• Kevés haszid zsidó élte túl a Holokausztot Magyarországon és a túlélők többsége is elmenekült, de a közösségnek sikerült feltámadnia New Yorkban.
• A külvilágtól elfordulva, Brooklyn szívében ma több mint százötvenezer magyar gyökerű haszid él.
• A hagyományőrző közösség megtartotta kultúrájában a magyar hatásokat is, a töltött káposztát éppúgy, mint a magyar népdalokat.

(A cikket Tóbiás Tas írta, eredetileg angolul az Offbeat Budapesten jelent meg.)

Amerika legváltozatosabb városa New York. New York legváltozatosabb városrésze Brooklyn. Brooklyn legváltozatosabb környéke pedig Williamsburg. Az ide Manhattanből beözönlő jómódú, harmincas fiatalok azonban csak hírből tudják, hogy néhány utcára a kedvenc Michelin-csillagos éttermeiktől és túlárazott natúrbor-bárjaiktól bújik meg az ultraortodox haszid zsidók zárt világa.

Nagyjából a déli oldal 9. utcájánál szoktam észlelni, hogy egy más univerzumba kerültem. A férfiak fekete kabátot, kalapot, szakállt és pajeszt viselnek, és a kilencvenes éveket idéző, kihajtható telefonon társalognak jiddisül. A nők hosszú szoknyát és parókát hordanak. Szinte mindegyikük babakocsit tol, és egy sereg kisgyereket terelget a forgalmas utcákon. Sokszor én vagyok az egyetlen a környéken, aki szemmel láthatóan nem tartozik ide. Minden élelmiszerbolt, pékség és étterem szigorúan kóser, a legtöbb jiddis felirattal. Mindez New York szívében, egyetlen metrómegállóra Manhattantől.

Ha látok egy idős férfit, odalépek és kérdezek valamit – magyarul. A meglepődés legkisebb jelét sem mutatva válaszolnak. Kicsit rozsdásan, de azon a bájos népnyelven, amivel kis magyar falvakban is csak ritkán találkozik az ember. Kevesen tudják, hogy Brooklyn haszid zsidó közösségének jelentős része Magyarországról származik. Én akkor fedeztem fel ezt a környéket, amikor New Yorkban éltem, és azóta gyakran látogatok vissza és lelkesen kutatom a témát. Nagyrészt azért sikerült sok embert megismernem ebben az egyébként befelé forduló közösségben, mert magyar vagyok.

A haszidizmus magyar története a 19. század elejére nyúlik vissza, amikor ez a zsidó miszticizmusra (kabbala) épülő ultraortodox irányzat elterjedt az északkelet-magyarországi kis zsidó közösségekben. A világias budapesti zsidókkal szemben a haszidok ellenezték az asszimilációt, ragaszkodtak az ősi szokásaikhoz, és nagy dinasztikus közösségeket alkottak egy-egy karizmatikus vezető (rebbe vagy cadik) szigorú irányítása alatt. 1944-45-ben szinte a teljes vidéki zsidóságot fölszámolták: többségüket meggyilkolták, a markonyi haszid holokauszttúlélő pedig Izraelbe és az Egyesült Államokba menekült.

Ennek ellenére jelenleg több mint százötvenezer magyar eredetű haszid zsidó él Brooklyn Williamsburg és Borough Park negyedeiben. Legnagyobb a Szatmár (Satmar) dinasztia, ami a ma Romániához tartozó Szatmárnémetiről kapta a nevét, ahol a legendás Yoel Teitelbaum rabbi nagy gyülekezetet épített fel a háború előtt. Teitelbaum azon kevesek egyike volt, aki a Kasztner-vonaton el tudott menekülni a deportálások elől, és 1946-ban New Yorkba költözött, ahol elképesztő munkával felélesztette a közösségét. A szatmárin kívül is vannak meghatározó magyar haszid dinasztiák ma Brooklynban. Ilyen például a munkácsi (Munkatch), a pápai (Popa), a kolozsvári (Klausenburg), és léteznek kisebb közösségek is, például a nagykállói (Kaliv), a bodrogkeresztúri (Kerestir) és az olaszliszkai (Liska).

„Ezeknek a helyeknek némelyike Magyarország határain kívülre került az első világháború után, de az itteni zsidók mindig magyarnak tartották magukat” – mondja Yosef Rapaport, egy elismert haszid közösségi vezető Borough Parkban. „Az anyám mihályfalvai, az apám halmi. Mindkét hely addigra Romániához tartozott, de otthon magyarul beszéltek. Sőt, a legtöbb ortodox zsidó Brooklynban a mai napig magyar akcentussal beszéli a jiddist.”

Noha magyarokból van a legtöbb, léteznek lengyel, orosz és ukrán haszid közösségek is Brooklynban. A kívülálló számára ezek egyformának tűnnek, de sok az apró különbség. „A magyarok a vendégszeretetükről ismertek. Egy magyar haszid háztartásban mindig van friss étel, a magyar zsinagógákban pedig bőséges a kávé, és nem kell érte fizetni”, meséli Alexander Rapaport, Yosef fia, aki a Masbia nevű zsidó ételosztó szervezet alapítója. „A magyar nők elegánsabban öltözködnek; visszafogottan és a haszid szabályok szerint, de látszik rajtuk hogy magyarok. Jó fogás egy magyar nőt elvenni.”

Williamsburggel ellentétben Borough Parkban nem minden haszid magyar gyökerű, de a környék több mint 300 kis zsinagógája között így is felfedeztem Sopron, Debrecen és Mád nevű imaházat. A negyed főutcája, a 13. sugárút felvette Raoul Wallenberg nevét, hogy fejet hajtson a svéd diplomata előtt, aki budapesti kiküldetése alatt több tízezer magyar zsidó életét mentette meg a II. világháborúban. A túlélők közül sokan végül itt kötöttek ki.

Williamsburgben az első utam általában a Gottlieb’s családi étterembe vezet. Ez egy pörgő, kifőzdeszerű, kóser hely tele kalapos, fekete ruhás zsidó férfival. Az étterem vezetője Menashe Gottlieb. Visszafogott, szemüveges, középkorú szatmári férfi szőke pajesszal. Menashe nagyapja, a Kisvárdáról származó Gottlieb Zoltán alapította az éttermet 1962-ben, mert hiányoztak neki a hazai ízek. Az étteremben nem sok változott a nyitás óta. Eredeti a neonfelirat és a berendezés, és továbbra is töltött káposzta, pörkölt, káposztás kocka, paprikás krumpli, és prézlis nudli gőzölög a pult mögött. (A vendégek ízlését kielégítendő ma már kóser kínai ételeket is készítenek.)

Ahogy az idősek meghalnak, egyre kevesebben beszélnek magyarul Brooklyn utcáin. „Régen árultak magyar újságot a bódékban” – meséli Nathaniel Deutsch, a University of California professzora, aki Williamsburg történetéről könyvet is írt. A Szatmár kivándorlók gyerekei, pláne unokái, mint Menashe, már nem tudnak magyarul. „Az én generációm csak néhány szót ismer” – mondja. Több vendég körénk gyűlt, amikor hallották miről beszélünk. „Amikor kicsi voltam, a szüleim magyarra váltottak, ha azt akarták, hogy ne értsem miről beszélnek” – meséli egy fiatal haszid férfi. A magyarnak az effajta titkos nyelvként való használatát mások is többször említették.

Azért a fiatalok sincsenek teljesen elszakadva az óhazától. Magyar népdalokat például mindenki ismer, amelyek közül leghíresebb a szívbemarkoló Szól a kakas már. „Jóval több ez, mint egy átlagos népdal. A magyar haszid zsidók nemzeti himnusza. Egy érzelmekkel töltött sóvárgás Jeruzsálem után” – mondja Yosef. A dal eredete Taub Eizik Izsák nagykállói rebbéhez vezethető vissza, aki a 19. században a magyar népdalt héber sorokkal egészített ki az Ígéret Földjéről. Én is megtapasztaltam már, hogy milyen mély átéléssel éneklik.

„Gyere vissza vasárnap, a sábát után a legfrissebbek az ételek és akkor van a legnagyobb választék” – adta le a drótot az egyik vendég. Így is tettem. Kora este már nem volt hely, az asztalokat vegyes törzsközönség ülte körbe: voltak különböző dinasztiákhoz tartozó haszidok, sima ortodox és nem vallásos zsidók is. „Néhányan messziről jönnek, mert hiányzik nekik a nagyanyjuk főztje” – mondja Menashe. Amikor David Rabinowicz, a nagyhangú, hatvan körüli vendég meghallotta, hogy Magyarországról jöttem, hosszú előadásba kezdett a felmenőiről, visszavezetve őket a sátoraljaújhelyi főrabbiig. Majd azzal bízott meg, hogy szerezzek neki egy szép zsidó-magyar feleséget.

A töltött káposzta darált marhából és tejföl nélkül készült, hogy megfeleljen a zsidó táplálkozási előírásoknak (kasrut), ami tiltja a tejes és húsos ételek keverését és persze a sertéshúst is. A Magyarországon megszokottnál édesebb volt, de nagyon finom. Magyar ételek persze nem csak Gottliebnél kaphatók. A környéken a legtöbb pékség például árul túrós batyut és kakaós csigát. A legfinomabb lecsó, paprikás, rakott krumpli, fasírt, aranygaluska és palacsinta azonban otthon készül. „A magyar haszid nők büszkék arra, hogy minden este főznek egy ötfogásos vacsorát, ezért sokan nem járnak étterembe. Ha mégis, akkor inkább valami mást esznek, például kóser kínait vagy japánt” – mondja Alexander.

A magyar hatások túlmutatnak a nyelven és a táplálkozáson. „Több haszid vallási szokás is Magyarországon gyökerezik” – meséli Yosef. A 19. században sok haszid zsidó Galíciából Magyarországra vándorolt egy jobb élet reményében, és nagy hatással voltak rájuk a helyi viszonyok. Magyarországon ekkor a neológnak nevezett reformerek éppen harcban álltak a hagyományőrző hittársaikkal, ami később a szakadásukhoz is vezetett. „A magyar ortodoxok minden reformtörekvést elvetettek” – mondja Yosef. Ez nagyon tetszett a haszidoknak, és a mai napig a legszigorúbb előírások Brooklynban a magyar haszid csoportokra vonatkoznak.

A haszidizmus jóval több mint vallás, sokkal inkább életforma. A szabályok az élet legapróbb részleteire kiterjednek, pláne a szatmáriak esetében. Számukra a lét értelme a Tóra állandó tanulmányozása és nagy családok alapítása. A külvilág erkölcsileg korrupt, tele zavaró tényezővel és szexuális csábítással. Ezt elkerülendő, a fiúk és lányok kiskoruktól kezdve el vannak választva egymástól. A nőknek tilos úgy öltözködni, hogy azzal szexuális vágyat gerjesszenek. Házasság után a nők leborotválják a fejüket és kendőben vagy parókában járnak.

A televízió tiltott, az internet a legtöbb otthonban nincs. Okostelefont csak azok használhatnak, akiknek erre kimondottan szüksége van a munkájuk miatt, és kizárólag olyat, amiben egy cenzúrázó szoftver kiszűri a tiltott tartalmakat, például a pornót. A szabályok betartását önszerveződő körök és szerénységi bizottságok (modesty committees) ellenőrzik. Ez utóbbinak tagjai pásztázzák a legkonzervatívabb környékeket, és fegyelmezik például azokat a nőket, akik feltűnően öltözködnek vagy azokat a férfiakat, akiknek nincs szűrő a telefonján. A közmegegyezés szerint a bizottság a rebbe akaratát hajtja végre.

A fiúk vallásos iskolákba (jesiva) járnak, ahol napjaikat a zsidó hit- és erkölcstan törvénykönyvének,a Talmudnak az értelmezésével töltik. Kevés a világi tantárgy, történelmet például egyáltalán nem, matematikát alig tanulnak. Éppen ezért a diákoknak fogalma sincs arról, hogy mi történik a zárt közösségükön kívül. A külvilággal olyan kevés a kapcsolatuk, hogy sokan törve beszélik az angolt annak ellenére, hogy az Egyesült Államokban élnek (az iskola és a család nyelve a jiddis).

A lányokat háztartásvezetőknek képzik, nem Tóra-szakértőknek, így ők gyakorlatiasabbak és angolul is jobban beszélnek. Ez gyakran jól jön a kezdő házasoknál. „Amikor 20 évesen elkezdtem az étteremben dolgozni és számlákat kellett írni és emailekre válaszolni, a feleségem tanított meg az angol nyelvtan alapjaira. Azt sem tudtam helyesen leírni, hogy egy, kettő, három” – meséli Menashe.

18 évesen, a jesiva elvégzése után a férfiak megházasodnak. A szülők feladata párt találni a gyerekeknek. A kiszemelt fiatal pár mindössze egyszer vagy kétszer találkozik személyesen (közben a szülők egy szobával arrébb várakoznak), mielőtt eldöntik, hogy kölcsönös-e a szimpátia. Amennyiben igen, kezdődhet is a készülődés a lagzira.

Kezdetben a feleség dolgozik és anyagilag támogatja a férjét, aki néhány évig még egy felnőtt Tóra-képzésre jár. Általában az első vagy a második gyerek születése után a nőkből főállású háztartásbeli lesz, a férfiak pedig elkezdenek dolgozni. Egy átlagos haszid családnak 6-8 gyereke van, ez az oka, hogy ilyen nagyra duzzadt a Holokausztban majdnem teljesen kipusztított közösség. A 44 éves Menashenak például kilenc gyereke van és három unokája. A New York-i zsidó gyerekek több mint fele ma már haszid családból jön.

Engem Williamsburg haszid negyede leginkább hatalmas falura emlékeztet. A közösség gondosan ügyel arra, hogy a külvilágot távol tartsa magától. A lakáshirdetések kizárólag a haszid fórumokon jelennek meg, tehát külsősök nem is tudnak róluk. De azzal sem mennének sokra, ha tudnának, hiszen jiddisül vannak meghirdetve. A legtöbb cégnek pedig esze ágában sincs errefelé terjeszkedni (a Starbucks vagy a McDonald's termékeit sem fogyaszthatják a helyiek). A negyed két főutcáját – a Lee és a Bedford sugárutat – kis kóser pékségek, vallási kiegészítőket áruló butikok, paróka- és lakberendezési boltok szegélyezik. Ha nem tudnám, eszembe sem jutna hogy Amerikában vagyok.

Évente legalább egyszer a haszidok ellátogatnak a rebbéjükhöz. Egy rabbihoz képest – aki a nem haszid zsidó közösségeket vezeti – a rebbének általában jóval nagyobb hatalma és befolyása van. „Úgy képzeld őt el, mint a katolikusoknál a pápát” – mondja Menashe. Van, aki tanácsot kér tőle, mások áldást a legnagyobb zsidó ünnep (Jom Kippur) vagy gyerek születése előtt. A mindennapi vallási kérdésekben – például hogy mi a teendő, amikor hús főzése közben a kés tejes termékkel érintkezik – a helyi Talmud szakértőt hívják tanácsért. A szatmáriaknak jelenleg két rebbéjük van, Aaron és Zalman Teitelbaum, miután az apjuk 2006-os halála utáni utódlási harcban kettészakadt a dinasztia.

Tévedés volna azonban azt gondolni, hogy a haszid férfiak az egész napjukat a zsinagógában töltik imádkozással. „Yoel Teitelbaum nyomatékosan felszólította a követőit, hogy keressenek maguknak munkát”, mondja Deutsch professzor. Mivel világi képzettségük nincs, nagyrészt a közösségen belül helyezkednek el. Van, aki kóserségi felügyelő vagy jesiva oktató lesz, de a legnagyobb munkáltató az ingatlanszektor. Rengeteg köztük a fejlesztő, jelzáloghitelező, építésfelügyelő, de nem ritka a víz- és villanyszerelő és a kamionsofőr sem. Régen a manhattani Gyémántnegyed (Diamond District) is sok haszidot foglalkoztatott, de az évtizedek óta hanyatlik. A Manhattanben dolgozók számára közvetlen buszjárat üzemel, hogy a férfiak elkerüljék a „provokatívan” öltözködő nők látványát a New York-i metrón.

Egyik péntek este csatlakoztam a szatmáriak sábát szertartásához. Az istentiszteletet a williamsburgi Bikszád zsinagógában tartották, ami az erdélyi településről kapta a nevét. Az egyszerűen berendezett terem tömve volt mindenféle korú elegánsan öltözött haszid zsidóval, akik teljes beleéléssel, előre-hátra ringatózva imádkoztak, és alkalmanként kitörő éneklésbe kezdtek. A házas férfiak hatalmas, kör alakú szőrmekucsmát viseltek (strájmli).

Utcai ruhámban, kölcsön kipával a fejemen és frissen borotvált arccal fura látványt kelthettem, mert gyanakodva méregetett a gyülekezet nagyjából minden tagja. Szerencsére kis késéssel megérkezett Menashe és megnyugtatott mindenkit, hogy egy ismerőse vagyok Magyarországról. A szertartás végére egy kisebb tömeg gyűlt körém és többek között Budapest kóser éttermeiről faggattak (nincs sok belőlük).

Sehol nem találkoztam olyan őszinte lelkesedéssel magyarságom iránt, mint a williamsburgi zsidók között. Van, hogy amerikai ismerősöket elviszek a környékre, de szemmel láthatóan nekik nem jár a különleges bánásmód. A haszidok szempontjából ez teljesen logikus: kicsit sarkítva, bennem a hagyományaik forrásának számító „őshaza” egyik képviselőjét látják, míg egy civil amerikaiban az ártalmas külvilág betolakodóját.

A pesti kóser éttermeket azért ismerik, mert sokan látogatnak Magyarországra, hogy felkeressék a felmenőik vagy a csodarabbik sírjait. „Pici magyar falvakban is voltak híres jesivák vagy rabbik, akik tudományos munkát végeztek. Ezek a helyek számunkra sokkal többet jelentenek, mint bárki Magyarországon gondolná. Mi egy párhuzamos valóságban élünk” – mondja Yosef mosolyogva.

Minden tavasszal több tízezer brooklyni haszid lepi el Bodrogkeresztúrt néhány napra. Azért zarándokolnak erre a kis tokaji településre, hogy leróják tiszteletüket a legendás Yeshaya Steiner sírja előtt. „Szent életű csodarabbi volt. Ápolta a betegeket és etette a szegényeket függetlenül attól, hogy zsidók voltak vagy sem. Még a gójok (nem zsidó emberek) is kértek tőle áldást” – mondja Yosef. Amikor érdeklődtem, hogy más dinasztiák követői miért mennek el a keresztúri rebbe sírjához, Yosef azt válaszolta, hogy Yeshaya Steiner minden irányzat fölött áll.

Yosef unokaöccse, Dov Berish Weber megszállott haszid családfakutató. Azt tartja missziójának, hogy az első világháború előtti Magyarország területén lévő több ezer elhagyott vidéki zsidó temető sírköveiről adatbázist készítsen. A sikeresen azonosított sírköveket egy brooklyni non-profit szervezet újítja fel a magyar hatóságok együttműködésével. A költséget általában a családtagok állják. A helyreállítási munkák többnyire az egész temetőre vonatkoznak – az utóbbi években Makó, Kisvárda és Tokaj zsidó temetője éledt újjá nekik köszönhetően – és ily módon fontos kulturális értékmentést végeznek.

Sábátra visszatérve, a pénteki szertartás után Menashe hazamegy, hogy családjával ünnepelje a vacsorát. Énekelnek, bort isznak, és hagyományos kelet-európai zsidó ételeket esznek, például fonott kalácsot (barhesz), töltött halat (gefilte fis), maceszgombóc levest, és almakompótot. A haszidokra kezd hatással lenni a brooklyni szefárd zsidók (ők 1492-ig az Ibériai-félszigeten éltek, majd szétszóródtak Észak-Afrikában és a Közel-Keleten) táplálkozása, így egyre több asztalon megjelenik a humusz, a padlizsánkrém és egyéb közel-keleti ételek. A szombat reggelt Menashe a rituális fürdőben (mikve) kezdi, majd két és fél órát imádkozik a zsinagógában. Mire hazaér, telített asztal várja: főtt lazac vagy tőkehal, hagymás tojás vagdalt májjal és a hagyományos szombati étel, a sólet.

Rengeteg fajtája létezik ennek az ősi zsidó ételnek, ami egy vallási előírás miatt alakult ki. Szombaton kötelező ugyanis meleg ételt enni, viszont tilos tüzet gyújtani és főzni, így a háziasszonyok már pénteken berakták a sütőbe a fazék sóletet, ami kis lángon a szombati ebédre pont puhára főtt. Menashe felesége babból és gersliből készíti, hozzá marhahúst és kugli nevű sült tésztapudingot tálal.

A sábáti munkavégzést tiltó szabályokról sok közhely kering a köztudatban, és valóban igaz, hogy a haszidok még a lámpát sem kapcsolják fel a pihenés napján (többnyire időzítőrendszer van a lakásukba beépítve). Az előírások pontos betartása azért komoly vitákhoz tud vezetni. Borough Parkban például a villanypóznákon vezetett zsinór jelzi azt az elkerített területet, ahol szombaton is megengedett babakocsit tolni és imakönyvet vinni. Ez sokak életét megkönnyíti, elsősorban a nőkét. A keményvonalas szatmáriak viszont ebben a sábát szentségének nyilvánvaló megsértését látják.

Izrael állam létezése is erősen megosztja a haszid közösséget. A szatmáriak és a többi magyar csoport többnyire mélyen elítéli a cionizmust, mert szerintük Izrael létezésére csak a Messiás eljövetele után kerülhet sor. Addig pedig ők inkább maradnak „száműzetésben” az Egyesült Államokban. Ezzel szemben az orosz eredetű és ugyancsak befolyásos Chábád Lubavics dinasztia jóval barátságosabban áll Izraelhez, sok követőjük egyébként is úgy véli, a Messiás már elérkezett az ő 1994-ben elhunyt rebbéjük személyében. Ez a két csoport amúgy sem szívleli egymást. A szatmáriak szerint a toborzásáról híres Chábád rendszeresen megpróbálja őket is elcsalogatni. (Itthon Köves Slomó és az EMIH munkássága a haszid Chábád mozgalomhoz köthető, ami a rendszerváltás után jelent meg Magyarországon.)

Mostanában több film próbálta feltárni a haszid zsidók belső világát (az Unorthodox című Netflix minisorozat a legismertebb). A kritikusabbakból például az derül ki, hogy a közösség megalázó módon bánik a nőkkel, akik kopaszra nyírt fejjel, teljesen elkülönítve, nevetségesen archaikus öltözetben arra vannak ítélve, hogy életüket gyerekneveléssel töltsék. Haszid nőkkel én nem tudtam interjút készíteni, mert a férjükön kívül más férfival nem találkoznak. Amikor Menashe feleségével mégis váltok néhány szót az étteremben, a nők helyzetéről is szoktam kérdezni. Általában azt válaszolja, hogy másképp egy házasság nem működik, és hogy nézzem meg milyen magas a válások aránya a külvilágban.

A nők elnyomása mellett sokan kritizálják még a haszidok politikai erejét. Mivel a közösség tagjai általában a rebbe utasítását követik és aszerint szavaznak, teljesen egységesen, emiatt óriási a rebbék politikai befolyása is. Szenátorok, kormányzók, és a New York-i helyi vezetők rendszerint elzarándokolnak a szatmári és más rebbékhez, hogy megszerezzék a támogatásukat. Cserébe persze rengeteg pénzt és engedményt adnak. Ezért lehetséges például, hogy a haszidoknak saját bíróságuk, rendőr- és mentőszolgálatuk van, és hogy a jesivák semmibe vehetik a világi oktatásról szóló legalapvetőbb törvényeket.

A nem vallásos New York-i zsidó ismerőseim kínosnak tartják a haszidok viselkedését és nagy ívben elkerülik őket. Amikor Williamsburgben vagyok, próbálok nem ítélkezni. Valószínűleg azért is vagyok elnézőbb, mert meghat, hogy ezek az emberek a világ másik végén még magyarul beszélnek vagy büszkén „magyar haszidnak” tartják magukat, miközben pont Magyarország miatt vesztették el a hazájukat és a családjuk nagy részét.

Eszembe juttatják a kelet-magyarországi kis falvakat, ahol az ortodox zsidóság a gazdaság motorja volt a Holokauszt előtt. Tokajra szoktam gondolni, ami a mai napig nem állt talpra a zsidó borkereskedők elvesztéséből, akik egész Európába és az Egyesült Államokba exportálták az aszút. És a sok mélyszegénységben tengődő kistelepülésre, ahol régen kétszámjegyű volt a zsidóság aránya, de ma csak a bokrokkal benőtt faluvégi temető állít nekik emléket.

(A borítóképen az 1950-ben alapított Farkas Judaica bolt, ami a haszid zsidó életmódhoz szükséges ruhákat és kiegészítőket árul.)