Amikor beültem a moziba, tényleg mindent megtettem, hogy ne nézzem előítéletekkel a sok száz ember több hónapnyi munkájával elkészített új, magyar közönségfilmet. Ez eleve nem volt könnyű, mert egyrészt az a címe, hogy Pappa Pia(!), másrészt az 1 milliárd forint közpénzből készült mű előtt kiírták, kiknek mondhatunk köszönetet érte: többek között Andy Vajna (Filmalap), Andy Vajna (Intercom), Andy Vajna (TV2 Csoport), Andy Vajna (Rádió 1) és az Origo.

Sztálin apám beájulna (IMAX)

Aztán elindul a film, és kiderült, hogy lehetetlen megtartani a kellő érzelmi távolságot, mert máris az arcunkba tolják a színes-szagos, szélesvásznú nepotizmust: a Gellérthegy fölött felbukkan a rózsaszín, neon Pappa Pia-felirat, majd az első ember, akit meglátunk, az a Filmalap-vezér felesége, Vajna Tímea, amint két csajjal a háta mögött száguld jet skivel a Dunán, a Parlament előtt, és a kanos Korda György a Duna-parti csónakházat énekelve motorcsónakkal üldözőbe veszi, Balázs Klári pedig beleesik a vízbe.

És ennek az égvilágon semmi köze nincs a filmhez, az gyakorlatilag csak ezután kezdődik.

Nem az a baj, ha valami nem jön össze, hanem ha semmi sem

A történet – amit a korábbi, nagy, filmalapos magyar filmekhez hasonlóan most is Divinyi Réka írt – nagyon egyszerű és klisés, de ez egy musicalnél szinte sosem számít: a motoros csavargó, Szabó-Kimmel Tamás 3 év után hazatér, hogy az öregek otthonából kiszabadítsa Nagy Ferót, az eladósodott vén alkoholista rockert, és a család düledező, budapesti csónakházát (a Fűrészdalra szeletelve) egy romkocsmává átalakítsa, hogy a legendás zenekarának (Alfahímek) a koncertjével megmentse a banktól és a telekszomszéd maffiózótól, akinek az egyik legnagyobb gaztette, hogy rendez egy white partyt, amin az Induljon a banzáj-remixre buliznak.

Önmagában az sem lenne szörnyű, hogy a legtöbb hang egyszerűen nincs a helyén, mivel a főhősnőn, Ostorházi Bernadetten kívül nem nagyon tud énekelni senki – elvégre a My Fair Ladyben is hamis az ének, mégis világsiker volt.

Az igazi probléma tehát nem is a dalokkal van, és még csak nem is a magyar söröktől a BMW elektromos autójáig mindent bemutató termékelhelyezésekkel, hanem ami ezek között történik. A gyenge alapanyagból annyira kínos jelenetek születnek, hogy több esetben is kirázott a hideg.

Vannak olyan jó, erős filmek, amiknek a végén úgy érzi az ember, mintha fejbe vágták volna. A Pappa Pia után ezzel szemben olyan érzés felkelni a székből, mintha összevertek volna. Ez a film nemhogy nem jó, hanem felesleges, kár volt rá az adófizetők pénze. A kormánybiztos felesége dzseckízhetett egyet, ehhez pedig elraboltak az életünkből 100 percet.

Még a NER filmjében is a tipikus NER-milliárdos a gonosz

A legtöbb színész leesik a vászonról, talán egyedül Stohl Buci Csámpi Tyutyu András bunkó – és valamiért a végére már transzvesztita – milliárdosának jutott némi mozgástér és egy-két jobb poén. Az ő, tipikus NER-teremtményeket idéző karakterének ügyvédjétől hangzik el a film egyik legjobb, áthallásos poénja:

– Szóval te egy maffiózónak dolgozol.
– Aha. És beperelem azt, aki maffiózónak nevezi.

A többiek a megszokott figurákat hozzák: Szabó Simon az ismerős nagydarab bumburnyák, Nagy Feró a bőrmellényes, alkoholista nagypapa, Reviczky Gábor pedig a leevett matrózpólós, papírcsákós, hajléktalan futóbolond. Egyébként Vajna senkit sem hagy az út szélén, ugyanis az egykori barátnőjének, Dobó Katának is jutott egy teljes mértékben kihagyható szerep, és ezt úgy tűnik, a színésznő is érezte:

A dalok alatti, videoklipeket imitáló reklámokat idéző táncos jelenetek hiába kidolgozottak, attól még sutának tűnnek. Bár Csupó Gábor rendező Vajnához hasonlóan az Egyesült Államokból tért vissza, egy pillanatra sem sikerült megidéznie Hollywoodot, pedig ha van olyan műfaj, aminél erre mindenképp szükség lenne, az a musical.

Összességében az a helyzet, hogy amíg külön-külön nem lenne borzasztó, hogy rossz az ének, a történet, a figurák és a színészek, ez így együtt egy szuperbojzi értelemben vett magyar produkcióhoz vezet. Ez abból is érződött, hogy a közönség több, viccesnek szánt poén után is néma maradt, viszont amikor a stáblista alatti „bakiparádét” zárva Stohl negédesen belemondta a kamerába, hogy „ami jó, az jó”, akkor például mindenki nevetett.