• A zombikérdés a nemzetközi kapcsolatok elméletének napirendjére kívánkozott.
• Sikeresen lobbizna például a Zombik Határok Nélkül nevű szervezet az élőhalottak jogaiért?
• Mit tennének az államok, ha tényleg kezelniük kéne egy ilyen helyzetet?
• A cikket Marton Péter, a Corvinus Egyetem tanára,  A külpolitika elemzése: Fogalmak és módszerek a külpolitika forrásainak feltárására című könyv szerzője írta.

1969. augusztus 18-án, amikor az igazán menők még javában tomboltak a Woodstock fesztiválon, Borisz N. Davidov, a szovjet nagykövetség másodtitkára konspiratív találkozóra invitálta William L. Stearman amerikai külügyi tisztviselőt.

A munkaebédre a washingtoni Amerika szálló Beef ’N’ Bird éttermében került sor, ahol Davidov igyekezett kipuhatolni, mit szólna az Egyesült Államok, ha a Szovjetunió csapást mérne a Kínai Népköztársaságra, és megsemmisítené a KNK nukleáris létesítményeit.

Bár ez a támadás utóbb elmaradt, Davidov érdeklődése a lehetőségeket illetően valószínűleg komoly volt. A SZU és Kína akkoriban komolyan fasírtban voltak egymással. Davidov felidézte, hogy 1963 óta a kínai határőrök több alkalommal is provokatívan léptek fel szovjet kollégáikkal szemben.

„Néhány alkalommal még meg is harapták őket!”

– tette hozzá, mintha ez egészen természetes lenne. Pedig erre aztán igazán érdemes felkapni a fejünket!!4!

Oksági következtetésként kicsit nehezen indokolható, de induljunk ki abból, hogy ezekkel a harapásokkal a nemzetközi kapcsolatok tudományát megfertőzte egy vírus. A kórokozó hosszas lappangás után, több mint négy évtizeddel később egy Daniel Drezner nevű egyetemi tanár–tudós–kutatónál idézett elő akut tüneteket, persze anélkül, hogy ő maga az 1969-es incidensnek a tudatában lett volna.

Daniel Drezner, a Fletcher School of Law and Diplomacy tanára volt a Tufts Egyetemen, és 2010-ben rájött egy fontos dologra. Ha már a nemzetközi kapcsolatok elméletét tanítja, az pedig az államok viselkedését igyekszik különböző előfeltételezésekből kiindulva magyarázni és előre jelezni, miért ne szemléltethetné a mondanivalóját egy képzeletbeli zombijárvány lehetséges forgatókönyveivel, alaposan kielemezve, hogyan reagálnának az államok?

Különösen mivel friss és színes utalások nélkül a diákhallgatóság egy része is képes agyilag meghalni. A kérdés egyébként is a nemzetközi kapcsolatok tudományának napirendjére kívánkozott. A zombiprobléma a dolgok globális szétterjedésének tanulmányozását ösztönzi, akkor, amikor amúgy is mindenféle dolog terjed így szét a világunkban, a közegészségügyi apokalipszis fenyegetését magukban hordozó vírusoktól az internetes mémekig.

Drezner így jut el A nemzetközi kapcsolatok elmélete és a zombik című könyvében olyan kérdések fejtegetéséig, hogy például zökkenőmentesen a nemzetközi hatalmi egyensúlyi rendszer részévé válna-e egy zombifejedelemség, vagy hogy a feministák a patriarchális társadalom végeként, azaz happy endként kezelnék-e a zozók eljövetelét. Vagy például hogy a Zombik Határok Nélkül szervezet sikeresen lobbizna-e az élőholtak jogaiért.

A könyv valamelyest következetlen keveréke a komoly elemzésnek és a bennfentes poénkodásnak. A feministákra tett utalás komolytalan. De például az, hogy a világ országai nem működnének feltétlenül együtt a zombik jelentette fenyegetés ellen, egyfelől történelmi tapasztalat – ha például a járványügyi együttműködés lassú és máig be nem teljesedett fejlődésére gondolunk –, másfelől a realista elemzés logikájából következő megállapítás. Komolyan vehető tehát.

Éleslátó előrejelzés az is, hogy az állami hivatali gépezetek csak lassan jutnának el a zombik ellen igazán hatékony gyakorlatok, mint bevett eljárások alkalmazásáig. Az első incidenseknél még nem világos mindenki számára, hogy

„a fejlövés isteni, de a térdlövés is megteszi”

(ahogyan a Z világháború filmváltozatában elhangzik).

Ez a tudás lassan terjed szét, különösen, mivel még a megfelelő megoldásokat felismerők egy része is meghal, ha a zombik olyanok, mint a Brad Pitt-féle filmben, azaz gyorsan mozognak és fertőznek, egyszerre – arról már nem is beszélve, hogy ráadásul rajintelligenciával rendelkeznek, vagyis olyanok, mint egy gyilkos hangyaboly. Összevetésképp: a lassan fertőző, lassan mozgó zombik aligha jelentenének nagyobb kihívást, mint egy csúnyább veszettségjárvány.

Innen kisebb logikai bakugrással előrehaladva megjegyezhető, hogy a magyar társadalomtudomány zombikkal kapcsolatos felkészültsége sem teljes egyelőre, de történtek már előrelépések. A külpolitika-elemzés területén például a közelmúltban születtek eredmények egy jó hangulatú egyetemi előadást követően, melyre egy frissen megjelent könyv (A külpolitika elemzése: Fogalmak és módszerek a külpolitika forrásainak feltárására) meg nem írt fejezetének apropóján került sor. A külpolitika elemzésében ugyanis a kormányzatok stratégiai döntéshozatalát tanulmányozzuk lényegében, és az ehhez használatos fogalmakkal modellezhető a nagy zombipandémia elleni fellépés néhány lehetséges kimenetele is, nem csak az említett könyvben tárgyalt valós, külpolitikai tárgyú esetek. Ezeknek a fogalmaknak a révén Drezner jövendöléseit is lehetséges pontosítani itt-ott.

Miután kitör a zombijárvány, különösen az egybefüggő, nagy városi területek eshetnek gyorsan áldozatául a rohamosan terjedő fertőzéseknek. Ez azonban helyből nem magyarázza a Z világháború című filmben látottakat, például, hogy a gyorsan átalakuló, és utána máris randalírozó, utasszállító gépekre decensen becsekkolni aligha képes zombik hogyan lépik át a kontinensközi határokat, vagy akár a mélyebb erdőket, a sivatagokat és az egyéb akadályokat. Hahó, a tenger!

De ha abból indulunk ki, hogy valakik tudatosan indították útjára a fertőzést, akkor elképzelhető az is, hogy párhuzamosan több városban követték el ezt. Hasonló forgatókönyvből indult ki annak idején a 2005-ös „Atlanti Vihar” nevű döntéshozatali gyakorlat is, ahol Bernard Kuchernhez, Jerzy Buzekhez és Madeleine Albrighthoz hasonló kiválóságok próbálkoztak hiába egy egyszerre hat helyről kiinduló hímlőjárvány megállításával. Négy és fél óra alatt elvesztették a kontrollt, és 51-ből 3320 fertőzőttjük lett, három földrészen.

Ilyen körülmények között olyan helyre kell menekülni, ahol a szeparálódás hatékonyabban biztosítható, mint egy rózsadombi ingatlanban. Vagyis kényszerűen következik a tengerre, illetve szigetekre település. Ahol van erre lehetőség. Ahol nincs, ott kellemetlenebb a helyzet.

A külpolitika-elemzésben használt fogalmaknak itt vehetjük például hasznát. Az olyan országokban, ahol a Sea-Basing, vagyis a hajókra és szigetekre költözés nem lehetőség, gyorsan igen nyomasztó helyzet alakulhat ki. Menekültek áradata indul meg, miközben a döntéshozókból vagy emigráns kormány lesz egy szövetséges ország hajójának fedélzetén, vagy hátramaradnak bírkózni a helyzettel, ahogyan tudnak. Akárki is marad hátra, bunkerben, katonai támaszponton vagy bárhol, a következő helyzettel szembesül.

• 1. Kevés a döntéshozatalra rendelkezésre álló idő, és ez kapkodást szülhet.
• 2. A helyzet nyilvánvalóan adódó értelmezése az, hogy "nagyon gáz a helyzet”, és hogy “vesztésre állunk”, amivel kapcsolatban az emberi kockázatvállalás modellje, a  kilátások elmélete kétségbeesett kockázatvállalást jósol.
• 3. Amint azt Drezner is figyelembe veszi, a bürokrácia gépezete, a kormányzat, a minisztériumok, a katonaság és a rendőrség stb. együttesen, eleinte még kész válaszok nélkül lépnek fel a problémával szemben, vagyis könnyebben születhetnek rossz döntések.
• 4. A széteső világgal és a benne szaladgáló zombikkal szembesülő kabinettagok körében erősebben jelentkezhet a „csordában gondolkodás” hatása, és ez megint csak átgondolatlan lépéseket vetít előre.

Ez a modell az ilyen kapkodó, kétségbeesett és kritikátlanul meghozott döntések egyik lehetséges kimeneteleként nagy területre ható fegyverek bevetését jósolja. A döntéseket meghozók számára a helyzet romlásával jobb megoldásnak tűnhet egész városrészeket lerombolni, mint akár zombikkal együtt, de épen meghagyni ezeket a jövőben esetleg visszatérő embereknek. Az ilyen pusztítás ráadásul az addig sikeresen menedéket lelteket sem kíméli ezeken a helyeken. Az összes zombit pedig valószínűleg nem tudja semlegesíteni.

Itt lehet megnézni a döntéshozatal jellegének illusztrációjaként a Vírus című film klasszikus jelenetét, ahol a döntéshozóknak Cedar Creek városka rezsijének drasztikus csökkentéséről kell dönteniük.

Ezzel a nehézségeknek azonban nincs még vége, sőt. A döntéshozók legelőször is szükségesnek érezhetik a saját kiváltságos, relatíve biztonságos helyzetük igazolását a látszat szintjén gyorsan eredményt hozó intézkedésekkel. A szárazföldön hátramaradottakért aggódó kimenekítettek mint érdekcsoport nyomást is gyakorolhatnak rájuk kisebb „humanitárius beavatkozások” érdekében. Ha például a Margit-szigeten és hasonló helyeken rekednek emberek, az ilyen túlélők kimenekíthetők. Emellett nem lehet csak úgy elmenni, hiszen éppen a vesztésre álló helyzet megfordításának egyik első praktikus lehetőségéről van szó, a kilátások elmélete alapján nem jelentéktelen módon.

A helyzet stabilizálódását követően nagy nehézséget jelentene a szárazföldi területek visszafoglalása a kimenekítettek megfelelő elhelyezése érdekében. Ahol egyetlen zombi is marad újranépesített területen, majd hirtelen előkerül valahonnan, az eredeti probléma újra és újra jelentkezhet, a már ismert formában. A reconquista nagy körültekintéssel, és eleinte csak korlátozott területen végrehajtható feladat.

Új-Zélandon lehet, hogy eleve megúszták volna az egész ki-beköltözködést.

Ezen a ponton az államok együttműködése már könnyebben széteshet. Nem mindegy, hogy a visszaköltözés során az államok tiszteletben tartják-e a letűnt világ politikai határait például, és hogy a lépéseiket a rivális szereplők hogyan értelmezik. Mi van, ha például a kínaiak a visszatelepítés során befoglalnak egy néhány magyarországnyi részt az orosz Távol-Keletből?

Vagy ha éppen az oroszok teszik ezt kínai területekkel? Külpolitika-elemzési szempontból ezen a ponton érdemes belegondolni, a hajókra menekítettek között milyen érdekcsoportok formálódnának a reconquista menetét illetően.

Bizonyosan lennének olyanok, akik a saját, eredeti lakhelyük mihamarabbi felszabadításáért lobbiznának. De lennének „helyezkedők” is, akik a szabad helyválasztás ügyét képviselnék – köztük akár más államok történelmi területét kolonizálni készek is. Ezek között a csoportok között igen gyorsan konfliktus támadhat. De nyilván lennének olyanok is, akik inkább a szigeteken maradnának. Kényszerintézkedésekkel persze sok nézeteltérés elsimítható, de éppen az érdekcsoporti nyomás miatt lenne egy késztetés mások területének a kolonizálására is – versenyhelyzetben más államokkal.

Az is igen valószínű, hogy a zombikat néhány állam megpróbálná biológiaifegyver-programok részeként felhasználni. Vagy valamiféle óvatosság jegyében, védelmi céllal elraktározni, ahogyan ez idáig a hímlővírus esetében is történt.