Timothy Geithner 2011-ben azzal ment neki Wolfgang Schäublénak, hogy csináljon valamit, mert tönkreteszi a világgazdaságot. Az volt a válasz, hogy Európa nem Amerika.

Az utóbbi években ők voltak azok a pénzügyminiszterek, akikre a leginkább odafigyelt a világ. Mindketten telibe kapták a nagy gazdasági világválságot. Geithner 2013 januárjában búcsúzott az USA pénzügyminisztériumának éléről, és jövőre áll csak újra munkába. Otthagyja a politikát, és a Wall Streeten egy befektetési alaphoz megy. Schäuble sorsa is nemrég dőlt el: a következő német kormánynak is pénzügyminisztere marad.

Mindkettőjüket a pokolba kívánták, és a világ tönkretételével vádolták nagyon sokan. Mindkettőjüket ünnepelték is, mint a nagy megmentőt. Miközben válaszuk a nagy válságra nagyon különbözött: Geithner pénzzel, Schäuble spórolással akart felülkerekedni rajta. És mindketten bejelentették már, hogy a nagy bajt elhárították.

Az egyik csinálta, a másik kikényszerítette

Helyzetük között a legfőbb különbség, hogy Geithner az USA pénzügyminisztereként (2009-2013) világos felhatalmazással bírt a válságkezelésre. Mégiscsak egy ország pénzügyminisztere volt, még ha az USA-ban a szövetségi kormány kezét sokkal több minden köti is, mint amennyi az európai kormányokét. (Például sokszor nincs a kormány mögött többség a parlamentben.) Schäuble viszont úgy volt meghatározó politikusa az EU válságkezelésének, hogy erre nem volt közvetlen felhatalmazása. Németország ereje miatt lett a német pénzügyminiszternek kitüntetett szerepe a döntésekben. A németek akarata ellenére nem lehetett nagy gazdasági döntéseket átvinni, és így Schäuble véleménye rendszerint döntőnek bizonyult.

A két legerősebb kontinens pénzügyeit irányították ellentétes elvek mentén, de sorsuk összefonódott. Ha az egyik nagyon elrontja, akkor az a másikat is lehetetlen helyzetbe hozta volna. Ez néha ahhoz vezetett, hogy egymásnak feszültek.

Áttelefonált Európába

Amikor Schäuble úgy vélte, hogy Görögország menthetetlen, és a legjobb az lenne, ha a Balkán déli csücskében feladnák az eurót, akkor Geithner rátelefonált. Azt mondta neki, hogy ha 24 órával később újra dönthetett volna a Lehman Brothers sorsáról, akkor inkább a megmentése mellett döntött volna.

A görögök végül maradhattak a zónában. Ez nyilván nem csak a washingtoni híváson múlott, például Schäuble főnöke, Angela Merkel német kancellár is a görögök megmentése mellett volt. A hívás azonban – amiről utólag Schäuble számolt be – jól mutatja, hogy nagyon is figyelték egymást, és hogy nagyon mást gondoltak arról, hogyan lehet megoldani a bajokat.

Mentőcsomag vs. Szoríts a nadrágszíjon

Geithner 2008-ban még a Fed New York-i központjának vezetőjeként szembesült közszolgaként a válsággal, majd Barack Obama első kormányában volt pénzügyminiszter. A Fed-nél részt vett a Bear Stearns megmentéséről szóló döntésben, még 2008 márciusában, a nagy pénzügyi összeomlás előtt. Aztán részt vett abban a döntésben is, amikor a Lehman Brotherst hagyták csődbe menni. Ez volt a nagy pénzügyi válság közvetlen kiváltója.

Geithner pénzügyminiszterként már egyértelműen a nagy mentőcsomagok mellé állt. Közvetlenül kapott pénzt az államtól az amerikai autóipar, rengeteg pénzt kaptak a bankok, és beindult az amerikai pénznyomda is. Pénzzel árasztotta el az állam a gazdaságot.

Schäuble viszont azért küzdött,  hogy a bajban lévő EU-s országok ne pénzt kapjanak, hanem spóroljanak. Felmerült sok ezzel ellentétes terv az eurózóna megmentésére, főleg az, hogy legyenek közösen kiadott eurókötvények. Ezzel a zóna adósságát szét lehetett volna teríteni.

A németek erre mindig azt mondták, hogy amíg nincs garancia arra, hogy az európai kormányok szigorú közös felügyelet mellett működnek, addig szó sem lehet arról, hogy komolyan beszálljanak mások tartozásának finanszírozásába. Schäuble és kormánya ragaszkodott ahhoz, hogy az alacsony német inflációt ne veszélyeztesse a válságkezelés.

Az európai mentőövként bedobott EFFS nevű intézménynek Geithner szerint akkor lett volna értelme, ha annyi pénzt rendeltek volna hozzá, amiből akár Olaszországot is meg lehetne menteni. Ez viszont Berlinben és Brüsszelben komolyan fel sem merült.

Máshonnan jöttek

Geithner igen előkelő családba született, 1962-ben, New Yorkban. Édesanyja családfáját a Mayflowerig tudja visszavezetni, vagyis ősei rajta voltak azon az 1621-ben Amerikába befutó hajón, ami az első angol telepeseket hozta. Anyai nagyapja Dwight Eisenhower elnök (1953-1961) tanácsadója volt. Apai ágról német származású, édesapja a Ford Alapítvány egyik vezetőjeként nemzetközi jótékonysági programokat irányított. Geithner így gyerekkorát különböző afrikai és ázsiai országokban töltötte, egyetemi tanulmányai egy részét pedig Kínában és Japánban végezte.

Schäuble ennél sokkal szerényebb környezetből érkezett. Egy könyvelő gyermekeként Freiburgban született 1942-ben, senkije sem volt se politikus, se befolyásos ember. Viszont nagyon korán elkezdett politizálni, már diákként belépett a CDU-ba. Lényegében egész életét a politikának szentelte: 1972 óta folyamatosan parlamenti képviselő. Valószínűleg ő az egyetlen Európában, aki 41 éve folyamatosan tagja hazája demokratikusan megválasztott parlamentjének.

Geithner sosem foglalkozott pártpolitikával. Dolgozott külügyi vonalon, például az USA tokiói nagykövetségén, és Bill Clinton második kormányzása idején pénzügyminiszter-helyettes volt. Ugyan a demokrata kormányoktól kapta hivatalait, de választásokon soha nem mérettette meg magát, mindig szakértőként kapta hivatalait.

Schäuble viszont a parlamenti sportbizottságtól Németország belügyminisztériumáig mindent vezetett már, amit a politika megkívánt tőle. Volt frakcióvezető és pártelnök is. Németország sorsát több mint húsz éve erősen meghatározza. A német újraegyesítés egyik legfontosabb irányítója volt, Helmut Kohl akkori kancellár közeli bizalmasa, és kijelölt utódja. Karrierje viszont kétszer is megbicsaklott.

Schäuble 23 éve súlyosan megsebesült, amikor 1990-ben egy választási gyűlésen valaki háromszor rálőtt. Az egyik golyó a gerincét érte, és lábai megbénultak, kerekesszékhez van kötve. A kórházban felmerült benne, hogy visszavonul a politikától. Támadóját elmebetegnek nyilvánították, kényszergyógykezelésre utalták, 2004-ben szabadult egy zárt intézetből.

2000-ben pártelnökként komoly esélye volt arra, hogy ő legyen Németország következő kancellárja is. Akkor azonban kiderült, hogy még 1994-ben részese volt tiltott kampánypénzek átvételének. Büntetőügy nem lett belőle, de ez elég volt ahhoz, hogy pártbeli riválisa, Angela Merkel elvegye tőle a párt vezetését és a kancellárjelöltséget is. Kettejük kapcsolatát azóta is egyszerre határozza meg a vetélkedés és az egymásra utaltság. Havonta egyszer egy berlini görög étteremben együtt vacsoráznak, és szövögetik Európa és Németország jövőjének terveit. Vitáikat néha kiviszik a sajtó elé is, de mindig nagy tisztelettel szólnak egymásról. Íme két jellemző idézet, amit egymásról mondtak:

Merkel: Schäuble úr, nem tudom ön nélkül végigcsinálni.

Schäuble: Merkel asszony alábecsülésénél nem lehet nagyobb hibát elkövetni.

Geithner látványosan utálta a politikai feladatokat. Nem szeretett sajtótájékoztatót tartani, kongresszusi bizottsági meghallgatásokra járni. Úgy tartotta, hogy a napi híradások szintjén nem lehet elmagyarázni, hogy mit csinál. Szerinte nem lehet két mondattal elmondani, hogy miért kell az adófizetők pénzéből 700 milliárdot rosszul gazdálkodó bankoknak adni. „Sosem jöhetsz ki jól abból, ha pénzt adsz azoknak, akik tönkretették a gazdaságot” – mondta, és ezzel el is intézte, hogy miért nem védi meg jobban a nyilvánosság előtt döntéseit.

Viszont amit csinált, azt nagyon határozottan képviselte. Általában gyorsan döntött, nem szerette a hosszas vitatkozást. Idegesíti, ha valaki nemet mond neki. Nem tartották ezért kellemes munkatársnak. Amikor visszakérdeztek, hogy biztosan jól döntött-e, érvelés helyett azt válaszolta, hogy „majd a történelem eldönti”.

Schäuble inkább a megfontoltság híve. 140 fős kutatói osztályt állított fel a berlini pénzügyminisztériumban, az ott dolgozókat néha éjjel is felhívja, ha egy-egy jelentésükkel kapcsolatban kérdése van. Ügyesen lavíroz koalíciós partnerekkel és külföldi kormányokkal, jól beszél tömeg előtt, tud viccelődni is. Tolókocsiján is szokott élcelődni, dicsekedett például már azzal, hogy nincs az a protokolláris ünnepség, ahol neki fel kellene kéne állnia.

Most kell valami jó nagyot

Geithner és Schäuble abban hasonlítanak, hogy mindketten érezték, hogy mekkora a felelősségük, és hogy eljött az idő, amikor szokatlan módszerekkel határozott lépéseket kell tenni. Geithner úgy vélte, hogy pénzt kell adni a bajban lévő óriási magánvállalatoknak, hogy lehetőségük legyen korrigálni korábbi hibáikat, mert bukásukért túl nagy árat fizetne a világ. Schäuble pedig úgy, hogy eljött a történelmi pillanat, amikor ki lehet kényszeríteni Európa egységes irányítását, és az adósságban fuldokló kormányok gondjait kihasználva rá lehet kényszeríteni a kontinenst, hogy racionálisabban és központosítottabban működjön. Geithner újabb hitelekkel oldotta a hitelválságot, Schäuble pedig arra esküszik, hogy a még több hitel csak még mélyebb válságot hozna.

Hogy melyikük lett sikeresebb? Erre alig lehet válaszolni. Egyrészt nem tudjuk, mi lett volna ha Geithner hagy még bedőlni egy csomó bankot, és a nagy amerikai autógyárakat, és nem kezd el az amerikai kormány rossz hiteleket felvásárolni. Ahogy azt se lehet megmondani, mi lett volna, ha Németország belemegy a közös kötvények kiadásába, és az EKB elkezdi euróval elárasztani a piacot.

Most óvatos derűlátás van mindkét kontinensen. Az amerikai GDP lassan növekszik, az európai éppen csak kikecmeregni látszik a recesszióból. De ami a legfontosabb: apokalipszis egyik helyen sem lett. Bár a helyzet még mindkét kontinensen törékeny. A munkanélküliség az Atlanti-óceán mindkét partján szokatlanul magas. Amerikában nem szűnt meg az óriási pénzintézetek létezése jelentette kockázat, Európában pedig apró lépésekkel alakul csak a közös gazdasági kormányzás, aminek sok erős ellenzője is van.

A tüzet a maguk módszerével mindketten eloltották, de a parázs még izzik, mindkét politikus nyomában.