Csúnyán elbánt a Műcsarnok szegény Steve McCurryvel

Elévülhetetlen érdemeihez méltóan, égig érő molinón hirdeti a Műcsarnok a világ egyik leghíresebb sajtófotósa és fotóművésze, Steve McCurry kiállítását - akkora a felhajtás körülötte, hogy még a molinó felhúzásáról is külön time lapse-videó készült, amit az előcsarnokban elhelyezett monitoron, a jegyért sorban állás közben lehet megtekinteni, az egyes fotókhoz pedig kiváló magyar gondolkodók fűztek feledhetetlen közhelyeket, Háy Jánostól Szabó T. Annán át a kurátor Bán Andrásig  (“a fotó hatalma”; “műalkotás vagy dokumentum”; “minden annyira egyszerű ezeken a képeken”).

De amekkora a felhajtás körülötte, annyira idétlen lett maga a kiállítás: mintha nem lenne elég hely a kisebb futballstadionnyi Műcsarnok pompás termeiben, a képeket megpróbálták betömni egy a többihez képest jelentéktelen méretű sufniba. Viszont mivel a sufniban nem volt elég hely a képeknek, találtak még egy random falat egy másik, nagyobb teremben, ahová fellógatták a maradékot. Erről viszont a látogatók jelentős része nem értesül, és úgy hagyja ott a kiállítást, hogy a képek harmadát nem is látta. 

McCurry legismertebb (vérmérsékletnek megfelelően ikonikus, illetve legendás) alkotása, a macskaszemű afgán lány például rögtön a sufni bejáratánál kialakított sötét törpealagút végére került mintegy csalogatóként, így csalogatásra kiválóan alkalmas ugyan, megtekintésre viszont nem, mivel ha valaki megállna előtte, hogy megnézze, azt rögvest elsodorják a sufniba igyekvő többiek. 

Sokkal rosszabbul járt a posztapokaliptikus kategória gyöngyszeme, a lángoló kuvaiti olajmezőkön legelésző tevékről készült legendás (más értelmezésben: ikonikus) fotó, amit a bejárati alagút oldalára akasztottak, így nemcsak a többi látogató zavarja az embert a műélvezetben, hanem az is, hogy 30 centis távolságból kénytelen megtekinteni egy legalább másfél méteresre nagyított fotót. Úgyhogy aki nem látta ezt a képet normális körülmények között, mondjuk egy albumban, poszteren vagy a számítógép képernyőjén, abban legfeljebb a nagyítás során öklömnyivé dagadt filmszemcsék maradnak meg emlékül. 

McCurry egy másik ikonikus (legendás) képe a semmibe belepottyanni készülő, de aztán mégsem pottyanó burmai aranyozott kőről, amin egyszerre lehet csodálni a mérhetetlen tömeg ingatag nyugalmát, az arany ezer árnyalatát és a szerzetesek lemenő nap fényében fürdő sötétvörös ruháját, egy falmélyedésben kapott helyet, a többi kép síkjától hátrébb, szinte eldugva - talán azért, mert oda pont befért.

A többi fotó tálalása is egészen bénára sikerült, egy halmazban, mozaikszerűen egymás mellé-fölé lógatva kerültek a falra például a portrék, amik így teljesen elerőtlenednek - mintha egy albumban nem lenne elég hely, és egyetlen lapra tennének fél tucatnyi önmagában jelentős, halmazban viszont egymás hatását kioltó képet. 

Így hát ezek a fotók ebben a méretben, ebben a tálalásban inkább élvezhetetlenek, mint sem, ami azért siralmas, mert amúgy a Műcsarnok tökéletesen alkalmas lenne arra, hogy méltó körülmények között mutassák be őket, főleg ha már ekkora feneket kerítettek McCurrynek.

Arról nem beszélve, hogy az ország egyik legnevesebb kiállítótermében húsz darab sorban álló látogató - többségük turista - belépőjeggyel való kiszolgálása a végtelenségig tart, az egyetlen pénztár egyetlen pénztárosa, egy kabinos kinézetű pacák küzd az elemekkel, és amikor egy jegyvásárló feltesz neki egy tök egyszerű kérdést angolul, csak annyit válaszol rá, hogy “Dajcs?”

Úgyhogy aki szeretne jó McCurry-fotókat látni, bátran hagyja ki a Műcsarnok kiállítását, spórolja meg az 1100 forintot, amit a belépőért kérnek, plusz azt az 500-at, amire azokat az idiótákat vágják meg, akik mindenáron saját kezűleg is le kívánják fotózni a fotós által egyszer már lefotózott fotókat, és inkább látogasson el Steve McCurry weboldalára, ahol szép nagy, sőt nagyítható méretben megtekinthető az összes. Nyugodt körülmények között, teljesen ingyen.