Hatalmas eredménynek számított, mikor májusban az ENSZ élelmezésügyi szervezetének (FAO) éves jelentéséből kiderült, hogy ma már 216 millióval kevesebben éheznek a világon, mint a 90-es évek elején. Ugyanakkor továbbra is nagyon riasztó, hogy 795 millóan még mindig nem jutnak rendesen élelemhez.

Ezért a legutóbbi G7-es csúcstalálkozón a világ vezető ipari országai eldöntötték: 2030-ig elintézik, hogy további 500 millió emberrel kevesebben éhező és alultáplált ember éljen a földön.

A kérdés csak az, hogyan lehetne ezt elérni a következő 15 évben.

A világban van annyi étel, hogy senkinek ne kelljen éheznie, csak ez elképesztően aránytalanul oszlik el

- legalábbis ezzel érvel  Oliver De Schutter a Foreign Policy-ben, amellett, hogy le kellene bontani az elmúlt évtizedekben gigantikusra pumpált élelmiszeripari cégek befolyását.

Kajadömping

Az 1960-as években, mikor beindult a robbanásszerű népességnövekedés, a legtöbben bepánikoltak, hogy ez katasztrófát fog okozni, egész régiókat fenyeget majd az éhezés. Azért, hogy az élelmiszerárak ne szálljanak el teljesen, a fejlett országok kormányai eldöntötték, hogy még több ételt kell termelni, és ezzel lenyomják az árakat.

Az Európai Unió Közös Agrárpolitikája ma is így működik. Mindenki tudja, hogy ez a megoldás drága és torzítja a piacot, de a főbb kedvezményezett országok ellenállása miatt a mai napig nem lehet érdemben hozzányúlni. Az USA-ban Richard Nixon is hasonló programmal pörgette fel a gabonatermelést.

Ezeknek az a lényege, hogy a termelőknek nem kell aggódniuk, ha a túlkínálat miatt annyira megzuhannak az árak, hogy abból még a termelési költségeiket sem tudják majd fedezni, mert a kormányok majd úgyis kiegyenlítik a veszteségeiket.

A modellhez a kormányok és az élelmiszeripari cégek annyira ragaszkodtak, hogy a termelés még akkor is tovább növekedett, mikor a nyugati országokban megállt a népességnövekedés.

Ebben a túltermelésre épülő felfogásban alakulhatott ki  az az egészen elképesztő gyakorlat, amiről John Oliver is beszélt a legutóbbi műsorában, hogy az USA-ban a megtermelt élelmiszer 40 százalékát egyszerűen kidobják.

Ennél már csak az keményebb, hogy ugyanez az arány Indiában is, miközben a világon éhezők negyede ebben az országban él. Az Unicef szerint indiai gyerekek 44 százaléka számít alultápláltnak.

Ezt az eszméletlen pazarlást Franciaországban nemrég be is tiltották, a nagyobb üzleteket pedig arra kötelezték, hogy a megmaradt ételt ajánlják fel segélyszervezeteknek.

Persze az éhezés felszámolására semmiképpen sem az a jó megoldás, hogy a fejlett országok a megtermelt felesleget a kidobás helyett olcsón elsózzák a szegényebb országokban.

A gyakorlatban ennek az a hatása, hogy a fejletlenebb országok termelői nem tudják felveni a versenyt a dömpingárakkal, ezért tönkremennek, az ország pedig még akkor is importfüggővé válik, ha meglennének az adottságai ahhoz, hogy elég élelmiszert termeljenek. Ezért általában a legszegényebb országok költenek a legnagyobb arányban élelmiszerimportra.

Akik viszont kiszolgáltatottá váltak az importnak, azokat nagyon súlyosan tudta érinteni, ha váratlanul megugranak az élelmiszerárak. Az élelmiszerárak 2008-as elszállásának nagy szerepe volt az Arab Tavasz elindulásában is.

De Schutter szerint épp ez a hatalmasra hízlalt élelmiszeripar okozza a gondot, ami arra rendezkedett be, hogy az egész világon mindenhol tudjon eladni. Az elmúlt évtizedekben kiépült logisztikai hálózataival és persze az állami támogatásokkal a hátuk mögött bármelyik konkurenst lenyomják.

Saját lábon

Ahhoz, hogy tartósan meg lehessen szüntetni az éhezést a világban, éppen a helyi termelőket kellene helyzetbe hozni. Erre pedig akadnak is működő példák az elmúlt évtizedekből.

Vannak, akik szerint 2030-ig akár meg is lehetne szüntetni az éhezést, ehhez azonban teljesen más megközelítésre lenne szükség, mintha csak megfelezni akarnák a számot.

Ehhez meg kell oldani, hogy a szegényebb országok képesek legyenek a saját forrásaikból fedezni az igényeiket. A nagy élelmiszersegélyek helyett a helyi gazdaságokat úgy lehetne helyzetbe hozni, ha inkább a termeléshez szükséges módszerek megtanulásában és az öntözési rendszerek kiépítésében támogatnák őket.

Az éhezés felszámolására az utóbbi évtizedből talán Brazília adta a legjobb példát, ahol a kétezres évek elején elkezdték támogatni a kisbirtokos és föld nélküli parasztokat, akiket a legjobban érintett az éhezés. Földreformokkal, kedvezményes hitelekkel és technikai fejlesztésekkel próbálták meg növelni a családi gazdaságok termelékenységét, hogy aztán azok a terményeiket el tudják adni a nagyvárosokban, és így könnyebbé tegyék az élelmiszerekhez való hozzáférést is.

Etiópiában az elmúlt 20 évben a felére sikerült csökkenteni az éhezők számát azzal a programmal, amiben kombinálták a pénzbeli és élelmiszer-adományokat. A programban résztvevők főleg az élelmiszerhiányos hónapokban kapnak élelmiszert, a fennmaradó időszakokban pedig megtanítják nekik, hogyan tehetik újra termőképessé a földjeiket és újra használhatóvá vízforrásokat.

A program lényege, hogy saját gazdaságokat hozzanak létre, és hosszútávon önellátóvá tudjanak válni.

Az újra megművelt területeken csökkent az élelmiszerhiányos időszak hossza is. Amhara államban érték el a legjobb eredményt, ott már majdnem két hónappal lett rövidebb ez a szezon, a gyerekeknek jutó élelmiszer mennyisége pedig 15 százalékkal nőtt.