Ha találkozna Horthy Miklós, Kádár János és Orbán Viktor, akkor egy közös témát hamar találnának, amivel oldanák a minden bizonnyal nehezen induló beszélgetést. Nem a hanyatló nyugat, nem a csodálnivaló oroszok vagy a történelmi bűnök, hanem a foci lenne az, amiről mindhárman tudnának csevegni.

Legalábbis a játékról magáról, amit mindhárman űztek, de politikusként már nagyon másra használták/használják a labdarúgást. Horthy reprezentált, Kádár a forradalom után betegesen félt a lelátók népétől, Orbán sokba kerülő futballokosságát pedig megtapasztaljuk nap, mint nap.

Horthy, az első komoly magyar focista

A kormányzó egy 1926-os magyar-angol meccsen lepte meg az újságírókat egy egészen hihetetlen történettel, amiben azzal dicsekedett, hogy lényegében ő volt az első magyar, aki komolyan futballozott.

Túlzás lenne azt állítani, hogy Horthy minden válogatott meccsen ott volt, de viszonylag rendszeresen felbukkant a lelátón, ahogy számos más sporteseményen is. A Nemzeti Sport 1921-ben írt először arról, hogy Horthy elment egy, egyébként elég furcsa válogatott meccsre. A nem furcsáról lemaradt, a svédek jöttek Magyarországra, 4-2-re nyertünk ellenük (Orth triplázott, Schlosser is lőtt gólt), Horthyt azonban „a megjelenésben megakadályozták országos ügyek”. Viszont a kormányzó mindenképpen szeretett volna találkozni a svéd csapattal, ezért váratlanul meghívta őket a Várba. A pátoszos hangvételű beszámoló a találkozóról azzal zárul, hogy a távozó svédek „nem is tudták hamarjában, mi ragadta el őket jobban: a kormányzó fesztelen, szívélyes modora, közvetlensége vagy szakértelme. Egyben megegyeztek: hogy életük egyik legszebb emléke marad mindörökre a fogadtatás Magyarország kormányzójánál”.

Horthy megígérte a svédeknek, hogy a kihagyott 4-2-es meccs pótlására elmegy a skandinávok második budapesti meccsére, ahol az ellenfelük „Magyarország vidéki válogatottja” volt. A kormányzó és fia nem járt jól, mert csípős, szeles, hideg idő volt, a svédek ráadásul könnyedén verték a vidék válogatottját 6-2-re. A Sport azt írta, hogy „a magyar csapatról általában és egyénenként nem sok jót mondhatunk”.

Ha Horthy meccsre ment, azt nem észrevétlenül tette. 1923. májusban az angol West Ham a Fradi-MTK vegyessel csapott össze. A meccs előtt eljátszották az angol himnuszt, aztán a magyart, majd ahelyett, hogy elkezdődött volna a játék, a zenekar a nézőket meghökkentve újra belekezdett a magyar himnuszba. Kiderült, hogy Horthy és felesége késve érkezett, ezért a tiszteletükre újra eljátszották. A Nemzeti Sport egészen meghatódva írt az eseményről, az első világháború elszigeteltségének megtörését belelátva a klubcsapatok meccsébe:

Horthy egészen belejött, még ebben az évben, 1923-ban megnézte az ismét Budapestre utazó svédeket (újra nyertünk, 2-1-re). Ezúttal nem a kormányzó érkezése, hanem a távozása volt látványos. Horthy ugyanis a szünetben még teázni invitálta a svéd küldöttség vezetőit, majd a második félidő 10. percében feleségével és két fiával „távozott, mert még áldozni óhajtott a lósportnak is és Megyerre autózott ki. Távozásakor a zenekar újra a Himnuszt játszotta és a bíró egy percre megállította a játékot is.”

Hogy mi alapján választott meccset a kormányzó, az nem világos. Hosszú szünet után 1926-ban látogatott ki újra stadionba, némileg váratlanul, mert két németországi vereség után olyan gyászhangulat vette körül a magyar focit, hogy a szövetség egyik vezetője már arról beszélt, hogy „a legjobb volna felhagyni a labdarúgással”. Horthy a búsongás ellenére kiment a lengyelek elleni meccsre, de nemcsak ő, ott volt két miniszter és Budapest főpolgármestere is. 4-1-re nyertünk, a Nemzeti Sport tudósítója pedig nem győzött hálálkodni a méltóságos uraknak: „Ilyen magas személyiségek érdeklődése mutatja, hogy a magyar labdarúgást új utain élénk figyelemmel kísérik legfelsőbb helyeken is és ez a körülmény záloga annak, hogy a támogatás sem fog elmaradni, ahol arra szükség lesz”. És nem mulasztotta el felidézni ezt a pillanatot sem: „A félidőben a két csapat felállt a díszpáholy előtt és háromszoros hip-hip hurrával köszöntötte a kormányzót, akit láthatólag mélyen meghatott a szeretetnek ez a spontán megnyilvánulása.”

A Nemzeti Sport túllelkendező beszámolóiból nehéz kihámozni, hogy milyen hangulat fogadta valójában Horthyt a lelátókon. Az biztos, hogy a szövetség mindent megtett azért, hogy a stadionokban a kormányzót akár a távollétében is megünnepeljék. Így például 1926-ban úgy döntöttek, hogy

„a kormányzó nevenapja alkalmából a mérkőzéseket az első félidő 10. percében a bírák félbeszakítsák és a játékosok háromszoros éljen kiáltással adjanak kifejezést az államfő iránti tiszteletüknek.”

Nem egyszeri alkalom volt. 1940-ben Horthy kormányzói jubileuma alkalmából az Magyar Labdarúgó Szövetség miniszteri biztosa közleményben fejezte ki a magyar labdarúgás tábora nevében „legmélyebb hódolatát, szeretét és ragaszkodását” a kormányzó iránt. A jubileum alkalmából a meccseket meg kellett szakítani a 20. percben, a csapatok a pályára közepére vonultak és háromszoros éljent kiáltottak Horthy tiszteletére. Ráadásul az MLSZ előírta, hogy „a mérkőzést rendező egyesületek kötelesek gondoskodni és kellő időben felkérni a nézőközönséget, hogy ebben a megemlékezésükben ülőhelyéről felállva vegyen részt.” Arra is felhívták a figyelmet, hogy

„a fenti intézkedéseket igaz magyar lélekkel, őszinte mély szeretettel hajtsa végre”.

Horthy 75. születésnapja alkalmából pedig nemcsak az aznapi, hanem az azon a héten megrendezett összes sporteseményen meg kellett emlékezni a kormányzóról. Ez minden eseményen úgy nézett ki, hogy fel kellett olvasni, hogy most van Horthy születésnapja, a jó Isten sokáig éltesse, háromszoros éljent harsogjanak és végül mondják el a Magyar Hiszekegyet.

Nem tudni volt-e a kormányzónak kedvenc csapata. Az biztos, hogy Horthy, amikor az Újpest Genfben megnyerte 1930-ban a Bajnokok Tornáját, akkor a kenderesi birtokáról felvonatozott a Keletibe, hogy ő maga is ott legyen a tízezres tömegben, ami a csapatot fogadta.

A világbajnoki döntőt kihagyta

Ma elképzelhetetlen lenne, de Horthy nem utazott el az 1938-as világbajnokságra, pedig döntőt játszott a magyar csapat. Talán az intette óvatosságra, hogy az olasz csapat volt az ellenfél. Horthy nem volt ott az 1924-es csodameccsen, amikor a magyar csapat 7-1-re lemosta az olaszokat Budapesten (a mai napig ez a legsúlyosabb veresége az olasz válogatottnak). Szokásos rossz időzítéssel arra az 1930-as magyar-olaszra viszont a kormányzó is kiment, amit óriási érdeklődés kísért. A kor VIP-páholya zsúfolásig tele volt, de sajnos a hat évvel korábbi pofontól felrázott olaszok 5-0-ra meggyalázták a házigazda magyar csapatot. Pedig a meccs előtt az öltőzőben a szövetség vezetője tolmácsolta Horthy üzenetét a csapatnak: „Szívvel, lélekkel és becsülettel küzdjetek, nem szabad, hogy az Európa Kupa elkerüljön Magyarországról! Ez a kormányzó úr üzenete és mindannyiunké.” (A másik oldalon a „Szerezzétek meg Itáliának és a Ducenak a diadalt” felkiáltással küldték a pályára az olaszokat.)

A kezdéssel még nem is volt probléma, a Nemzeti Sport a maga megszokott visszafogottságával ezt írta:

„E pillanatban a taps százezer tenyér niagarájából patakzik földet reszkettetőn. Megérkezik a kormányzó.”

A hazai pályán elszenvedett 5-0-s vereség után mohácsozni kezdett a sportsajtó (először akkor tette, amikor az 1924-es olimpiára esélyesként kiutazó magyar csapat 3-0-ra kikapott Egyiptomtól, másodszor 1930-ban, azóta megszámlálhatatlan alkalommal). A Nemzeti Sport - Horthyt megkímélve - a meccset a kormányzó mellett megtekintő, a szünetben még optimista Bethlen István kormányfőnek üzent, hogy csökkentse a futballt sújtó kibírhatatlan adóterheket és a figyelmébe ajánlották az olaszok fasiszta sportpolitikáját. A magyar futball ekkor már átállt a félamatőr/félprofi státuszról a profira, a fociba ugyanakkor nem beleraktak pénzt, hanem megadóztatták, ha már ennyire népszerű.

A letaglozó vereség után Horthy egy ideig kerülte a stadionokat. 1934-ben megnézte az angolokat (2-1-re nyertünk), de az 1936-os olaszok elleni meccsre nem akart kimenni, csak hosszas unszolás után. Ezt onnan tudni, hogy a meccs előtt az öltözőben a szövetség vezetője így tüzelte a játékosokat: „Fiúk! A kormányzó urat csak nehezen tudtam rábírni arra, hogy kijöjjön. Azt mondja, hogy mindig kikapunk, ha ő kijön. Mutassátok meg, hogy tudtok győzni is az olaszok ellen. A talaj nedves, az olaszok ezt nem szeretik. Küzdjetek úgy, mint az oroszlánok.”

2-1-re nyertek az olaszok. És az 1938-as világbajnoki döntőben is legyőzték a magyar csapatot.

Horthy aztán a meccslátogatásokat már feltűnően ahhoz igazította, ha a németek ellen lépett pályára a válogatott. A németeknek szóló kitüntett diplomáciai figyelem felülírta a sportszempontokat is, egyáltalán nincs a beszámolókban már utalás arra, hogy a kalapját lengetve örült a magyar góloknak, sőt, a tudósítások szerint kedélyesen viselte a pályán látott megpróbáltatásokat. 1940-ben a beszámoló szerint ránk nézve hízelgő 2-2-t játszottunk a németekkel, Horthy a meccs közben érkezett meg. „Három óra harminchét perckor, éppen akkor, amikor a csapatok az első német gól után kezdésre felálltak, megérkezett vitéz Horthy Miklós kormányzó. Bizony rossz hírrel fogadták: A német csapat vezet egy-nullra. A kormányzó azonban nevetve gratulált von Tschammer und Ostennak és elfoglalta helyét a német követ és a birodalmi sportvezér között.”

1942-ben a Nemzeti Sport arról számolt be, hogy Horthyt „rendkívül meleg szeretettel fogadta a 40 000 főnyi közönség. A kormányzónknak a mérkőzés nagyon tetszett, a jókedvű mosoly szinte egy percre sem tűnt el arcáról az egész mérkőzés folyamán, jobbján ült hitvese”. A végig mosolyogva nézett meccsen 5-3-ra kikaptunk.

És nem nagyon zavarta az sem, hogy milyen rosszak voltak a stadionok. A Nemzeti Sportot annál inkább. Egy 1936-os, németek elleni meccsről szóló tudósításban (3-2-re nyertünk, pedig kint volt Horthy) azt írták: „A német csapat mezbe öltözve 3 órakor indult szállodájából a pályára. Az öltözőbe belépő német fiúk és vezetők arcára kiül a megdöbbenés, amint belépnek a szegényes szobába, amit szorgos kezek eredménytelenül igyekeztek széppé varázsolni. A falakra szegezett csomagolópapír, a kopott padló, egy rongyos szőnyeg és egy homályos tükör igyekszik lukszuszos külsőt kölcsönözni a helyiségnek.”

Ebből a filmhíradóban szerencsére semmi sem látszott.

A meccs után aztán a Nemzeti Sportban dühös vélemény jelenik meg:

„A bajok forrása az, hogy míg külföldi vendégeink otthon mindenütt modern stadionok kényelmes nézőteréről nézhetik végig a válogatott mérkőzéseket, addig a magyar főváros csak jóval a háború előtt épült, ennélfogva teljesen elavult, ilyen tömegekre egyáltalán be nem rendezett, szánalmasan rozzant karban levő pályákat tud csak nyujtani a legnagyobb mérkőzések számára. Milliós város modern sportpálya nélkül - valóban szomorú valóság, de ezen a sport a mai elégedettségünkben egyedül segíteni nem tud. Amíg az állam és a város segítségül nem jön, változás várható.”

A Népstadion felépítéséig nem volt nemzeti stadiont, a válogatott vagy a Fradi vagy az MTK stadionjában játszott a II. világháború előtt. Horthynál rendszeresen lobbiztak a nemzeti stadion tervével, ő támogatta is, a Vérmező is az egyik lehetséges helyszín volt, de mégsem épült meg.

Az igazi meglepetés akkor ért, amikor már a végefelé jártam a Horthy-korszakban megjelenő Nemzeti Sportoknak. A lap azt sugallta rendszeresen, hogy Horthy a foci nagy bolondja, ezt írták például a Budapesten megrendezett főiskolai világbajnokság focidöntőjéről: „A kormányzó az egész meccs alatt többízben nyilvánította tetszését és egy-egy szép akciót meg is tapsolt. Különösen a küzdelmes pillanatok ragadták el és olyan találó kritikai megjegyzéseket tett, amelyek alapján látszik, hogy Magyarország kormányzója előtt a futballsport területe is nagyon ismert.”

Mégis, egy születésnapi köszöntőből kellett megtudnom, hogy Horthy kedvenc sportjai között nem is volt ott a foci, csak az úrisportok.

„75. születésnapját ünnepli az ország és ebből az ünneplésből nem kis részt kér magának a magyar sport. Magyarország kormányzója az ország első sportembere is. Maga is kiváló művelője volt és még ma is az nem is egy sportágnak. És szereti, kedveli, értékeli a sportot és az igazi sportember szeretetével minden jelentős sporteseményt végignéz. Különösen a vívás, a lovaglás, a tenisz, az úszás és a vízilabda áll közel a szívéhez. A megnagyobodott ország megnagyobodott sportja büszke örömmel ünnepli országgyarapító kormányzójának 75. születésnapját és kéri a jó Istent, hogy tartsa meg őt erőben, egészségben Magyarország üdvére.”

Horthy egyébként a lelkes beszámolók szerint kiváló vívó, lovas, vitorlázó, evező és teniszező volt, boksztudásáról így írt egy születésnapi köszöntő 1938-ban a Sportvilágban:

„Az ökölvívás sem volt ismeretlen elötte. 1893-ban, egyik földkörüli útján, a Salamon-szigeteknél, csónakban ülve összeütközése támadt egy kenuban evező törzs- főnökkel. Szabályos k. o.-val »ejtette« vízbe a fehérek ellenségét.”

75 évesen is sportolt. Horthy számára a sporteredmények elsősorban a Trianon utáni önbecsülés visszaállítására szolgáltak, volt olyan beszéde, amiben a testedzés fontosságát kiemelve „a magyar fajnak sportra való rátermettségét” hangsúlyozta. A testnevelésben pedig - a leventemozgalomhoz hasonlóan - a honvédelemre való felkészítés kiváló lehetőségét látta. De azt nem erőltette, hogy a fociba rengeteg pénzt toljanak.

Horthy utolsó dokumentált meccslátogatása 1956-ban volt Portugáliában. Ő már Estorilban élt, júniusban itt játszott az ekkor még egyben lévő Aranycsapat. Van egy olyan, nehezen hihető, de viszonylag részletesen leírt legenda, hogy a meccs előtt Puskásék becsengettek Horthyhoz és váltottak is vele néhány szót. Ha így volt, ez érthetően nem jelent meg a korabeli sajtóban. Az biztos, hogy Horthy kint volt a meccsen.

Kádár, a Vasas ifistája

Kádár János pályára lépett a Fradi-stadionjában 1946-ban, sőt a Nemzeti Sport a jók között tüntette fel a védőt játszó 34 éves kommunista vezetőt.

Nem komoly meccsről volt szó, a Parasztpárt hívta ki kényszerű koalíciós partnerét, a Magyar Kommunista Pártot és verte el simán 3-0-ra kétezer néző előtt. Kádár utólag a vereséget azzal magyarázta, hogy a parasztpártban kilenc főiskolás is pályára lépett, „a mi veteránjaink térde ezzel szemben a meccs közben úgy csikorgott, mint egy roszdás kulcs a zárban”. Azért azt érdemes megjegyezni, hogy a kommunista párt csapatában volt a háromszoros magyar bajnok, igaz, már 40 éves Sebes Gusztáv (későbbi szövetségi kapitány) és az NBI-es múlttal rendelkező kapus, Gallowich Tibor.

Gyerekkorában Kádár a prolicsapatnak számító Vasasban focizott, a második világháború után a klub elnöke lett. Kádár be is jelentette a párt nevében, hogy

„azt akarjuk, hogy a Vasas legyen a legnagyobb, legerősebb egyesület az országban”.Csakhogy nem Kádár volt az egyetlen kommunista vezető, aki beszállt a sportba, és nem is ő volt ebben a legsikeresebb. A Vasasra a szociáldemokrata múltja miatt Rákosiék eleve nem néztek jó szemmel, Kádár pedig nem lett szerencsehozó talizmán, miután 1951-ben bebörtönözték elvtársai. A Rákosi-korszakban a Vasas helyett a minden eszközzel a világ egyik legerősebb csapatává erősített Honvéd és a változatos neveken szereplő MTK uralta a magyar bajnokságot.

A Vasas a surranópályán jött fel, akárcsak a páréves fogságból kiszabadult Kádár. 1955-ben a rehabilitált Kádár Pest megyei párttikár lett, a Vasas ebben az évben a Puskás-féle Honvédot legyőzve megszerezte a Magyar Kupát. A következő évben Kádár visszakerült a pártvezetésbe, a Vasas megnyerte a Közép-európai Kupát. Ezt a címet a Vasas 1957-ben megvédte, és a klub története során először bajnoki címet nyert, éppen akkor, amikor Kádár a levert forradalom után megszilárdította hatalmát.

Kádár a Vasas első bajnoki címe után gratulált a csapatnak: „Mint a Vasas régi hívét, örömmel tölt el az egyesület nagy erkölcsi és sportsikere. Külön örülök annak, hogy a sportolók a haza hű fiainak bizonyultak...” - arra utalva, hogy a fél Aranycsapat ekkor már nem volt Magyarországon.

A 60-as években a Vasas négy bajnoki címet is szerzett. Nyilván nem volt hátrány, hogy a klub volt Kádár kedvenc csapata, de annyira feltűnően azért nem tolták a Vasast, mint ahogy korábban a konkurens klubok legjobb játékosainak ellentmondást nem tűrő átvezénylésével összerakták a Honvédot. A Fradi edzője, Lakat Károly titkosszolgálati jelentések szerint azért sokszor puffogott, és a rendszer kedvencének nevezte a Vasast, akik „azt igazolhatnak, akit akarnak”, és szerinte „az angyalföldieknek még a megyei párttitkár is vigyázba áll, mert politikai feladat a kérésük teljesítése”.

A Fradinál érthető volt a frusztráltság, a kommunsita vezetők elkönyvelték fasiszta csapatnak, a levert forradalom füstölgő romjain Kádár nem is csinált titkot abból, hogy retteg a zöld-fehérek szurkolóitól.

1957. augusztusban az MSZMP politikai bizottság zárt ülésén Kádár arról beszélt, hogy az ellenforradalom a sportban próbálja életben tartani magát, a sport olyan terület, ami nagyon kedvező az osztályellenségnek és a burzsoáziának.

A Ferencváros szurkolótáboráról, a B-középről azt mondta:

„Ez egy fasiszta gyülekezet - ami persze nem azt jelenti, hogy mindenki, aki idetarozik, fasiszta, de a lényege az, és az sem véletlen, hogy a Ferencváros a fő bázis.”

A B-közép 1957 tavaszán alakult újra, de Kádár szerint ezt hiba volt tétlenül nézni.

"Én például ezt az idei tavaszi helyzetet felhasználtam volna arra, hogy örökre megszüntessem a B-közepet, úgy hogy legalább 80 vezetőt letartóztattam volna és börtönbe csuktam volna legalább 10 esztendőre.

(…) Csürhe, szervezett fasizsta banda ez. Meg kell végre ezt érteni. és le kell velük számolni. Ezekkel megint úgy találkozunk majd, hogy puska lesz az ő, de remélem a mi kezünkben is. Nem lehet szentimentálisnak lenni, mi még kibírjuk, ha a B-közép miatt hangoskodni fognak. Nem lehet tűrni, amit csinálnak.

Ha az elvtársak nem ügyelnek, akkor a sportmérkőzések lesznek az egyetlen legális területei a szovjetellenes, kommunistaellenes, antiszemita hangulatkeltésnek, és 70 000 emberre lövetni nem tréfadolog".

Takács Tibor remek, Büntetőterület című, Futball és hatalom a szocialista korszakban alcímű, idén megjelent könyvéből az derül ki, hogy Kádár felszólalását nem fogadta teljes egyetértés, de azért a Baráti Kört kidobták a Fradi-székházából, amikor pedig ezután a Baross étteremben tartottak egy ülést, a rendőrség rájuk tört, a vezetőjüket letartóztatták, és a börtönben beszervezték ügynöknek. Az állambiztonság ráállt a Fradira, a játékosok közül Novák Dezsőt is beszervezték.

A hatvanas évekre a Fradi kikerült a politikai karantéból, és az Albert Flóriánt, Varga Zoltánt és számos klasszist, így az ügynök Novákot is a soraiban tudó csapat a Mészöly, Farkas János-féle Vasassal felváltva osztozott meg a bajnoki címeken, majd jött a Kádár által Dózsára átkeresztül Újpest-aranykora, de azért a hetvenes évek közepén megépült az új Fradi-stadion is.

Kádárban a foci iránti szeretetet felülírta a kommunista ideológia, veszélyt látott a sportban. „Harcot kell folytatni a sportmozgalomban, valamint a sportújságokban és a napilapok sportrovatában uralkodó nacionalista gőg ellen” - adott iránymutatást 1957 őszén. Azt mondta:

„A sportéletben valami olyan tanítás érvényesül, hogy tulajdonképpen a magyarok a világ legjobbjai, mindig azok voltak és lesznek. Nem lehetne kicsit szerényebb hangon írni?”

- kérdezte a sportért felelős Hegyi Gyulától.

Az Aranycsapat szétszéledése után eleve nem volt könnyű helyzetben a magyar foci, de Kádár nyilvánvalóvá tette, hogy nem bánja, ha az általa vélt nacionalista hangulatkeltés és az anyagi visszaélések (több játékos, így például Grosics Gyula csempészi ügye) elleni harc ára a gyengébb szereplés.

"Ki fogjuk bírni, ha nem lesz világbajnok a magyar futballcsapat, akkor sem fogunk a fasizmusnak legális fedezéket nyújtani. Ez még a sporteredményeknél is fontosabb.”

De ezt nem volt annyira egyszerű elfogadtatni a szurkolókkal, és ezt Kádár is tudta: "A publikumnál is az a helyzet, hogy van egy vélemény, hogy a nemzetözi meccseken minden esetben győzni kell. Ugyanakkor az a helyzet, hogy sorozatosan veszítjük el a mérkőzéseket."

Kádár már nem tudta - Puskásék távozása után nem is tudta volna - a kommunizmus dicsőítésére használni a magyar válogatottat, azzal is tisztában volt, hogy a sikertelenség is visszaüt, miközben a társadalom pacifikálásában fontos szerepe lett volna a focinak.

A politikában a hangsúly a futballról az olimpiára tolódott át, a testnevelés és a sport irányítása kimondva állami feladat lett. A pártvezetés pedig azzal, hogy a játékosokat nem engedte külföldre szerződni, lekötötte a nemzetközi futball vérkeringéséről a magyar focit.

Az 1964-es olimpiára készülő (a tornát később meg is nyerő) focistákat Kádár azért meglátogatta Tatán, egyszer pedig a magyar válogatott öltözőjébe is bement meccs előtt, éppen egy magyar-szovjet előtt, 1968-ban. Ez előtt soha nem vertük meg a szovjeteket, a legfájóbb vereséget az 1966-os vébén szenvedtük el tőlük, a brazilok legyőzése után. Természetesen tartotta magát a pletyka, hogy a magyar csapatnak nem szabad megvernie a nagy testvér válogatottját. Hogy ez így volt, arra nincs bizonyíték, mindenesetre még 1957. októberében Kádár az MSZMP Politikai Bizottságának ülésén a sajátjaira is rápirított, mert a kommunista pártvezetők látványosan a magyar csapatnak szurkoltak az egy hónappal korábban, a szovjetek elleni játszott meccsen. Már annak sem örült, hogy egy évvel az 56-os forradalom után leszervezték a budapesti meccset, mert ugyan „a magyar-szovjet barátság nem rossz, de nem olyan, hogy a futballpályán kitegyem ilyen próbának”. Kikaptunk 2-1-re 91 ezer néző előtt, a sportsajtó elszalasztott győzelmet emlegetett, Kádár a tudósításokból szovjetellenes és nacionalista hangot hallott ki és aztán rátért a kormánypáholy botrányos viselkedésére.

„A magyar-szovjet meccsen a kormánypáholyban ülőknek a harmada, ha szabadjára engedte volna az érzéseit, maga is megverte volna a szovjet csapat tagjait, meg a bírót is.”

Az 1968-as magyar-szovjet nemcsak azért volt különleges meccs, mert Kádár életében először és utoljára bement a válogatott öltözőjébe (és bizakodva megjegyezte Benének, hogy reméli sok gól van a cipőjében, a csatár csak bólintott, nem merte megmondani, hogy sérült, és nem is játszik), hanem azért is, mert először győztük le a nagy testvért. Európa-bajnoki selejtező volt, más lebonyolításban, mint most, az oda-visszavágós párharc győztese került be az Európa-bajnokság négyes döntőjébe. Itthon 2-0-ra nyertünk, egy héttel később 3-0-ra kikaptunk Moszkvában, a szovjetek jutottak a négy közé.

Kádár egy idő után nyilvánosan nem nagyon kereste a kapcsolatot a focival, nem függetlenül attól, hogy óriási kudarcok érték a magyar labdarúgást. 1970 után 1974-ben sem jutottunk ki a világbajnokságra, ami akkor még sokkolta a közvéleményt. A Sporthivatal a következő okokat találta:

• a hazai bajnokság gyenge színvonala
• a sportág nemzetközi eredménytelensége
• a negatív szakmai és erkölcsi jelenségek
• alacsony szintű a szakmai munka
• elhanyagolják az utánpóltás-nevelést
• az edzők és a játékosok a teljesítményüktől függetlenül magas anyagi juttatásban és egyéb elvtelen kedvezményekben részesülnek

Kádár lelátói megjelenése messze nem okozott akkor szenzációt, mint Horthy esetében, a játékot nem szakították meg az Internacionálé eléneklésével. Kevés fotó maradt fent, ami a lelátón ülő Kádárról készült, a Nemzeti Sportban sincsenek rogyásig beszámolók arról, hogy Kádár elment meccset nézni, arról bővebben, hogy sakkversenyeken jelent meg. Azt tudni, hogy a barátaival kártyázott. Volt ugyan tévéje, de azt a legenda szerint nem használta, csak a május elsejei moszkvai paradéra kapcsolta be, inkább olvasott. Vagyis meccset sem nézett. Kádár legendájához hozzátartozott, hogy óriási Vasas-szurkoló, de a Kádár-ellenséggel nem vádolható, az egykori pátfőtitkárról vaskos kötetet író Moldova György szerint valójában jó, ha évente háromszor-négyszer kilátogatott a Fáy utcába, „jobban kedvelte a Népstadion kényelmesebb, oldottabb hangulatát”. Ahol viszont a kormánypáholyban ült.

Már a nyolcvanas évek második felében készült Kádárral interjú, amiben azt mondta, az elmúlt években már alig mozdult ki otthonról, nem jár színházba és meccsekre sem.

Orbán, a felcsúti zseni

„Ha tehette volna mit választ: labdarúgóként ötven válogatottság mellé huszonöt gól, Eb-, vb-meccsek, telt ház, vagy a megvalósult politikusi pályáját?

Orbán Viktor: Mindig a gyerekkori álmok a fontosabbak! A fél életemet egyetlen válogatottságért odaadtam volna!”

Ezt a Fidesz elnöke akkori legnagyobb politikai sikerének évében, 2010-ben nyilatkozta a Nemzeti Sportnak. Az egyik elődjének összejött, ami Orbánnak nem: Friedrich István, a Tanácsköztársaság utáni első miniszterelnök még 1904-ben pályára lépett Bécsben a magyar válogatottban. A fél életét nem kellett odaadnia ezért az egyszeri alkalomért, de miniszterelnökként - szemben Orbánnal - igen rövid idő jutott neki 15 évvel később, mindössze 110 nap, azalatt is három kormányt irányított.

Orbán 11 évesen lett az akkori Felcsúti Egyetértés MGTSZ SE játékosa, középiskolásként a Székesfehérvári MÁV Előrében játszott, majd jött a Medosz-Erdért, a BEAC, végül visszatért Felcsútra, ahol ekkor már neki köszönhetően NBII-es profi csapat volt. Az első osztályban nem játszott.

Játékosként Orbán nem hagyott nyomot a magyar fociban, politikusként már annál inkább, de nem az eredményekben. A foci iránti szenvedélye jóval erősebb, mint Horthyé. Kádártól eltérően Orbán a politika érdekében nem mondott le a fociról, sőt politikája szerves részévé tette a közvélemény nagy része számára csak pénztemető és sikertelen hobbiját, amire nem sajnál még többet áldozni a közösből.

Orbán jelenlegi két kedvenc csapata a Videoton és a Puskás Akadémia. Volt ő már újpesti is - saját állítása szerint hamarabb, mint fideszes -, ennek jele lehetett, hogy az első Orbán-kormány idején az Újpest stadionját pofozták ki. A két kedvenc csapat profitál is a miniszterelnöki figyelemből. A Fradi mellett a Videoton lett kijelölve arra, hogy nemzetközi szinten is jegyezzék. Egyelőre a valóság csak részben hajlik a politikai akarathoz. Abban feltétlenül, hogy állami cégek támogatásával évente már 5-5 milliárd forint körül tolnak pénzt a két csapatba. A Videotonnál ezt jobban használták fel, összejött idén az Európa-liga csoportköre. A Fradinál a nemzetközi szereplés teljes kudarc.

Az pedig a Magyar Kupa-döntőjében elrontott 11-esen múlt, hogy a felcsúti Puskás Akadémia nem csatlakozott idén a Fradihoz és a Videotonhoz az európai porondon. A Felcsúton folyó szakmai munkát minősíti ugyanakkor, hogy ebben az idényben hét forduló után tökutolsók az NBI-ben úgy, hogy hazai szinten lényegében korlátlan anyagi forrásuk van, rendre bevásárolnak a játékospiacon, és csak mutatóban van egy-egy saját nevelésű játékos.

Orbán többször bukkan fel meccsen, mint az összes elődje együttesen. Személyes pechje, hogy Horthy alatt - nem a kormányzónak köszönhetően - élte első aranykorát a magyar foci, ejtette ámulatba a Duna-menti iskola a világot, világbajnoki döntőt játszottunk. De még Kádár idején is voltak erős pillanatai a magyar focinak, mint Albert Flórián Aranylabdája, nemzetközi kupadöntők, a brazilverés 1966-ban és a mexikói vébét megelőző menetelés, hiába szürkült az egész rendszerhez a játék, a politika nem nagy bánatára.

Mostanra válogatott szinten egyetlen, csodaszámba menő Európa-bajnoki részvétel jutott, amit döbbenetesen gyors összeomlás követett, klubszinten a döntők még álom szintjén sem jönnek elő, az is óriási bravúr, ha legalább ősszel pályára léphet még magyar csapat Európában.

Közben a foci költséges makettje - amit annyira hiányolt Horthy idején a sportsajtó - már szinte teljesen elkészült, ha egy város kér, akkor stadiont kap, Felcsúton a miniszterelnök földjén nőtt ki a rétből egy futballkomplexum, ahová áramlanak a tízmilliárdok. A magyar focit jelenleg éppen az nyomja víz alá, amilyen gondja még soha nem volt: a túl sok pénz, amit teljesen átgondolatlanul, de a politikai akaratnak megfelelően zúdítanak egy szakmailag egyáltalán nem felépített rendszerbe.

A szinte államosított, és közpénzeken jól eltartott focira annyira rátelepedett a hatalom, mint Kádár-idejében. Akkor minden csapatnak volt egy gazdája, vagy minisztérium vagy szakszervezet. Most is majdnem mindegyik klubnak a hatalomhoz közeli elnöke, vagy olyan tulajdonosa van, aki köszönhet valamit a hatalomnak. A Fradi-stadiont a Kádár-rendszerben, 1974-ben Lénárt Lajos, a klub elnöke, egyben a mezőgazdasági, élelmiszer-ipari miniszter helyettese adta át. Az új Fradi-stadion 2014-ben Kubatov Gábor, a klub elnöke, a Fidesz pártigazgatója adta át. Kubatov klubelnök-pártigazgatónak köszönhetően a Kádár által retteget B-közép nem járt meccsre egy jóideig, most már igen, de a lelátón nincs Orbán-gyalázás.

Mostanra már Fidesz-közeli csapatok is kiesnek az első osztályból, hogy átadják a helyüket másik, fideszesebb csapatnak. Az előző szezonban a Balmazújváros annak ellenére hullott ki, hogy a klub elnöke Tiba István fideszes képviselő. Aki viszont arra panaszkodott, hogy elnyomják őket. Egy mezei fideszes képviselő már nem jelent elég politikai hátszelet a magyar fociban, annál több kell. Tiba képviselő csapata helyére Seszták Miklós Kisvárdája került be, bár már pont akkor, amikor a miniszter megbukott, szóval ott sem fogadnánk hosszú távon az NBI-ben maradásra.

Horthyval ellentétben Orbán meccslátogatásain nem kell megszakítani a meccset, mivel elő sem fordulhat, hogy nincs ott a kezdésre, vagy hamarabb elmenne, hogy áldozzon a lósportnak, de a köztévé azért minden alkalommal mutatja, és be is mondja, hogy a helyszínen van a miniszterelnök, vagy rossz időzítéssel interjút készítenek vele arról, mikor lesz újra világszínvonalú a magyar foci.

A Nemzeti Sport főszerkesztője Orbán lelkes híve, Felcsútra is költözött, időnként megjelennek olyan lelkes cikkei, amik Orbán Viktornak tulajdonítják a sportsikereket, vagy olyan, ami a baloldalon veri le a magyar futballkudarcokat. A Nemzeti Sportban Orbán Viktor egyszerűen már csak felcsúti legendaként szerepel.

Kádárhoz hasonlóan Orbán Viktor is járt már a válogatott öltözőjében. Kétszer egészen biztosan, egyszer 1998-ban egy portugálok elleni hazai meccsen (erről videó is készült) egyszer pedig 2011-ben Hollandiában. Mindkétszer kikaptunk.

Hogy Orbán Viktor hogy látja a magyar foci ívét? Hol így, hol úgy. Volt, hogy azt mondta: „Magyarországon a kommunizmus idején politikai cél volt, hogy megutáltassák az emberekkel a futballt”. Aztán meg ezt: „A szocializmusban ugyan egy civilizációs szinttel alacsonyabban volt a futballkultúra, mint a második világháború előtti, és közvetlenül utáni polgári világban, de mégis egy kultúra volt. (…) Akik bekerültek ebbe a kultúrába, és tehetségesek voltak, ez a rendszer ki is hozta belőlük azt, amit tudtak. ”

---

Idézett cikkek:

Csillag Péter: Horthy Miklós meccsei, Rucibon 2018/6

Takács Tibor: Kádár csapata és az állambiztonság, 2000/2014

Hegyi Iván: Rajta maradt a kommunista bélyeg a Vasason, Népszabadság, 2015. 04. 30.

a Nemzeti Sport meccsbeszámolói az Arcanumban

Csillag Péter: Kádár János és a futball, Rubicon 2018/6

Takács Tibor: Szoros emberfogás, 2014, Jaffa Kiadó

Takács Tibor: Büntetőterület, 2018, Jaffa Kiadó

A címlapképen Horthy Miklós látható az 1943-as Magyarország-Svédország mérkőzésről készült Filmhíradóban; Kádár János az újpesti pályán az MTK 60. születésnapja alkalmából a Fortepan gyűjteményében; Orbán Viktor 2017-ben a felcsúti Pancho arénában, fotó: Botos Tamás/444; Grafika: Tbg.