Megmagyarázhatatlan, hogy miért nincsenek állandóan dugig tele a hazai tárgyalótermek: az ember ingyen, kellemesen befűtött teremben ülve, állampolgári jogon élvezhet végig olyan előadásokat, amik a népszínház vérbő gyökereihez nyúlnak vissza, csak éppen valóságosak. Pojácák, bölcsek, csalók, húgyagyúak, kétbalkezes ügyvédek és nevetségessé váló hatalmasok vonulnak fel előttünk hosszú sorban, nekünk meg nincs más dolgunk, mint nevetni. Ezt tettük most is, méghozzá nem is akárhol, hanem a Bálint Antónia és Hajdúné Sarka Kata közötti jósnőperben.

Tér- és időugrás Budán

A Budai Központi Kerületi Bíróság csendes, a maga módján szinte intim épület a Budakeszi úton, mintha egy Kosztolányi-novella régimódi, álmos kisvárosából pottyantották volna ide, hogy ebben az arénában küzdhessen meg egymással életre-halálra a két híres bulvármagazinlakó, Bálint Antónia és Sarka Kata.

Amikor megérkezem, még egyikük sincs itt. Egy bírónak kinéző taláros fickó igazít útba. Ahogy meghallja, melyik ügyben jöttem, pukkadozni kezd, mint egy tőrölmetszett civil, amit jó jelnek veszek.

A  tárgyalás egyik főszereplője és központi témája egy jósnő lesz, akiről később ki fog derülni, hogy L. Máriának hívják, de most, a tárgyalótermek előterében toporogva még csak annyit tudok róla, amit a bulvárlapokban olvastam, és ez sem kevés. Még 2015-ben történt, hogy a különösen vad online ridikülharcba keveredett, a Story magazin-Blikk-Bors-Aktív négyszögben élő Sarka-Bálint-duóból Sarka azzal vádolta meg Bálintot, hogy jósnőhöz jár, akit ráadásul arra kért, hogy rontást bocsásson rá, meg az apró gyerekeire. Mindezt állítólag maga az állítólagos jósnő mesélte el Sarkának. Háttérként érdemes tudni, hogy Hajdú Péter, a két említett gyermek apja, Sarka azóta különélő férje korábban az ő, mármint Sarka kedvéért szakított a még korábbi nőjével, vagyis magával Bálint Antóniával. 

Bálint, akiről egy korábbi, 2015-ös Bors-cikk szerint addigra már rég kiderült, hogy jósnőhöz járó ügyfél, annyira felháborodott a vádon, hogy büntetőeljárást indított rágalmazás miatt.

A tárgyalás előtt az időközben befutó Bálint Antónia nem kíván nyilatkozni, így az ügyvédjével, Hyross Virággal váltok pár szót, aki a klasszikus, visszafogott ügyvédstílus helyett inkább valóságsósan nyomja, és arról beszél, villogó szemekkel egyre magasabbra kúszó hangon, hogy azért választották a büntetőeljárást, hogy Sarka végre felhagyjon a rágalmazással meg a vádaskodással. 

Nagy kár, hogy nem ekkor lép be Hajdúné Sarka Kata, mert lehet, hogy visszakézből kapna egyet a jól összesodort talárral, de HSK sem ekkor, sem később nem jelenik meg, pedig ő az egyesszámú vádlott. 

Bevonulunk a kis tárgyalóterembe, hogy olyan hibátlan, szűk egyórás szórakozás részesei legyünk, mintha a Camp Nou lelátójára ültönk volna fel egy félidőre + a hosszabbításra még Guardiola fénykora idején.

Ebben a játékban azonban nem kellemetlen epizodista, hanem mesteri főszereplő a bíró, Édes Tamás, aki a bevonulás után azonnal úgy szólal meg, lassan, nagyon lassan, mély, megnyugtató hangon intonálva, mintha hülyegyerekekhez beszélne. Ez csak néhány másodpercig tűnik túlzásnak.

A névsorolvasáskor kiderül, amit amúgy is látunk: a három vádlottból - Hajdúné, Gy. Ferenc, a Bors újságírója és L. Mária jósnő - csak a riporterkolléga jött el az ügyvédjével, a többiek betegségre hivatkozva maradtak otthon. Aki itt van még, az a magánvádló Bálint az ügyvédjével, illetve Hajdúné jogi képviselője, valamint egy izgatott asszony, aki a bíró kérdésére Bálint Antónia barátnőjének mondja magát. Édes bíró alig vág bele, a barátnő az ügyvéd intésére felpattan, és ideges kengurumozgással távozik a teremből. A bíró az ajtóban állítja meg a kérdéssel, hogy hová igyekszik. Később lehet, hogy tanúként szólítják, ezért kértem, hogy addig távozzon a teremből - közli erre Hyross Virág, mire a bíró a tárgyalás során először, de messze nem utoljára kéri indignálódott hangon, hogy

Majd ezután hadd irányítsam én a tárgyalást.

Már most megszeretem Édes bírót. A barátnőt egyébként soha többé nem láttam.

Miután a felek képviselői nem látják reálisnak, hogy a kuncsaftjaik az utolsó utáni pillanatban kibéküljenek, kezdődhet az előadás érdemi része. 

Dr Hyross előadja, hogy az elsőrendű vádlott Hajdúné 2015. június 12-én micsoda alaptalan dolgokat írt ki a Facebookra arról, hogy Bálint Antónia jósnőhöz fordult, akitől azt kérte volna, hogy bocsásson rontást a gyerekeire meg az anyósára. Az ügyvéd elmondja, hogy erről másnap rágalmazó cikk jelent meg a Borsban, hogy a lap pár héttel később, június 24-én megint foglalkozzon a témával. Az állítások valótlanok, Bálint nem keresett fel semmiféle jóst és nem kért rontást senkire és ellentétben a 24-i cikk címével - Megszólal a látó asszony: megfenyegetett Bálint Toncsi - senkit sem fenyegetett meg. 

Nagy lendülettel beszél, amit alig szakít meg az a közjáték, amikor a papírjaiba merülő bíró némi kérdő éllel a hangjában közli, hogy a nyomozás adatai szerint az egész témát felhozó 13-i cikket eleve nem is Gy. Ferenc, hanem egy nő, B. Mónika írta. De Dr Hyross csak egy töredékpillanatra akad meg, hogy gyorsan közölje, nem baj, ők most ennek ellenére nem foglalkoznak B. Mónikával, csakis Gy. Ferenccel. 

Ezen a ponton Bálint Antónia ügyrendi okokból kivonul a teremből, a borsos kolléga viszont feláll, hogy vallomást tegyen.

Íme a jelenet életem első bírósági rajzán:

Már ezért megérte eljönni, igen tanulságos dolgok derülnek ugyanis ki arról, hogyan működnek a bulvárlapok. A riporter előadja, hogy a jósnő kereste meg őt telefonon, vagyis egy nő, aki azt állította, hogy jós és Báint Antónia ügyfele. Többször beszéltek telefonon, majd mailben elküldte neki az ez alapján írott anyagot, amiben a kérésére pár dolgot megváltoztatott. Miután sikerült megszólaltatnia a másik felet - B.A. mindent tagadott - az anyagot bevitte a rendszerbe és rábízta a szerkesztőkre. Ahhoz, hogy a cikknek mi lett a címe, ajánlója és kicsengése, innentől nem volt köze. 

Tett-e erőfeszítést, hogy kiderítse, L. Mária igazat mondott-e 

- kérdezi ekkor a bíró.

Hogyne - válaszolja a Bors újságírója - beszéltem L. Máriával meg a testvérével is telefonon és mások is alátámasztották, hogy L. Mária azt mondta, hogy Bálint Antónia őhozzá fordult rontásügyben.

Úgy értem - vág neki megint a bíró - hogy próbálta-e bárhogyan is ellenőrizni, hogy a telefonáló tényleg jós-e egyáltalán? Találkoztak például személyesen is?

Ja, azt nem.

Meg tudott-e bizonyosodni arról, hogy L. M. jóslásból él-e igazából?

Nem.

Gy. Ferenc  később azt is megvallja a bírónak, hogy Sarkával jóban, míg Bálinttal rosszban van, ami nem okoz nagy meglepetést, tekintve, hogy milyen villámló tekinteteket kapo folyamatosan a rendezői bal irányából. 

Aztán még jobb lesz a buli, amikor Bálint ügyvédje tehet fel kérdéseket a vádlottnak. 

Emlékszik, hogy a 2015. június 24-i cikk megjelenése után beszéltünk telefonon?

A kolléga nem emlékszik semmi ilyesmire, amivel egy pillanatra belefojtotja a szót a meglepett ügyvédnőbe, aki ehhez képest még arra is emlékezni vél, hogy Sarka Kata az eset után azt közölte vele, hogy

az ő újságírójával beszéltem.

A másodrendű vádlott ezután percekig azt állítja, hogy egyszerűen nem ért egy nem túl bonyolult kérdést, miszerint miért nem nevezte meg Bálint ügyvédjének kérésére L. Máriát, a jóst, amikor telefonon beszéltek. Amikor már majdnem kezd kínos lenni a helyzet. Gy. Ferencnek beugrik a megoldás és közli, hogy azért nem értette a kérdést, mert nem emlékszik, hogy beszélt volna az ügyvédnővel. 

Dr Hyross ekkor experimentális kérdéstechnikára vált, ami nekem, aki életemben először tudósítok bírósági tárgyalásról, megtévesztően olyanak hat, mintha titokzatos értelmű, összefüggéstelen dolgokat kérdezgetne, például olyanokat, hogy

Előfordul-e, hogy ha Hajdúné Sarka Katalin kiír valamit a Facebookra, akkor abból Ön cikket ír?

illetve a kedvencem:

Ön szerint ez boszorkányper-e?

A bíró, velem ellentétben, nem vevő a kísérleti kérdezéstechnikára. Talán nem véletlen, hogy a művészettörténet nagy felforgatói közül aránylag kevés viselt fekete talárt.

Az újságíró a saját ügyvédje kérésére ezután összefoglalja, hogyan kerül be egy cikk a Borsba, hogy utána pompás mondatban szintetizálja közös szakmánk krédóját, miszerint

Mindkét felet meg kell hallgatni, hát ez a sajtóetika.

Ez bármilyen körülmények között jól hangzott volna, de így, hogy a téma az, hogy valaki kért-e rontást az ellensége gyerekeire, különösen nagyot üt.

A felek ezután teljesen értelmetlen, Való Világ Villa-stílusú szóváltásba keverednek egymással abban a témában, hogy Bálint Antónia járt-e egyáltalán jósnőnél életében. Ezt egy ideig hevesen, sőt kerek perec tagadja, hogy az ügyvédje aztán egy adott ponton - amikor valaki bemondja, hogy még sajtófotó is készült egy ilyen esetről - váratlanul elismerje, hogy oké, volt az az egy eset Frabatónál, de az csak azért volt, mert a Blikkbe kellett a fotó egy reklámcikkbe. Mindig nagy élvezet más lapok szerkesztési gyakorlatáról hallani! Megnéztem, és egyébként valószínűleg nem a Blikkről, hanem a Star magazinról volt szó, ahol tényleg jelentek meg fotók a Frabatónál ülő Bálintról. 

A békítőshow-jellegű oda-vissza vádaskodásnak-proliskodásnak a bíró jóvoltából sajnos egyszercsak vége szakad. Behívják Bálintot. A magánvádlónak, úgy tűnik, nyoma veszett a folyosókon, de aztán előkerül. 

Bálinték - engem némileg meglepve - nem kérnek valóságbizonyítást, az újságíró ügyvédje viszont jóslásügyben igen. Ő nagyon ügyvédesen, a felperes Mónika show-fixációja helyett a Katalin bírónő stílusában próbálja előadni a mondandóját, de csak beleszalad a késbe: "közérdek" helyett vagy hatszor mond "közérdeklődést", amit a nagyszerű bíró nem is múlaszt el kéjes örömmel szóvá tenni, profin zavarba hozva az igyekvő fiatalembert. 

Lecsengetésnek megbeszéljük a következő tárgyalás időpontját, ahová Sarka Katát és az állítólagos jóst már írásban idézik be és nem fogadnak el tőlük olyan távolmaradási okot, hogy sürgősen külföldre kell utazniuk, és máris véget ért az egyórás minőségi szórakozás. Legközelebb, remélem, százan leszünk!