebben a műfajban?

Miután Paul meghalt, elmerültem a gyász irodalmában. Ennek egy része tudományos munka, idézek is belőlük a könyvben. De olvastam rákbetegek által írt könyveket, és olyan műveket, amiket manapság gyászmemoárnak neveznek. A Ghost Stories az utóbbi kategóriába esik. A legtöbb ilyen könyvben nem szerepel maga a halott. Még a legjobbakban sem. A gyász anatómiája áll előtérben.”

Amikor az interjú készült, éppen ezt, Siri Hustvedt gyászkönyvét hallgattam hangoskönyvben, fejben félig abban a lakásban éltem, amelyet a bal oldali képen látunk.

Budapest

Ennél is valószerűtlenebb véletlen, az egybeesések egymásra halmozása adja a könyvem egyik fejezetének (Holnap nem lesz) vázát. Most nem fejtem ki mindegyiket, csak azt, hogy egy budavári séta során megláttam egy plakátot arról, hogy a rákban meghalt nagynéném (és a könyvben sokat cameózó Esterházy Péter) kezelőorvosa tart előadást a templomban, ahol a nagynéném házasodott, és ahol Fabiny Tamás püspök, az evangélikus egyház akkori vezetője volt a házigazda.

Arról az estéről elég sokat írtam a könyvben, és nemrég érkezett a levél Fabinytól, hogy nem beszélgetnék-e vele a könyvről ugyanott, a budavári templom kápolnájában. Ez holnap, vagyis szeptember 14-én, hétfőn lesz. Nyilván az lenne stílszerű, ha ezt az estét majd egy következő könyvbe írnám bele.