Elfeledett hazai kincsek is előkerülnek az NDK absztrakt zsenijének kiállításán

  • Karl-Heinz Adler ma már a német absztrakt művészet fontos alkotójának számít, de korábban évtizedeken át be se mutathatta műveit. 
  • Az NDK szigorú kultúrpolitikája nem tűrte az absztrakt műveket, Adlernek helyette az épületdíszítés maradt. 
  • Hasonló problémákkal küzdöttek a magyar alkotók is a hatvanas években, ebből itthon is nőttek ki építészetet és absztrakt alkotást összekapcsoló díszítőelemek. 
  • Ezeket ma már nem is ismerjük, de most készült egy térkép, ami segít a felkutatásukban. 
  • Adler életművéről és a magyar absztrakcióról zajlik most egy közös kiállítás a Kiscelli Múzeumban és a Kassák Múzeumban. A kiállításokról a kurátorcsapat két tagjával, Branczik Mártával és Juhász Annával beszélgettünk. 

A német absztrakt művészet jelentős alkotója, Karl-Heinz Adler idén nyáron ünnepelte a 90. születésnapját, miközben Drezdában épp egy nagyszabású kiállítással köszöntötték sok évtizedre visszanyúló pályafutását. Ezzel párhuzamosan Budapesten is zajlik egy páros kiállítás, ami Adler művészete előtt tiszteleg, de itt nagy hangsúly jut arra is, hogy a keletnémet művész pályafutása közel sem volt zökkenőmentes: Adler az NDK-ban elvétve állíthatta ki műveit, festményeket évtizedeken át gyakorlatilag csak magának és a műtermének alkotott. 

A Kassák Múzeumban és a Kiscelli Múzeumban zajló páros kiállítás éppen ezért nem csak Adler művészetére koncentrál, hanem azt is érinti, hogy hogyan alakult az absztrakt művészet és a szocialista kultúrpolitika kapcsolata a szocialista országokban. A kiállítások egyik nagy tanulsága, hogy sokszor mennyire eltért az absztrakt művészet megítélése a szocialista blokkon belül is. Míg Bak Imréék, igaz informális csatornákat igénybe véve, de 1968-ban már kiállíthattak az NSZK-ban, addig az NDK-ban élő Adlernek ez még sokáig nem adatott meg. Igaz, a hivatalos út ezzel együtt Bakék előtt is zárva volt: még a hetvenes években sem engedélyezték, hogy műveit Lengyelországba vigye egy kiállításra. 

Abban a kérdésben, hogy egyes országok művészei mennyire férhettek hozzá a nyilvánossághoz, az is egy fontos tényező volt, hogy a fiatal művészgeneráció számára mennyire volt hozzáférhető a II. világháború előtti modern művészet. Ez a szocialista blokkon belül elég változó volt, a legjobb helyzet talán Lengyelországban lehetett, ahol szinte elsőként egész Európában a két világháború között magángyűjtemények kezdték összeszedni a kortárs-modern művészeti alkotásokat, és ezek a világháború után is hozzáférhetőek maradtak. 

Magyarországon nem volt ilyen folytonosság, Kassák Lajos például az ötvenes
éveket belső emigrációban töltötte Békásmegyeren, csak a hatvanas években
fedezte fel egy fiatal művészgeneráció, akik közül többen látogatták az idős művészt.

Ebből a hozzáférésbeli különbségből fakadt az is, hogy melyik művész hogyan talált rá végül az absztrakt művészetre. A valamelyest nyitottabb szocialista országok művészei például rendszeresen eljuthattak külföldi kiállításokra, és ott találkozhattak az aktuális nyugati irányzatokkal, ami aztán nyilván alakította saját művészetüket. Adlernek viszont ez nem adatott meg, pályafutásának egyik izgalmas eleme, hogy saját útját járva alakította ki absztrakt világát. 

Adler figurális festőként kezdte pályáját, de amikor 1955-ben oktatóként a Műszaki Egyetem építész tanszékére került és épületplasztika és aktrajzolás című tantárgyat oktatott, rádöbbent, hogy az építészhallgatóknak mennyire szükségük van a geometrikus formák és tömegek helyes kezelésére. Ezért egyszerűsített geometrikus formák mozgatásával, térbeli elemek építésével próbálta őket oktatni, ebből pedig szép lassan kirajzolódott saját művészete: a tanítási eszközökből lassan önálló műalkotások lettek, a következő évtizedekben ugyanazon fogalmak mentén alkotott, egy következetesen kigondolt és felépített rendszerben dolgozott. 

Ezt viszont az NDK kultúrpolitikája nem tekintette művészetnek. Adler nem állíthatott ki, az egyetlen kiút a nyilvános megjelenésre az volt, ha falplasztikaként mutatta be műveit. Ez volt az a felület, melyen végül Adler ismertebbé válhatott: a korszak nagyszabású, modern épületeinek felületeire kezdett el díszítő plasztikákat tervezni. 

Adler és Kracht egyik leghíresebb alkotása, a drezdai Néva (ma már Pullman) Hotel falát borító plasztikák.

Ezen kívül a korszakban megjelenő moduláris mentalitáshoz szorosan kapcsolódva, Friedrich Krachttal közösen dolgozták ki azt a katalógusból rendelhető betonforma-rendszert is, melyek elemeit akárhogy lehetett forgatni, mindig összeálltak valamilyen mintává a kockák.   

Adler és Kracht betonformarendszerének elemeiFotó: Kiscelli Múzeum

Azért is meg kellett küzdeniük, hogy ne a kőműveseknek járó órabért kapják, hanem elismerjék azt is, hogy szellemi munkát is végeznek a tervezéssel. Azt tudták végül elérni, hogy az állami művészeket összefogó művészszövetség bértáblájának legalsó szintjén ismerjék el őket. 

Itthon is az épületekre kerültek a művek

A két óbudai múzeumban zajló kiállítás Adler művészete mellett a magyar absztrakt művészek 1989 előtti pályájából is sok mindent megmutat. A kurátorok azzal együtt döntöttek a két téma összekapcsolásáról, hogy a keletnémet és a magyar alkotók között igazán csak a nyolcvanas években indulhatott be a párbeszéd, a hatvanas-hetvenes években még nem alakult ki együttműködés. De a két egykori szocialista ország modern művészetében így is sok párhuzam és több fontos különbség is akad. 

Az egyik párhuzam, hogy az absztrakt alkotók Magyarországon is sokszor az építészettel együttműködve, közterekre alkalmazott plasztikákban jelenhettek meg. Ilyen művekre példa Józsa Bálint és Kovács Ferenc Dinamikus domborműve a Déli pályaudvar aluljárójából vagy a Hotel Duna Intercontinental épületének Finta József által megálmodott díszítőelemei. 

A Déli aluljárója, Józsa Bálint és Kovács Ferenc alkotásaFotó: Lazlo Lugosi / Kiscelli Múzeum

Vagy Lantos Ferenc absztrakt geometrikus munkái, melyek folyamatosan közeledtek az organikus alakokhoz. Lantos 1970-ben tervezte meg a Dél-Dunántúli Áramszolgáltató Vállalat (DÉDÁSZ) pécsi számítógépközpontjának geometrikus frízét. A pop-artos hangulatú homlokzat egy látványos darabja most a Kiscelliben látható. 

Lantos Ferenc frízelemeiFotó: Fővárosi Képtár/ acb Galéria/Varga-Somogyi Tibor
A DÉDÁSZ pécsi épületeFotó: Dr. Szász János hagyatéka - Kiscelli Múzeum

A pécsi számítógépközponthoz hasonló könnyűszerkezetes épületek amúgy is gyakori felületei lettek a hasonló díszítő elemeknek: Kévés György a hetvenes évek elején alkotta meg azt az acélvázas, könnyűszerkezetes építészeti rendszert, amivel aztán sorra húztak fel épületeket országszerte, iskoláktól orvosi rendelőkön és közérteken át gyárcsarnokokig. 

A kiállítások mellé készült a területen régóta aktív Köztérképpel együttműködve egy közösségi szerkesztésű online térkép is, melyen az egész ország területén fel lehet kutatni a hasonló alkotásokat, köztéri épületdíszektől lépcsőházakat borító falplasztikákig és üvegmozaikokig. Veszélyeztetett műalkotásokról van szó, melyek mellett sokszor olyan gyakran sétálunk el gyanútlanul, hogy már nem is gondolunk rájuk műalkotásként. 

Egy másik fontos kapcsolat a keletnémet és a magyar absztrakt művészek között a művészet társadalmi szerepéről vallott felfogásuk. A szocialista gondolkodás a legtöbb esetben nem csak egy trükk volt, hogy munkát kapjanak: ezek az alkotók valóban szélesebb körben akarták hozzáférhetővé tenni a művészetet. Egy rakás elképzelésük volt a vizuális-kulturális nevelés terén, több magyar alkotó diavetítővel járta az országot, és előadásokat tartottak arról, hogy milyen kurrens művészeti irányzatok vannak. 

Finta József_A régi Intercontinental_ma Marriott_szálló bejáratánál lévő falplasztikájaFotó: Finta gyűjtemény/Kiscelli Múzeum

Ebből a gondolkodásból nőtt ki Fajó János vezetésével, a Népművelési Intézet kísérleteként 1976-ban az egyik legprogresszívabb magyar projekt, a Józsefvárosi Galéria, ahol egy olyan kortárs művészetet a tömegkultúrával összekapcsoló kiállítótér jött létre, amire akár még ma is nagy szüksége lenne Budapestnek. 

Művek a fióknak

Adler felfedezése és elismerése fokozatosan zajlott. Első önálló kiállítására 1982-ben került sor, de a kiállítás címében akkor is hangsúlyozni kellett, hogy nem autonóm művészetről, hanem alkalmazott művekről, épületdíszekről van szó. Többszöri próbálkozásra, végül miniszterelnöki közbenjárásnak köszönhetően 1988-ban kaphatott katedrát az NSZK-ban, Düsseldorfban. 

Azzal, hogy évtizedeken át nem mutathatta be műveit, és hogy csak pár munkáját tudta időnként külföldi kiállításokra kicsempészni, sok műve nem került gyűjtőkhöz vagy közgyűjteményekbe. Csak a közelmúlt lelkesedése, amikor Európa-szerte újra felfedezték az absztrakt geometrikus irányzatot, hozta a felszínre számos munkáját, rövid időn belül átfogó életműkiállítása volt Berlinben és Drezdában is. 

Adler életművének egyik legizgalmasabb vonatkozása, hogy hogyan alkot egy művész, ha műveire 25 éven keresztül egészen minimális visszacsatolást kap a külvilágtól, ha végig csak saját meggyőződése és alkotási vágya hajtja. 

Ebbe a világba ad némi betekintést a Kassák Múzeum és a Kiscelli Múzeum közös kiállítása, a Leposa Zsóka, Sasvári Edit, Juhász Anna és Branczik Márta kurátorok által összeállított Különutak. Karl-Heinz Adler és a magyar absztrakció, ami szeptember 17-éig látogatható a két múzeumban. 

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;