Az emberiség évtizedek óta retteg attól, hogy egyszer majd fegyvereket telepítünk a világűrbe, és ott is háborúzni fogunk. A XX. század második felében folyamatosan a küszöbön toporgott ez a kor, Reagan, Brezsnyev és a világ más vezetői is elkerülhetetlennek látták az eljövetelét.

De valahogy mindig megúsztuk űrháború nélkül.

A hidegháború végével azonban egyáltalán nem múlt el a fenyegetés, sőt a kétezres évek óta komolyabb, mint a csillagháborús program óta bármikor. Oroszország és az USA mellett új országok jelentek meg a világűrben, és legtöbbjük nem csak a világűr békés felderítésében érdekelt. Kár köntörfalazni: jelenleg is zajlik fegyverkezési verseny a világűrben, csak míg a nyolcvanas években mindenki a Földre veszélyes fegyverek világűrbe telepítéséről fantáziált, mára kiderült, hogy az űrben zajló harc nem olyan lesz, mint amilyen a Star Trekben vagy a Csillagok háborújában.

Helyette inkább egymás műholdjainak hatástalanítására mennek az államok, hogy ezzel bénítsák meg ellenfeleik kommunikációs hálózatait, és így tennék el láb alól az ellenséges kémműholdakat is. 2007-ig senki nem kísérletezett nyíltan ilyen technológiával, ekkor viszont Kína bemutatta fegyverét, amivel a földről tud hatástalanítani műholdakat kinetikus energia segítségével. Ezek után a nagy űrjáró nemzetek mindegyike hasonló eszközök után nézett, legújabban a NASA figyel árgus szemekkel egy orosz műholdat, amiről azt gyanítják, hogy

műholdgyilkos műhold lehet.

A Vosztok-1 fellövése 1961-ben. Jurij Gagarin útja az űrverseny élére ugrasztotta a Szovjetuniót. (AFP)

Ilyen szerkezettel a nyolcvanas években keleten és nyugaton is kísérleteztek. Viszont eddig senkinek nem sikerült bizonyítania, hogy a másik félnek lenne ilyen működő műholdja.

Röviden összefoglalva tehát: PARA VAN.

Valamekkora para persze mindig is volt és lesz, a 2007-es kínai kísérlet és Oroszország nyugati kapcsolatainak kihűlése viszont sokat rontott a helyzeten.

Írjunk róla papírt!

Erre szeretett volna megoldást kínálni az EU és az Európai Űrügynökség szerződéstervezete, ami alapvető magatartási szabályokat fektetett volna le az űrben. A kódextervezeten majd 10 éve, 2006 óta dolgozott az EU, és az űr közös, fenntartható, átlátható és lehetőleg békés kihasználása lett volna a cél. A háborús fenyegetés kezelése mellett pedig szembenézett egy fontosabb problémával is, az űrszeméttel. Jelenleg nagyjából 20 ezer, ember alkotta tárgy kering a világűrben, és a többségük fontos keringési pályákat foglal el. Vannak közöttük tönkrement műholdak, rakétadarabok és kisebb törmelékek is.

Az űrszemét nemcsak űrbéli küldetéseket tud meghiúsítani, de eltalálhat működő műholdakat is, így azokból is űrszemét lesz. Ráadásul a kétezres évekig egyik ország sem kezelte túl komolyan a helyzetet, a kínai műholdpusztító fegyvert is egy régi kínai meteorológiai műholdon tesztelték, és mivel a teszt sikeres volt, a műholdból űrszemét lett. Az űrszemét halmozódása ellen az EU tervezete alapján közösen léptek volna fel a világ államai.

A tervezet ezen kívül szabályozta a űrkutatásban használt rádiófrekvenciák elosztásának szabályait, és hogy tilos más frekvenciáját zavarni.

Egyelőre semmi

De okkal van feltételes módban minden mondat, ami a szerződéstervezetről szól: a dologból egyelőre nem lett semmi. Pedig 2013 elejétől egyre javultak a kilátások, az EU három nemzetközi tárgyalást is összehívott, ahol a szerződés iránt érdeklődő államok megoszthatták egymással a véleményüket. A tárgyalások feladata ugyan hivatalosan nem a szöveg módosítása volt, az EU azonban a kijevi, bangkoki és luxemburgi találkozók után is módosította a tervezetet a résztvevő országok igényei szerint.

Idén augusztusban viszont a New York-i tárgyaláson nem értek célt, lepattantak az orosz, kínai és brazil ellenzőkről. Az EU belement, hogy az ENSZ nem az ő tervezetüket fogadja el, hanem megindul egy másik szöveg kidolgozása a szervezeten belül. Ez, ismerve az ENSZ döntéshozatali sebességét, még nagyon hosszú idő lesz. Az EU 2006 óta tartó munkájának legnagyobb eredménye tehát annyi, hogy az ENSZ  tagjai hivatalosan is elismerték, hogy szükség van az űrjog további terjesztésére, újabb nemzetközi szabályok elfogadására.

A kínaiaknak és az oroszoknak az volt a bajuk a tervezettel, hogy az tartalmazta minden állam jogát az önvédelemre. Kína és Oroszország pedig ezt úgy értékelte, mint egy kiskaput, ami utat nyithat az űr katonai használatához, amit egyébként az EU szerződéstervezete tilt. Az orosz-kínai duót támogatta ebben Brazília és más fejlődő országok, akik szerették volna elérni azt is, hogy a szerződés egyáltalán ne is foglalkozzon az űr katonai felhasználásával, ne is tiltsa és ne is engedélyezze, csak a békés célú űrkutatást szabályozza.

Ezt a magatartást eltérően ítélték meg az elemzők, Michael Krepton remek blogposztja alatt színvonalas vita van erről. Krepton a béke ellenségeiként állítja be az oroszokat és a kínaiakat, szerinte ők azért hátráltatják az űrbéli magatartáskódex elfogadását, mert amúgy ők szeretnének fegyverkezni az űrben, inkább csak az amerikaiakat korlátozzák. Krepton ostorozza is ezért rendesen az ellenzőket, azt írja, hogy az ő fafejűségük miatt nem lehet időben felvenni a harcot az űrszeméttel szemben sem.

Mark Gubrud fizikus viszont azzal válaszol Krepton posztjára, hogy pont az volt a helyes út, amit Kína és Oroszország választott. Szerinte ugyanis az EU tervezete már azért sem volt megfelelő tárgyalási alap, mert a brüsszeliek korábban túl sokban engedtek az amerikaiak nyomásának, és Washington kedve szerinti módosításokat is elvégeztek. Gubrud kiemeli például azt a részt a szerződésből, ami tiltja az űrben keringő objektumok megtámadását és megsemmisítését, de elismer három kivételt, és ezek közül az egyik az önvédelem. Az EU álláspontja szerint ez a rész egyezik az ENSZ más elfogadott egyezményeivel, amik elismerik az államok jogát az önvédelemre, de Gubrud azt mondja, hogy ezzel a szerződés lényegében azt szentesítette volna, hogy háború idején meg lehet támadni az ellenség műholdjait.

Így pedig a szerződés a világ első nemzetközi jogi dokumentumaként legalizálta volna az erőszak alkalmazását a világűrben.

De az orosz-kínai-brazil tengely mellett afrikai és más dél-amerikai államok is tiltakoztak a tervezet elfogadása ellen. Ők korlátozásokat sejtettek a dokumentumban, eszközt, amivel a már űrjáró nemzetek bebiztosíthatják előnyüket velük szemben az űrben. Ezeknek az államokban már az atomsorompó egyezmény is trauma volt: a náluk fejlettebb országok atombombákat csináltak maguknak, aztán aláírtak egy egyezményt arról, hogy több országnak már nem lehet ilyen fegyvere. Egy olyan, regionális hatalmi álmokat dédelgető és szépen erősödő állam, mint Nigéria, nem szívesen mondana le ugyanígy jövőbeli űrprogramjáról.

Ráadásul több afrikai és dél-amerikai állam eleve kisebb űrjogi vitában áll az űrben műholdakat üzemeltető országokkal, több értelmezés szerint ugyanis a Föld körüli keringéshez legalkalmasabb egyenlítői pályák az egyenlítői államokhoz tartoznak, ezért a pályákat használó országok és vállalatoknak fizetniük kellene a pályák birtokosainak. Ezt azonban az egyenlítői országokon kívül nem sokan veszik komolyan, az egyenlítői országoknak meg nincs túl nagy súlyuk a nemzetközi szervezetekben. Az EU-féle szerződéstervezet is az egész emberiség közös kincseként ismerte volna el a teljes világűrt.

Annyit viszont az EU is tanulhatott az ügyből, hogy nem lehet más államokat ennyire kizárva megírni egy teljes szerződéstervezetet. A jó hír, hogy az űrjog izgalmas dolog, és a következő években valószínűleg nagyon sokat is hallunk majd róla.