Hidegháború csak a legvadabb orosz álmokban van

“Állandóan lidérces álmaim vannak a bombáról. Remélem, nem dobják le, mielőtt 1983 augusztusában megkapom a végbizonyítványt. Nem szeretnék alapfokú végzettség nélküli szűzként meghalni.”

Az idézet a 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplójából származik, ami legalább olyan jó könyv, mint amilyen buta a világ dolgaihoz a kiskamasz címszereplő. 2016-ból visszatekintve különösen nevetséges, hogy valaki az 1980-as évek elején komolyan rettegett a nukleáris holokauszttól. Hogy is kezdtek volna atombomba-dobálásba az utolsó tartalékaikat felélő, Afganisztánban szenvedő szovjetek, alig néhány évvel a vasfüggöny leomlása előtt?

És tessék: most ugyanitt tartunk, ráadásul nem csak angol kisvárosokban felnövő neurotikus tinédzserek félnek atomháborútól, III. világháborútól, hidegháborútól.

A hidegháborús paranoia az elmúlt hét végén újabb lökést kapott, amikor a müncheni biztonságpolitikai konferencián Dimitrij Medvegyev orosz miniszterelnök arról beszélt, hogy itt az „új hidegháború”. Egyes értelmezések szerint nem ezt mondta, csak hogy ha így mennek tovább a dolgok Szíriában és Ukrajnában, akkor jön az új hidegháború, ez azonban a lényegen nem változtat. Hidegháború csak egyetlen helyen van vagy lesz a következő években: a legvadabb moszkvai álmokban.

A II. világháború vége és a Szovjetunió szétesése közötti évtizedeket azért hívták hidegháborúnak, mert a világ két vezető nagyhatalma nem esett egymásnak, csak közvetve, például Latin-Amerikában és Délkelet-Ázsiában ugrasztották egymásnak csatlósaikat. A közvetlen konfrontációtól az amerikaiak és a szovjetek is tartózkodtak, mert egyrészt - mint Adrian Mole - féltek egy, akár nukleárissá is eszkalálódó konfliktus kimenetelétől, másrészt egy ideig egyikük sem lehetett biztos abban, hogy a háborút megnyerné.

A szovjetek Gagarint fellőtték az űrbe, számos egyéb technikai-tudományos eredménnyel verték vagy előzték az amerikaiakat - tényleg nem lehetett tudni, hogy ha önkontrollt veszítve egymásnak esnek, melyikük veszít, vagy egyáltalán veszít-e valamelyikük, mielőtt az egész bolygó lakhatatlanná válik. Ez az állapot, a klasszikus hidegháború nagyjából az 1962-es kubai rakétaválságig tartott. Utána, ahogy az USA fokozatosan minden területen állva hagyta, majd lekörözte a Szovjetuniót, egyre csökkent a hidegháborús feszültség, 1991-ben pedig, egy fáradt pezsgőpukkanással, egészen megszűnt.

A 2015 folyamán egyre éleződő orosz-amerikai ellentét szinte semmiben nem hasonlít ahhoz, amit hidegháborúnak neveznek a történelemkönyvek. 

Ahhoz két, többé-kevésbé egy ligában játszó nagyhatalom kellett, ma viszont erről szó sincs. Az USA ma olyan hegemón világhatalom, amilyen a történelem során talán soha nem létezett. Az élet szinte valamennyi területén köröket vernek az oroszokra, akik csak az atomfegyvereik számában tudtak versenyképesek maradni az amerikaiakkal. Ez azonban kevés ahhoz, hogy két, egymást sakkban tartó nagyhatalomról beszélhessünk, és így a hidegháború kifejezés alkalmazhatatlan arra, ami a világban 2016-ban történik.

Hogy Medvegyev hidegháborúról beszél, nem meglepő. Putyin Oroszországa minden áron próbálja visszaszerezni a rég elmúlt szovjet nagyhatalmi státuszt. És amíg ez nem jön össze, addig igyekeznek úgy csinálni, mintha a régi szép hidegháborús évek visszatértek volna, vagy legalábbis hamarosan visszatérnének. 

Amikor ők hidegháborúról beszélnek, valójában csak álmodoznak.

Moszkvában is pontosan tudják, hogy egy orosz-amerikai, pláne egy orosz-NATO meccsen teljesen esélytelenek lennének, így nyílt konfrontációt nem is akarnak. Ilyen szempontból valóban van létjogosultsága a hidegháború kifejezésnek, hiszen ami ma Szíriában zajlik, az idegen hatalmak által helyi csatlósaikon keresztül lejátszott összecsapások, valóban hasonlít arra, ami egykor Vietnamban folyt. De a párhuzam itt véget is ér.

Hiába tepernek Putyinék, a szovjet aranykor nemhogy nem tér vissza, hanem csak egyre szélesebbre nyílik az olló az orosz és a nyugati világ között. Amikor az átlagos amerikai polgár éppen elkezd a nyugdíjon és a Floridába költözésen gondolkodni, minden szempontból szegény orosz kortársa éppen meghal alkoholizmusban egy tomszki lakótelepen. Az utóbbi 25 évben Oroszország mellett nemcsak Kína száguldott el, de az egyre zsugorodó orosz gazdaság jelenleg a tizedik legnagyobb a világon, Olaszország mögött.

Az igazi hidegháborúban ráadásul nemcsak két nagyhatalom állt egymással szemben, hanem gyakorlatilag a világ két fele. Ma Moszkva azon barátait, akik akár fegyvert is fognának az oroszok mellett, néhány ujjon meg lehet számolni. És ezek egy része is olyan kishal, mint Nicaragua vagy Fidzsi.

Ettől még nem kell Putyint alulbecsülni, különösen nem Magyarországról. Oroszország nem képes az egész világot komolyan fenyegetni, de ahhoz bőven elég erős, hogy sokat rontson az érdekszférája peremén egyensúlyozó kelet-közép-európai országocskák lakóinak életén. Zavarkeltésben, sőt, szarkavarásban a mai Oroszország méltó a szovjet KGB-s hagyományokhoz, bár itt is érdemes megőrizni a józan eszünket, és nem gondolkodás nélkül Putyin számlájára írni a világ minden nyomorúságát, az ISIS olajügyeitől a kölni fogdosásokig.

Mindenkinek szent joga attól rettegni, amitől csak akar. Még az sem kizárt, hogy cudar idők jönnek, és sokan fognak meghalni. De hidegháborúról beszélni most körülbelül annyira életszerű, mint 30 évesről.

Az érettségi előtt álló szűzeket pedig külön fontos megnyugtatni: bőven lesz még itt idő mindenre.

(A címlapképen Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár és Richard Nixon amerikai elnök smúzolnak.)