Trumpnak igaza van, tényleg erősödik az antifa mozgalom az Egyesült Államokban

Pár nap alatt több mint 250 ezer aláírás jött össze egy online petícióra, ami a Fehér Háztól kéri, hogy nyilvánítsa terroristacsoportnak az antifa mozgalmat. Kedd este pedig, miközben tüntetők tiltakoztak Donald Trump beszéde ellen Arizonában, az elnök is arról beszélt, hogy ideje megnevezni, kik ezek a sisakos, fekete maszkos, botokkal felszerelt emberek odakinn: az antifa tagjai. 

Az antifasiszta szóból rövidített antifa mozgalom létezése  egyáltalán nem új jelenség, az utóbbi hetekben-hónapokban az amerikai sajtó mégis egy emberként csodálkozik rá

Ennek két oka egész biztosan van: egyrészt az alt-right média Trump szavainak megfelelően többek között úgy interpretálja a charlottesville-i eseményeket, hogy ott a rendőrség hathatós közreműködésével szervezett antifa csoportok rontottak rá a békésen vonulni tervező szélsőjobboldaliakra, és ebből lettek az összecsapások. 

Másrészt viszont abban a legtöbb szakértő egyetért, hogy Trump beiktatása óta valóban felélénkült az amerikai antifa szcéna, korábban nem tapasztalt mozgolódás van ezekben a körökben, látványosan nő a csoportok internetes jelenléte és az érdeklődők száma is.

Antifa tüntető 2017 júniusában DenverbenFotó: JASON CONNOLLY/AFP

Hogy mekkora az érdeklődés a téma iránt, jól jelzi, hogy augusztus közepén jelent meg az Egyesült Államokban Mark Bray baloldali történész Antifa: Az anti-fasiszta kézikönyv című műve, amiből egy hét alatt elkapkodták az elsőnek kinyomtatott tízezer példányt. Könyvében Bray is azzal érvel, hogy az antifa mozgalmat nehéz pontosan definiálni: beszélhetünk egy ideológiáról, egy identitásról, szubkultúráról vagy egyszerűen önvédelmi aktivizmusról. 

Ugyanígy maguk a csoportok is rendkívül sokfélék. Ha van valami, ami közös ezekben, az az alapelv, hogy a nácikkal nincs párbeszéd. Ez egyben annak a liberális megközelítésnek is hangos kritikája, amelyik azt vallja, hogy a neonácikat racionális vitában, észérveket felhasználva kell meggyőzni arról, hogy nincs igazuk. 

Ebből következik még egy lényeges kérdés, ami mentén elválik egymástól az antifa mozgalom és a Trumppal és az amerikai szélsőjobboldallal szemben szintén kritikus liberális mainstream tábor gondolkodása: hogy szabad-e erőszakot alkalmazni a neonácikkal szemben. De mielőtt ezekre a kérdésekre rátérnénk, érdemes megnézni, honnan is eredezteti magát a mozgalom. 

Nácivadász ősök 

A mozgalom névadó őse az Antifaschistische Aktion a Német Kommunista Párt (KPD) kísérlete volt a harmincas évek elején, hogy a szociáldemokratákkal összefogva szervezett ellenerőt képezzenek a baloldali munkásokkal egyre gyakrabban összecsapó nácikkal szemben. Ebből az időszakból származik a mozgalom zászlója is, amit a mai napig látni lehet minden nagyobb nyugati szélsőbalos tüntetésen. De a Max Keilson és Max Gebhard által tervezett logón kívül a mai mozgalmaknak nem sok közük van a német őshöz. 

Bár ismerni számos hős antifasiszta ellenálló történetét a Harmadik Birodalomból, a mozgalomnak nem sok esélye volt a felszínen maradásra a nácik hatalomra kerülése után. A Jacobinban írt nemrég Loren Balhorn arról, hogy elsősorban a nagyobb német városokban létező gyáripari munkásmozgalom volt a leginkább immunis a nácizmussal szemben, a földalatti mozgalomban több tízezren vehettek részt, akik egymás között életben tartották a baloldali tradíciókat és gondolatokat. 

Az 1932-es berlini konferencia

A világháború pusztítása után ebből a közösségből nőtt ki az antifa mozgalom következő hulláma. 1945-től kezdve több városban alakultak kisebb csoportok, melyeket a frontot megúszó SPD és KDP veteránok szerveztek. Az átlagéletkor meglehetősen magas volt, a 12 évnyi náci oktatás ugyanis megtette a hatását, és a fiatalok ekkoriban nem érdeklődtek a mozgalom iránt. 

Az antifa csoportok ezekben az időkben elsősorban nácik felkutatását tűzték ki célul. Mint Balhorn írja, bár voltak városok, ahol akár több ezer ember is csatlakozott a mozgalomhoz, és értek el sikereket is, valójában nem volt tényleges esélyük arra, hogy komoly politikai szereplővé váljanak. Súlyuk jelentéktelen volt a szövetséges erők szerepéhez képest a hidegháború legfontosabb frontjává váló országban. 

A kettészakadó Németország nyugati felén a konszolidáció ígéretével a baloldali tábort felszívta az SPD, az alakuló hidegháborús hangulatban pedig nem is maradt volna hely egy kommunista ősökkel rendelkező mozgalomnak. De nem volt jobb a helyzet az NDK-ban sem, ahol hamar kiderült, hogy  a szovjet tábornokok és a Moszkvához hű pártkáderek semmire nem vágytak kevésbé, mint alulról szerveződő, demokratikus-decentralizált mozgalmak létezésére.

A foglaltházak környékén bukkantak fel újra

A negyvenes évek végére kimúlt mozgalom a nyolcvanas években tért vissza, de ennek szimbolikáján kívül már nem sok köze volt elődjéhez. Az egyre erősödő szélsőjobboldali mozgolódással szemben jelentek meg újra az antifa jelképek és szlogenek a házfoglaló közösségek és az autonóm mozgalmak környékén Németországban. Ahogy aztán a kilencvenes évek elején egyre gyakoribbá váltak a neonáci megmozdulások, úgy vált egyre inkább saját jogán is mozgalommá az ezekkel szemben életre hívott közösség. 

Balhorn szerint ezek a mozgalmak sok szempontból épp kifordított verziói lettek az elődöknek: nem egy széles szövetséget akartak összehozni a teljes baloldali, szociáldemokrata-kommunista táborból, hanem egyetlen ügyre koncentráló, lazán kapcsolódó, de nagyon heterogén radikális csoportok voltak, melyek meg sem próbáltak tömegmozgalommá válni: erős ellenkulturális töltettel, zárt belső világgal (például saját zenei színtérrel) működtek. 

Holland antifasiszták tüntetése a charlottesville-i erőszak ellen, 2017 augusztusábanFotó: Romy Arroyo Fernandez/NurPhoto

A kétezres évekre a mozgalom kifáradt, a tagok száma folyamatosan fogyatkozott. Balhorn, aki amúgy a baloldali Linke tagja, úgy látja, hogy az antifa mozgalom története Németországban egy vereség története: bár az antifák többször is komoly erőt tudtak felmutatni az utcára menő neonácikkal szemben, de képtelenek voltak egy olyan autonóm mozgalommá válni, ami érvényes baloldali válaszokat tudna adni a jelen kihívásaira, és ami köré egy tömegmozgalom épülhetett volna. 

Ez persze csak a sokaknak ihletet adó német mozgalom, az Antifaschistische Aktion története. A nácik elleni szervezett baloldali fellépés azonban már a 20-30-as években sem korlátozódott csak Németországra, a nyolcvanas évektől pedig számos nyugati országban, Svédországtól az Egyesült Államokig jelentek meg hasonló mozgalmak, a leghíresebb alighanem az 1985-ben Nagy-Britanniában életre hívott Anti-Fascist Action (AFA), melynek tagjai komoly harcokban tudták visszaszorítani a neonácikat a brit utcákról. 

Ezek a nyolcvanas évek végén felbukkanó csoportok sokszor szorosan kötődtek a korszak punkmozgalmaihoz. Az összetartó kapocs az az elképzelés volt, hogy a náciknak nincs helye a társadalomban, ki kell őket szorítani onnan. Ez sokféle stratégiával valósítható meg, kezdve onnan, hogy felkutatni egy településen belül élő nácikat és nyilvános lejárató kampányt indítani ellenük a munkahelyükön, odáig, hogy megakadályozzák a nácik rendezvényeit, ha kell, akkor erőszak alkalmazásával. 

Ahány ország, annyi történet, de azért nagy általánosságban el lehet mondani, hogy ha néha össze is hoztak egy-egy nagyobb tüntetést, ezek a mozgalmak Európában a kétezres évekre érezhetően visszaszorultak, veszítettek jelentőségükből. Az Egyesült Államokban viszont csak most indult meg a felfutásuk. 

Európából Amerikába 

Amerikában viszonylag későn, csak a kétezres években kezdték el magukat antifaként megnevezni a szélsőjobb ellen szerveződő csoportok. Egy gyakori vélemény szerint az 1999-ben a WTO-elleni, Seattle-ben megrendezett antiglobalizációs tüntetésre érkező európai aktivisták hozták ehhez az ihletet. 

Philadelphiai antifasiszta tüntetők 2017 januárjábanFotó: Bastiaan Slabbers/NurPhoto

Túl nagy szerep ugyanakkor sokáig nem jutott ennek a mozgalomnak, ebben az időszakban a baloldali aktivista mozgolódásokat szinte teljesen a globalizáció, a kapitalizmus és a Wall Street elleni küzdelem kötötte le. Ez változott meg alapjaiban Trump és az alt-right felemelkedésével. 

Trump megválasztása óta több olyan eset is történt, amit óriási médiaérdeklődés kísért, és amit elég egyértelműen antifa csoportokhoz lehet kötni. Még a beiktatás napján ütötte meg egy maszkos tüntető az éppen élő adásban nyilatkozó szélsőjobboldali vezetőt, Richard Spencert. 

Majd februárban heves összecsapások törtek ki a Berkeley kampuszán, ahová az alt right egyik fő alakját, (az azóta pedofilokkal kapcsolatos megjegyzése miatt háttérbe szorult) Milo Yiannopoulost hívták meg előadást tartani. 

Ezek az esetek már bőven Trump beszéde előtt ráirányították a figyelmet az antifa mozgalmakra, és felszínre hozták azt a vitát, ami azóta is megosztja a Trumppal szemben álló oldalt: szabad-e megütni egy nácit, és megengedhető-e az erőszak a szélsőjobboldallal szemben. 

A klasszikus liberális álláspontot jól mutatja meg Peter Beinart Atlantic-ben nemrég megjelent cikke, amiben példaként hozza azt az esetet, amikor Portlandban a Trump-szimpatizáns republikánusok tüntetését akadályozták meg antifa tagok. Szerinte azzal, hogy az ellentüntetők mások gyülekezési jogát korlátozták, éppen a terjedő amerikai autoritarizmus támogatói lettek. Ezzel szemben az antifa aktivisták érve, hogy a neonácik azzal, hogy másokat megfélemlítve és fenyegetve lépnek fel, már elveszítették a szabad szóláshoz való jogukat.

Ezekben a vitákban szintén gyakran felmerülő elem, hogy a politikai erőszakot épp Donald Trump és tábora normalizálta. Trump kampányát végigkísérték a felbujtó hangulatú, verbális erőszakot alkalmazó kiszólások, erre pedig az antifa csoportok saját álláspontjuk szerint csak reagálnak akcióikkal. Ez a vita jelenleg is élénken zajlik: miközben még januárban rengetegen osztották meg lelkesedve a Spencer megütéséről készült videót a demokrata oldalról is (köztük Barack Obama egykori szövegírója, Jon Favreau), a lapokban erkölcsfilozófusoktól kezdve történészeken át Slavoj Žižekig  vitatkoznak arról, hogy akkor szabad-e ilyet csinálni. 

Nem tudni, hányan vannak

Abban az összes megszólaló szakértő egyetért, hogy az antifa mozgalom látványosan megerősödött az utóbbi hónapokban. De hogy mennyire, azt nem tudja senki. 

Az antifa közösségeknek ugyanis lényege a decentralizáltság, az hogy a mozgalomnak nincsenek kijelölt vezetői, így olyan ismert arcai sem, mint mondjuk az alt right számára Richard Spencer vagy Milo Yiannopolous. Becslések szerint több ezer aktív tagja lehet az antifa közösségnek, de mivel a névtelenség a mozgalom egyik alapelve, pontos számot nehéz mondani. 

A Rolling Stone összefoglalója szerint az antifák mostanában különösen aktívak New Yorkban, Portlandban, Atlantában, Oregonban és Philadelphiában, de ezekben a városokban, alkalmazva az antiglobalista tüntetésekről híressé vált black bloc stratégiáját, 8-12 fős csoportok tagjai tartják egymással szorosan kapcsolatot, és csak a megakadályozni kívánt szélsőjobbos tüntetésen találkoznak egymással nagyobb számban. Emiatt a stratégia miatt is abszurd az antifákat betiltani kívánó petíció, hiszen valójában nincs egy szervezet vagy mozgalom, amit be lehetne tiltani. 

Van még egy szempont, aminek különös jelentősége lehet: az európai antifa mozgalmak és a szélsőjobboldal összecsapásai nem egyszer voltak kifejezetten erőszakosak, több haláleset is történt Nagy-Britanniától Görögországig, de ezekben az országokban általában maximum kések kerültek elő. Az Egyesült Államokban viszont pontosan tudni (elég megnézni a Vice híressé vált videóját), hogy a szélsőjobboldali milíciák komoly fegyverarzenállal bírnak, ami egy egészen másfajta helyzetet teremt. Erre válaszként, ahogy Daniel Penny írja a New Yorkerben, naiv elképzelés a szélsőbalos csoport felfegyverzése, hiszen a szabad fegyvertartást általában csak a fehérek esetében kezelik annyira szabadon a hatóságok, míg az antifa közösségekben bőven fordulnak meg más bőrszínű emberek is. 

Az a kérdés, hogy mennyire erősödhet és terjedhet el az antifa mozgalom az Egyesült Államokban, szorosan összefügg azzal a kérdéssel, hogy tovább terjeszkedik-e a szélsőjobb az országban. Ha igen, és erre jelenleg bőven utalnak jelek, akkor valószínűleg nem most hallottunk utoljára erről a mozgalomról.