A káromkodó Karikó mint népmesei hős
Nem az a különös, hogy Karikó Katalin életéből előadás készült, hanem az, hogy csak most. De lehetne róla játék- és dokumentumfilm is, opera- és pantomim előadás, bármi. Annyira jó a sztori. Gyerekkönyvet írtak már róla, és kiadott egy önéletrajzot is Áttörések címmel – ennek az új előadásnak utóbbi az alapja.
A klasszikus mesei szerkezet ugyebár az, hogy elindul a főhős egy kis faluból, nincstelenül, aztán újabb és újabb akadályok állják az útját, de közben segítőkre talál, és végül eléri célját. Karikóval pont ez történt, csak tarisznyájában nem hamuba sült pogácsa lapult, hanem plüssmaciba varrt valuta. Az eladott Lada árát csempészték ki így Amerikába.
Fogalmam sincs, kinek mennyi ismerete van a leghasznosabb magyar életéről 2026 végén, mintegy öt évvel azután, hogy a fél világ az emberiség megmentőjeként ünnepelte a koronavírus-járvány közepén. De ez az előadás nagyjából bárkinek ajánlható, azzal a megszorítással, hogy aki elolvasott két-három nagyobb portrét vagy interjút Karikóról az elmúlt években, az meglepő dolgokat nem fog megtudni. De hát nem is azért jár az ember színházba, hogy új információkat gyűjtsön – elég az évszázadok, évtizedek óta folyamatosan futó klasszikus darabokra, vagy éppen a sikerfilmek szakmányban történő színháziasítására gondolni.
A KARIKÓ mint előadás biztoskezű profik munkája. Nincsenek borzasztóan meglepő ötletek és szédítő mélységek, de minden kézben van tartva. A Lévai Balázs vezette EgyÉletem Produkció arra szakosodott, hogy hírességek mintegy stand-uposként beszéljenek magukról a színpadon. Ez tehát a kivétel, mert itt Udvaros Dorottya játssza el a főhőst. Az ő rátermettségét talán nem kell ecsetelnem, de a rendező Olasz Renátó se akárki. Nagyot alakított a látványtervező Giliga Ilka is, aki a most már kihagyhatatlannak tűnő videós vetítés alá többfunkciós, ugyanakkor hangulatfestő díszletet készített.
Az előadás legalább másfél óra, de nem nagyon lehet unatkozni. Először abban lehet gyönyörködni, ahogy Udvaros átalakul Karikóvá, hibátlanul idézi fel a tartását, a hanglejtését, a nézését meg a járását. Aztán a színész belakja a díszletet, és széles eszköztárral, több karaktert is megjelenítve meséli ezt a népmesei történetet. Sokszor a könyvből szó szerint idézve, de azt jól összevágva, és kibővítve például a Nobel-díjjal, amit főszereplőnk már a könyv megjelenése után kapott (színpadi szöveg: Bíró Bence).
A könyv és nyomában az előadás rendelkezik ismeretterjesztő funkcióval, és kitér a vakcinákkal kapcsolatos vitákra, de csak futólag.
A lényeg itt a karrier és a család, meg a kettő egymáshoz való viszonya.
A fiatal egyetemista Karikó elmondja a még nála is magasabb és lankadatlanul udvaroló Bélának, hogy rendben, összeházasodhatnak, de neki mindig a tudomány lesz az első. Aztán megszületik a lányuk, Zsuzsi, akire a kutató mint „új kollégára” tekint.
Ezek komikus jelenetek, de a munkamánia nem csak geg: egy olyan családot ismerünk meg, ahol mindenki kicsit megszállott. Az apa mindent megszerel, összerak és szétszed, ha nincs munkája, akkor kedvtelésből bont le és rak össze autókat. A lánya egyszer csak eldönti, hogy evezős lesz, és onnantól mindent felad ezért, nyer is két olimpiát. Karikó meg hasonló csőlátással kutatja az mRNS-t, annak ellenére, hogy folyamatosan őrültnek nézik, leüvöltik, kirúgják, nyerészkednek rajta. Karikó szenved, őrjöng, káromkodik jó sokat – aztán megpróbálja meglátni a jót a kudarcokban, és meg tovább.
Ennek a kissé különc családnak a kitartás a közös nevezője.
Nagyon megszereti őket a néző a végére, így aztán, amikor a premierközönség meglátta a színpadon a címszereplőt, felállva kezdte el éljenezni Udvarost és Karikót. Az abszolút csúcspont pedig az volt, amikor felpattant a színpadra maga Béla is.