Aki a BBC-iskolán nevelkedett, az tisztában van vele, hogy Jane Austen regényeiből akkor is lehet örökké szerethető interpretációkat készíteni, ha egy mozgókép dinamikussága kimerül abban, hogy emberek egy zongora/asztal/random másik szereplő feje felett egymást nézik. Ez természetesen Austen dicsősége, aki úgy volt képes bő 200 évvel ezelőtt regényhősöket formálni, hogy azok a mai napig képesek megmozgatni az olvasókat.

És ha van kiemelt év az Austen-rajongók életében, az kizárólag 1995 lehet. Ez volt az az év, amikor Colin Firth testére csodásan tapadó fehér ingben kisétált a tóból, Hugh Grant pedig addig ragaszkodott az idióta elveihez, amíg majdnem elszalasztotta az örök boldogság esélyét. A többi nyilván történelem: hat évvel később ezek ketten egymást rugdosták a Bridget Jones naplójában.

És bár értelemszerűen nem kell, de ha mégis kéne választani a két ‘95-ös feldolgozás közül, én a Büszkeség és balítéletet mondanám jobbnak.

Népszerűtlen vélemény: tisztában vagyok vele, hogy Ang Lee Értelem és érzelem című filmje egyfajta etalonnak számít az Austen-feldolgozások között, de nekem igazán nem jött be sosem. És pont azok miatt a dolgok miatt, amiket méltatni szokás benne: Emma Thompson döbbenetesen jó színésznő, de nekem ő nem Elinor Dashwood, ahhoz egy kicsi túl érzelmes, Hugh Grant, mint Edward Ferrars túl jóképű, és mintha már ekkor Austen-paródiát játszana, Kate Winslet sokkal kevésbé idegesítő Mariane, mint amilyennek lennie kéne, és valahogy az egész film túl sok, de nem a jó értelemben véve.

Igen, tudom, hét Oscar-jelölés, egy rakat megnyert egyéb díj, meg minden. Ez van.

Talán egyébként az is lehet az ok, hogy nem ez a kedvenc Austen-regényem, érződik még benne az írónő korai szakasza, és ennek megfelelően kicsit túl didaktikus, szájbarágós, ami a mondanivalóját illeti. Viszont már látható benne Austen igazi ereje is: hogy úgy ábrázol emberi viszonyokat, erősségeket és gyengeségeket, társadalmi normákat, azok minden abszurditásával, ahogy arra rajta kívül kevesen képesek. Csendes iróniával és végtelen szeretettel.

Nem csoda, hogy ez az egyik legtöbbet feldolgozott Austen-regény is egyben, hiszen minden megvan benne, ami egy jó filmhez szükséges: nem is egy, de rögtön két izgalmas szerelmi szál, még pont elviselhető mennyiségű félreértés és bénázás, olyan hősök, akik úgy szerethetőek, hogy közben fel is idegesítik az embert, és egy olyan kor lenyomata, amire szokás ugyan patetikus nosztalgiával gondolni, de valójában végletekig nevetséges és fojtogató szabályrendszerével leginkább elképedésre ad okot. És ezt Jane Austennél hitelesebben kevesen tudták megmutatni. Női szemszögből pláne.

De persze ettől még adódik a kérdés: szüksége van-e a világnak egy sokadik adaptációra?

Három minisorozat és két film (ha a hallmarkos verziót is ide számítjuk) azért nem kevés az elmúlt 55 évből, szóval nem egyértelmű, hogy tud-e újat mutatni 2026-ban az Értelem és érzelem.

Persze ha onnan nézzük, hogy az 1971-es/1981-es verziókat jóformán lehetetlen legálisan megtekinteni, a maradékból meg a hallmarkos verzió nem jó (és nem, nem azért, mert színvak szereposztása volt, hanem azért, mert egyszerűen élvezhetetlenre sikerült), akkor a nap végén nem sok lehetőségünk van nézhető feldolgozást találni. De a 2008-as 3 részes minisorozat azért nem is készült olyan régen, és kifejezetten jó lett.

Szóval elférni nyilván elfért a kínálatban egy új darab, ráadásul kevés olyan irodalmi mű van, amiből bőven elég egy feldolgozás, ami annyira örökérvényű, hogy feleslegessé tesz minden más próbálkozást (momentán a Sátántangón, a Harcosok klubján és a Mechanikus narancson kívül nem jut ilyen eszembe, bár biztos lehet még találni jó példákat).

Az viszont már más kérdés, hogy tud-e valami olyat mutatni 2026-ban az Értelem és érzelem, ami vonzó lehet a mozirajongóknak.