Azt nem várhatom el, hogy a magyar kormány bármiben is azt gondolja, amit én, azt viszont igen, hogy legalább valamit gondoljon, higgyen benne, és gondolatait tettek kövessék. Én abban hiszek, hogy aki Magyarországra akar jönni, azt be kell fogadni, és mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy az érkezők segítségével az utóbbi évtizedekben kudarcot kudarcra halmozó Magyarország jövője szebb legyen. A magyar kormány nem ebben hisz, ami teljesen elfogadható álláspont.

Hogy pontosan miben hisz a magyar kormány, mi a stratégiája a 2010-es évek közepének menekültválságával kapcsolatban, nem egészen világos. Már azon túl, hogy ne jöjjenek ide és kész. Akinek volt szerencséje végigülni a Fidesz valamelyik rendezvényét a népszavazási kampányban, az láthatta azt a diavetítést, amelyben csúsztatások, közhelyek és félelemkeltő hazugságok közt egyetlen egy nagyobb ívű gondolat is helyet kapott, egyenesen Orbán Viktortól:

„A segítséget vigyük oda, ne a bajt hozzuk ide.”

Nem a világ legeredetibb gondolata, de kétségtelenül gondolat. Tekintsünk el annak firtatásától, hogy Orbán a segítség odavitelét az általa megvetett demokráciaxport nélkül pontosan hogy gondolja. Nézzük inkább a dián a gondolat alatt felvázolt három taktikai elemet, amivel a segítség odavihető a baj idehozása nélkül: kormányzati segítség karitatív szervezeteknek, célzott támogatás a válság sújtotta térségeknek és segítség az üldözött keresztény közösségeknek.

Ezzel a három húzással is egyet lehet érteni, még ha borzasztóan naivnak is tűnnek, ha az embernek minimális fogalma van arról, hogy mi folyik azokban a válság sújtotta térségekben. Kicsit ugyan igazságtalan pont azokra a keresztényekre fókuszálni, akik minden felmérés szerint a Közel-Kelet jobban eleresztett kisebbségei közé tartoznak, de segíteni mindenképpen szép dolog, és ha a magyar kormány úgy érzi, hogy a kháldeusok közelebb állnak a szívéhez a jezidiknél, hát segítsenek őrajtuk.

Ha elfogadjuk, hogy a kormánynak szent joga segítségét a kétségtelenül nehéz helyzetben lévő közel-keleti keresztényekre fókuszálni, a most felállított keresztényüldözés elleni államtitkárságnak már csak a spanyol inkvizíciót megidézően vicces nevén nevethetünk, a létén nem. Az ugyan kicsit fura, hogy a friss Magyar Közlönyben a felállított iroda feladataként úgy általában a világ keresztény közösségeinek védelméről van szó, hiszen úgy általában senki nem üldözi a világ keresztény közösségeit, de még ezen sem érdemes lovagolni.

Az első hírek arról szóltak, hogy a keresztényüldözés elleni küzdelemre egymilliárd forint jut majd évente, most viszont kiderült, hogy 2016 maradékában 17,5 millió, 2017-ben pedig összesen 98 millió forint lesz a magyar inkvizíció költségvetése. Havonta alig nyolcmillió forintból kell megoldani

• a világ keresztény családjainak megóvását a családellenes ideológiáktól,
  
• a világ keresztény templomainak megóvását a sátánista gyújtogatóktól,
  
• a világ keresztény közösségeinek megóvását a migráns muszlim terroristáktól,
• és legalább egy autodafé megrendezését, mert anélkül semmi értelme az inkvizíciónak.

Évente százmillió forint nem sok pénz egy állami hivatal esetében. Van, ahol ennyit csak a fénymásolás és vécépapír beszerzése felemészt. Mivel Magyarországon a forint mellett a stadion a másik pénzegység, érdemes megemlíteni, hogy ez a harmada sincs annak, amit a kormány a napokban Egernek dobott Szentmarjay Tibor Városi Stadion felújítására.

Ami pedig ennél is kifejezőbb, ez a 98 millió forint 1 (egy) százaléka sincs annak az összegnek, amit a kormány a menekültellenes kampány hirdetéseivel különböző haveri vállalkozók zsebébe átcsorgatott.

Ez már magában is szép, hiszen megmutatja, hogy a kormány egy pillanatig sem gondolja komolyan a segítség odavitelét, századannyira sem fontos a világ helyenként tényleg nehéz helyzetben lévő keresztényeinek megsegítése, mint a hazai gyűlöletkeltés és a baráti zsebek kitömése.

Orbán idézett gondolatának másik fele a baj idehozásának elkerüléséről szól, ami alatt nyilván azt kell érteni, hogy ne jöjjön Magyarországra kétlábon járó baj, a távoli ország fekete báránya. Akárcsak a segítség odavitele, ez is vállalható gondolat. Bűnözni tényleg ne jöjjön ide senki, a gonosz emberek maradjanak otthon gonoszkodni Aleppóban meg Kabulban.

Sajnos éppen tegnap járta be a magyar internetet a New African című magazinban feladott hirdetés, amelyben a magyar kormány a rendkívül büdös letelepedési program keretében 300 000 dollárért árul letelepedési kötvényt potenciális gazdasági bevándorlóknak.

Ha jól értem a kormány érveit, aki ilyet vesz, az nem olyan alja ember, mint a motyójukkal és pereputtyukkal egész Európán átgyalogló terroristapalánták, hanem tiszteletre méltó üzletember, akiből a magyar gazdaság motorja lesz, megannyi modern Clark Ádám. Ezzel szemben az igazság az, hogy némely afrikai országban szinte minden 300 000 felesleges dollárral rendelkező állampolgár tényleg bűnöző, a letelepedési kötvények keleti vásárlóival pedig még ennél is nagyobb gondok vannak.

Kétségtelen, hogy a nyugat-európai nagyvárosokban öngyilkos merényletekre vetemedő fiatalembereknek legfeljebb az álmaiban, a 72 túlvilági szűz mellett volt 300 000 dollárjuk, viszont az is tény, hogy parancsnokaiknak ez aprópénz. Oszama bin Ládennek is az volt.

Így sajnos nem csak a segítség odavitele, hanem a baj idehozásának elkerülése is üres hazugság. Nem segítünk mi a keresztényeken, és ha valakinek van elég pénze, bármilyen rovott múltja ellenére is tárt karokkal fogadjuk. Miközben ezt a cikket írtam, kiderült, hogy Orbán Viktor nemzetgazdaságilag kiemeltté nyilvánította a török luxusszálloda-beruházást a budapesti Matild-palotában. Bárcsak tényleg hinne ő valamiben. Felőlem akár a kereszténységben is, csak valamiben.