„A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján fel kell készülnünk a klímaváltozás egy olyan bomlasztó és irányíthatatlan szintjére, amely éhezést, pusztítást, migrációt, járványokat és háborúkat hoz magával.

Nem tudjuk biztosan, hogy a klímaváltozás hatásai mennyire lesznek felforgatóak, vagy hogy hol fogja leginkább kifejteni hatását, főleg mivel a gazdasági és társadalmi rendszerek összetett módon fognak reagálni. De egyre több bizonyíték van arra, hogy ezek a hatások már a mi életünk, a mi társadalmaink számára is katasztrofálisak lesznek. Azok a viselkedési normáink, melyeket 'civilizációnak' nevezünk, elfajzhatnak. Amikor elgondolkozunk ezeken a lehetőségeken, könnyen absztraktnak tűnhetnek. A szavak, melyekkel az előző bekezdést zártam, ösztönösen úgy tűnhetnek, mintha egy olyan helyzetet írnánk le, melyet a tévében vagy a neten látva sajnálkozva nézünk.

De amikor éhezésről, pusztításról, migrációról, járványokról és háborúról beszélek, a te életedre értem ezeket. Amikor elmegy az áram, hamarosan víz sem jön majd a csapból. Amikor a szomszédaidon fog múlni, hogy jutsz-e élelemhez és egy kis meleghez. Alultáplált leszel. Nem fogod tudni, hogy menj vagy maradj. Attól fogsz félni, hogy erőszakos halált halsz, még mielőtt éhen halnál.”

Ezek nem egy hollywoodi katasztrófafilm ajánlójából származnak, hanem egy brit kutató, Jem Bendell rengetegszer letöltött és megosztott tanulmányából.

A tudományos szövegek hatását általában a tudományos közegen belül szokás mérni, azaz hogy hányan hivatkoznak rá, milyen további munkákat alapozott meg. Bendell szövege ilyen szempontból aligha van a jelentősebb alkotások között. Ha viszont a hatást úgy értjük, hogy hány emberhez jutott el, akkor a Deep Adaptation: A Map for Navigating Climate Tragedy (Mélyalkalmazkodás: Útmutató a klímatragédiához) című írás vitathatatlanul a fontosabb szövegek között van. A harminchat oldalas szöveget több százezren töltötték le eddig, a Vice pedig azzal a felütéssel harangozta be, hogy ez az a tanulmány, ami miatt emberek terápiára kezdtek el járni.

Bendell 2018 nyarán publikált szövegét hamar felkarolták a klímamozgalmak is, a Nagy-Britannia városaiban egyre komolyabb akciókat végrehajtó Extinction Rebellion számára is fontos hivatkozási pont lett.

Az elszabadult klímaváltozás

Jem Bendell a brit University of Cumbria kutatója, több mint 20 éve foglalkozik fenntarthatósági tanulmányokkal, de mint írta, munkája során egyre inkább kérdésessé vált számára, hogy komolyan lehet-e még venni azt a tudományos munkához szükséges feltételezést vagy reményt, hogy a klímaváltozás lelassítható vagy irányításunk alatt tartható.

Napi munkája során egyre gyakrabban kellett felkavaró vagy aggasztó kutatási eredményeket olvasnia, melyek mind a klímaváltozás egy-egy részterületre gyakorolt káros hatásáról szóltak. És közben azt érezte, hogy sem ő, sem kollégái nem szeretnének azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy mi van, ha túl késő, és már nem lehet semmit sem tenni. 2017-ben ezért több hónap fizetés nélküli szabadságra ment, és beleásta magát az aktuális klíma-szakirodalomba: a megelőző pár évben született összes jelentősebb kutatást elolvasta, hogy felmérje, mi is történik a bolygónkkal.

Ebből született meg az említett tanulmány, melynek első fele egy összesítő munka, számos kutatás eredményének összefoglalása. Mint Bendell írja, a klímaváltozásra vonatkozó legegyértelműbb bizonyítékokat ma már nem vitatja senki: 136 éve, mióta rendszeresen mérik a hőmérsékletet, a tizennyolc legmelegebb évből tizenhét 2001 után volt, a globális átlaghőmérséklet 0,9 Celsius-fokkal emelkedett 1880 óta, a legnagyobb melegedést pedig a Sarkvidéken mérték, ahol a felszíni hőmérséklet 2016-ban 2 fokkal volt magasabb az 1981 és 2010 közötti átlaghőmérsékletnél.

Ráadásul sok 2014 után keletkezett adat arra utal, hogy a klímaváltozás jelenlegi szakaszában a nem lineáris változások az igazán fenyegetők, azaz a folyamatok felgyorsultak és megjósolhatatlanná váltak. Ez az elszabadult klímaváltozás korszaka, amikor számos területen egyszerűen nem lehet az elmúlt évtizedek és évszázadok adatait figyelembe véve előrejelzéseket tenni. Bendell tanulmányában bőven hoz ilyen változásokra példákat, de elég csak az elmúlt pár hónapban megjelent híreken végigtekinteni, hogy megérthessük, mire gondolhat: az idei téli rekordmeleg Nagy-Britanniában, a valaha mért legforróbb hónap Ausztráliában, a szokatlanul korai erdőtüzek Észak-Európában, a több ezer elpusztult császárpingvin-fióka, a messzire elkóborolt jegesmedve, az Európa-szerte (és nálunk is) tapasztalt súlyos aszály, a rovarapokalipszis mind-mind olyan fordulatok, amelyek meglepték a kutatókat: meteorológusok és biológusok beszéltek ezek után arról, hogy a rendelkezésre álló adataik alapján nem számítottak ezekre a történésekre.

Ezek az esetek segítenek megérteni azt is, hogy a klímaváltozás nem egy nagy, katasztrofális esemény formájában sújt majd le ránk a jövőben, hanem már bőven benne élünk és ez lett a valóságunk. A klímaváltozással való együttélésről szóló gondolkodás egyik legizgalmasabb szerzője, Roy Scranton ezt úgy foglalta össze pár napja, hogy „mindez napról napra, hónapról hónapra, évről évre fog történni. Minden bizonnyal lesznek »események«, ahogy voltak az előző évtizedben is: hőhullámok, erőteljesen pusztító hurrikánok, a létfontosságú atlanti áramlatok lassulása és a klímaváltozáshoz kapcsolódó politikai történések, mint a szíriai polgárháború, a menekültválság a Földközi-tengeren vagy a francia sárgamellényesek tüntetése és így tovább, de kivéve egy nukleáris háborút, kevés az esélye, hogy lesz egyetlen olyan globális »Esemény«, amely kezdetét jelentheti a várt átmenetnek, amely »valódivá« tenné a klímaváltozást, és rávenne minket, hogy megváltoztassuk életünket.

A következő 30 év ehelyett valószínűleg a jelen lassú katasztrófájára fog hasonlítani: hozzá fogunk szokni minden új sokkhoz, a brutalitás új formáihoz, »az új normalitás« egyes formáihoz, míg egy nap fel nem nézünk a képernyőinkből, és egy új sötét korban nem találjuk magunkat — feltéve persze, ha nem vagyunk már ott.