Apró jelek sokaságából arra következtetünk, hogy Magyarországon igazi "proxy háború" folyik: nagyon hatalmas emberek küzdenek egymással a csatlósaikon keresztül. Konfliktusaik vannak, amiket rendezni akarnak, de egyik oldal sem engedheti meg magának, hogy mindezt nyíltan tegye.

Valószínűleg rég nem látott küzdelem zajlik a kormánypárton belül.

A proxy háború kifejezés a hidegháború idején vált közkeletűvé. Akkoriban a Szovjetunió és az Egyesült Államok egymás kölcsönös elpusztításának lehetőségével tartották egymást sakkban és tették lehetetlenné a nyílt háborús konfliktust a két ország közt. Ugyanakkor éles és folyamatos versenyben voltak az afrikai és ázsiai országok feletti befolyás kapcsán. Ez a verseny aztán tucatnyi helyi háborúban csapódott le, ahol a szovjetek az egyik, az amerikaiak a másik oldalt pénzelték, fegyverezték és végső soron irányították.

Nekünk nagyon úgy tűnik, hogy ma Magyarországon éles hatalmi harc folyik. Ahogyan az az egyetlen párt által dominált rendszereken belül lenni szokott, ez a küzdelem nem a pártok között, hanem a domináns párton belül történik. A dolog jellegéből adódóan nem tudhatjuk, hogy pontosan mi is zajlik, budapesti pletykákkal pedig hagyományosan nem érdemes foglalkozni, ezért inkább abból próbálunk kihámozni valamit, amit a saját szemünkkel is láthatunk.

Mi az tehát, ami erről a hatalmi harcról tudható? Először is az, hogy a kormányátalakítás egészen példátlan módon elhúzódott. A Fidesz már április elején megszerezte a kétharmadot, de a végleges kormánylista csak két hónappal később állt össze, sőt, az államtitkárok személyét még mindig nem lehet tudni. A korábbi ciklusokban ennyi idő alatt már koalíciós kormányokat sikerült alakítani, nemcsak a miniszteri, hanem az államtitkári szintre is lebontva.

A második érdekes jelenség, hogy a két hónapos időszak ellenére látszólag alig változott valami. A miniszterek többsége a helyén maradt: nyilvánvaló, hogy nem a két minisztercsere tartott ennyi ideig a kormányfőnek. A kormányzati struktúra egy kicsit átalakult, de közel sem olyan mértékben, mint például 2010-ben. Ami viszont változott, az mind egy irányba mutat. Először is a Fidesz visszahozta az általa korábban eltörölt Kancelláriát, ezúttal Miniszterelnökség néven. Ez a szervezet pedig a megannyi egyéb jogosítványa mellett, megkapta az uniós pénzek feletti kontrollt is. Az utóbbi az egész rendszer szempontjából a legfontosabb átalakítás: a Földművelésügyi Minisztérium elveszítette a vidékfejlesztési uniós pénzeket, az NFM pedig az egyéb uniós fejlesztési forrásokat.

Ha figyelembe vesszük, hogy az állami fejlesztések döntő többsége EU pénzekből valósul meg, akkor egyértelmű, hogy a Miniszterelnökség óriási hatalmat kapott a kezébe, míg a szóban forgó két minisztérium nagyon nagyot veszített.

De kik is személy szerint a nyertesek és a vesztesek? Az elmúlt években a sajtóban megjelent információk alapján a két vesztes minisztériumot a Fidesz gazdasági háttérországának irányítójához volt szokás kötni, annak meghatározói vezetői korábbi pályafutásuk során sok-sok szállal kötődtek az általa vezetett csoporthoz. Ezzel szemben a Miniszterelnökséget egyértelműen a kormányfőhöz köthető emberek irányítják.

Ha úgy tetszik, a választásokkal óriási megerősítést és friss manőverezési képességet szerzett “politikai” szárny komoly hatalmat vett át az elosztható uniós pénzek felett korábban egyeduralkodónak tűnő “gazdasági” szárnnyal szemben.

Egy ilyen területfoglalás minden bizonnyal komoly birkózásokkal jár. Ugyanakkor a felek érthető okokból nem engedhetik meg maguknak a nyílt konfliktust – legalábbis a Fidesz 25 éves történetéből nem emlékszünk olyan esetre, amikor ilyesmi történt volna. Ezért aztán a hatalmi harc szükségszerűen a csatlósokon keresztül zajlik. Nem tudjuk, hogy pontosan ki kicsoda és főleg, hogy hova tartozik ebben a játszmában, de néhány nyilvánvaló feltételezéssel azért élhetünk.

Meglehetősen egyértelmű például, hogy a Lázár János (Miniszterelnökség) által korábban meglebegtetett, de végül “egyéni képviselői indítványként” benyújtott médiaadó a “gazdasági” szárnynak fáj, méghozzá valószínűleg nem is kicsit.

Ezt támasztja alá, hogy az egyébként a párt ökleként funkcionáló Magyar Nemzet példa nélküli módon a sajtószabadság elleni támadással vádolja a kormányt.

Ugyanakkor a magát a kormányfő meghosszabbított karjaként pozícionáló Lázár is kapott rendesen az elmúlt időszakban. Itt van rögtön az a rejtélyes blog, amelyik úgy tűnik, csak egy hétig működött és mintha csak arra jött volna létre, hogy a magánéletével kapcsolatban támadja a Miniszterelnökség vezetőjét. De említhetnénk a miniszterelnök személyes tanácsadójáról szóló, megszaporodott számú sajtóértesüléséket vagy éppen a Rogán Antallal kapcsolatban, bizonyosan nem az MSZP által kiszivárogtatott információkat. Úgy tűnik, nagyon megy az adok-kapok és mi ennek legfeljebb a felszínét láthatjuk.

Nem kizárt az sem, hogy az Origo főszerkesztője elleni példátlan támadás e hatalmi harc felfokozott hangulatához köthető. Mert azt valószínűleg a minden bizonnyal ijedt csatlósok is tudják, hogy a proxy háborúkban igazából csak ők veszíthetnek. A nagyok előbb-utóbb kialakítják az új rendet és az élet megy tovább.