A semmiből jött az élmény. Halványan emlékeztem a film plakátjára a kilencvenes évek közepéről, Ralph Fiennes arcával, hidegkék fényekkel, de semmit sem tudtam volna felidézni róla. Talán csak hogy valami cyberpunk-szerűség. Aztán mégis az utóbbi idők egyik legerősebb filmélménye lett, amikor teljesen véletlenül megnéztem az 1995-ös Strange Days című filmet. (Magyarul A halál napja címmel jelent meg.) 

És nem is feltétlenül azért, mert önmagában valami kiemelkedően nagy alkotás. Hanem mert 22 évvel később is igaznak és érvényesnek tűnik.

link Forrás

A film 1999 utolsó napjaiban játszódik. A Los Angeles-iek ezredforduló-lázban égnek, az utcán Aphex Twinre bulizik a tömeg. A füstös-neonfényes mellékutcákban közben egy rendőrből lett félalvilági figura, Lenny Nero (Ralph Fiennes első amerikai szerepe) furcsa árukkal üzletel. Olyan videókat árul a pult alól, amiket az agykéreghez kapcsolódva rögzítettek. Így pontosan azt mutatják meg, amit az ember lát, és érez. 

„Ez nem egyszerűen csak jobb, mint a tévé. Ez maga a valóság” 

– mondja, miközben eladja ügyfeleinek az élményt, milyen lehet átélni egy fegyveres rablást belülről, vagy egyszerűen csak zuhanyozni egyet 18 éves lányként. Ő maga is megszállottan nézi vissza újra és újra saját emlékeit volt barátnőjével, Faith-tel (Juliette Lewis), és nem tud elszakadni ezektől.

link Forrás

Az utcákon közben militarizált rendőrség tartja fenn a rendet, mert a helyzet pattanásig feszült a fekete közösség szószólója, a Jeriko One nevű rapper meggyilkolása miatt. A híradóban arról beszélnek, Jeriko One-t bandaháborúban gyilkolták meg. De lassan kiderül, a rapper brutális rendőri erőszak áldozata lett. Az egyik szemtanú pedig éppen rögzített mindent, amit a szemével látott.

A disztópikus scifi-noirt Kathryn Bigelow akkori férjével, James Cameronnal közösen készítette, még jóval azelőtt, hogy Oscar-díjat kapott volna a Bombák földjén rendezéséért. A Strange Days megjelenésekor, 1995-ben nem volt ugyan kifejezetten nagy bukás, de nem is keltett különösebb feltűnést. A kilencvenes évek közepe olyan volt a nyugati popkultúrának, mint egy lusta szombat délután, amihez nem igazán illett a jövő miatti nyugtalankodás.

Egészen más élmény most megnézni a Strange Dayst. Ha a film a 2010-es években jelent volna meg, simán Hollywood nagy társadalomkritikus műveként ünnepelnék, elemzések szednék szét és tematikus tumblerek gyűjtenék a legjobb pillanatit. Utalásszerűen később azért megjelent a film hatása a popkultúrában - egy Fatboy Slim-szám alapul egy idézetre a filmből, és Killer Mike rapper is megemlíti Jeriko One-t. A Strange Days három pontban is nagyon jól ráérzett a közeljövőre.

A fejre szerelt valóság varázsa

Elsőre lehet, hogy csak mosolyogsz mai szemmel ezen a technológián:

Pláne, hogy az agykéreg-videót a végén az eszköz Minidiscre menti. Éppen Minidiscre, ami már önmagában minden kilencvenes évekbeli technológiai zsákutcák legzsákutcábbika! De ha az agyhullámokat leszámítjuk, pontosan ilyen eszközökből lett óriási sláger az utóbbi években. És nem is kell a Snapchat-szemüvegig vagy az Oculus Riftig menni. A videópiacot letaroló akciókamerák (Gopro és társai) minden hálószoba-youtuber otthonába elhozták az érzést, amit Ralph Fiennes villódzó neonfények között árul. 

A gopro-esztétika végigsöpört a világon, extrémsportok, futballhuliganizmus, pornó, minden elképzelhető változat készült belőle, és az emberek ugyanúgy falják az E/1 nézőpontot, ahogy a filmben szereplő ínyenc japán üzletember.

Erőszak és videó

„El tudod képzelni, mit csinálna egy ilyen felvétel? Megváltoztatná a világot. Nyilvánosságra kell hoznunk” – mondja a film fekete hősnője Mace, Nero barátja, miután megnézi a videót Jeriko One értelmetlen meggyilkolásáról. Épp úgy, ahogy az utóbbi évek hasonló eseteinél történt a rendőri erőszak fekete áldozataival Eric Garnertől Philando Castile Facebookon élőzött haldoklásáig. Az ilyen felvételek pedig, ha nem is változtatták meg a világot, de lendületet adtak az egész amerikát megrázó megmozdulásoknak, illetve a Black Lives Matter mozgalomnak. A Strange Days rohamrendőrös-militarizált esztétikája pedig pontosan visszaköszön a fergusoni zavargások, és az utána kihirdetett szükségállapot képeiben. Mindez persze nem előzmények nélküli, a film sokat merít az 1992-es Los Angeles-i zavargásokból, amiket az váltott ki, hogy a rendőrök összevertek egy fekete férfit, Rondey Kinget, és erről videófelvétel is készült.

A Strange Days azt feszegeti, hogy az események megtörténténél valójában már fontosabb az eseményekről készült felvétel. 

Ezzel pedig pontosan eltalálta, milyen fontos tényezője lett a társadalmi konfliktusoknak, hogy az élet minden pillanatáról videófelvételek készülnek - még ha ez a korszak végül nem is agykéreg-kamera, hanem a mindenki kezében ott lévő kamerás mobilok segítségével jött el.

Erőszak és videó kapcsolata pedig nemcsak a rendőri- és politikai ügyekben jelenik meg. Ahogy a Strange Daysben is van egy meglepően brutális E/1-ben rögzített nemi erőszak- és gyilkosságjelenet (ráadásul egy különösen beteg csavar után a gyilkos ráteszi az eszközt áldozata fejére, aki így saját halálát nézi végig), úgy jelentek meg a Facebookon közvetített kínzások és gyilkosságok.

Reménytelen múltba révedés

Ennél már csak egy jelenetben tapintott rá jobban a Strange Days arra, hogy mi vár a világra. Amikor a főszereplő megbűvölten nézi vissza emlékeit volt barátnőjével, és kapkod kétségbeesetten a földön heverő lemezei után. Pontosan ugyanazzal a megszállottsággal, ahogy két évtizeddel később a Black Mirror egyik leglehangolóbb epizódjában, az Entire History of Youban nézi vissza a féltékeny férfi életük minden pillanatát a legkisebb kockákig.

Vagy, ahogy az ennél is valamivel lehangolóbb valóságban nézi vissza megbűvölve a fél emberiség Facebookon és Instagramon életének minden dokumentált pillanatát, volt szerelmeinek képeit, idegesen ügyelve arra, nehogy véletlenül belájkoljon éjjel fél háromkor egy öt évvel korábbi posztot.

Közös fényképek persze korábban is voltak, elrakott levelek felett száz éve is sírtak emberek. A jövő mégis az lett, hogy egyre több pillanatunk van dokumentálva, ezek egyre inkább előttünk vannak, és ezekbe egyre inkább belecsavarodunk. Pont, mint Ralph Fiennes.

Nem a technológia, hanem az ember

A három dolgot egy közös pont köti össze. Sok sci-fivel ellentétben a Strange Days nem arra koncentrál, hogy a technológiai fejlődésen keresztül fogja meg a közeljövőt. Hanem arra, hogy ezek a technológiák milyen hatással vannak az emberi kapcsolatokra, a társadalmi viszonyokra és az emberi lélekre.

Ezért működik két évtizeddel később is, sőt, most működik igazán. A Strange Days nyomasztó disztópiája elől pedig úgy menekültek a szereplői a félvirtuális valóságba, ahogy az évtizedek óta legbaljósabb év, 2016 nyarán vonultak vissza milliók a Pokemon Go biztonságos világába.

Arról persze szó sincs, hogy a Strange Days készítői a semmiből jöttek volna rá ezekre. A faji feszültségek a kilencvenes évek közepén legalább olyan fontosak volt Los Angelesben, mint most, és Philip K. Dick, vagy éppen William Gibson vállára is fel kellett lépniük. A film pedig azért elsősorban szórakozás, nem világértelmezés, egy mainstream hollywoodi film alaposan elnyújtott és összezavart befejezéssel.

Közben épp ez a lényeg. A popkultúrát mostanra szinte teljesen letarolta a La La Landet, a Stranger Thingst és Donald Trumpot egyaránt kitermelő üres nosztalgia. Ahogy az idén februárban elhunyt legendás zene- és kultúrkritikus, Mark Fisher fogalmazta meg, "elveszett a kultúra képessége arra, hogy reflektáljon az aktuális társadalmi helyzetre, hogy merész alternatívákat villantson fel a mindennapok jól ismert viszonyaihoz képest, vagy hogy mondjon valamit a jövőről". “A 21. századi popkultúra nem más, mint 20. századi popkultúra, HD minőségben streamelve” - mondta. (Elméletéről itt olvasható egy remek cikk.) És egy ilyen világból visszanézni egy 22 évvel ezelőtti mainstream hollywoodi sci-fit, ami nemcsak, hogy mondott valamit a jövőről, de nagy vonalakban még igaza is lett, egészen megrázó élmény.