Évtizedekkel későbbi mércével mérve is meredek, milyen pusztító hatása lehet annak, ha egy ország titkosszolgálata egész hálózatot épít a lopásra, az állam vezetői pedig tétlenül nézik. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának kutatója, Borvendég Zsuzsanna a most megjelent könyvében feltárta, hogy a szocialista vállalatok vezetői milyen módszerekkel mentették külföldi számlákra az államtól lenyúlt pénzeket.

Az „impexek kora” olvasmányos formában mutatja be, hogyan fonodótt össze a 70-es, 80-as években a magyar külkereskedelem a titkosszolgálatok működésével. A könyv olyan belügyi iratokat dolgoz fel, amelyekből kiderül, milyen nemzetközi játszmákban vett részt a magyar hírszerzés a rendszerváltás előtt. 

Az Irak-iráni háború idején például azt is megszervezték, hogy miközben leszállították Iraknak a Videoton rádiólokációs rendszerét, az irániaknál felállították ugyanannak a berendezésnek a zavaró állomásait. De voltak gondok abból is, hogy az amerikaiak olyan integrált áramköröket találtak a Nicaraguában és Afganisztánban zsákmányolt bolgár fegyverekben, amelyeket a Videoton vásárolt az Egyesült Államokban. 

A könyv nagy része mégis azt mutatja be, hogyan használták ezeket a titkos csatornákat az államkassza lerablására. 

A belügyi jelentéssek azt mutatják, hogy a szocialista nagyvállalatok vezetőinek tudása már a 70-es években is bármelyik kapitalistáéval vetekedett, ha strómancégekről vagy offshore számlákról volt szó. 

A nagypályás lopásokhoz a Kádár-rendszerben a külkereskedelem jelentette a legjobb terepet, aminek kiemelt szerepe volt, hiszen állami vállalatoknak nem volt exportjoguk, így helyettük az állam exportvállalatai közvetítették az árut. 

A rendszert eleve úgy építették ki, hogy abban észrevétlenül lehessen illegális pénzeket mozgatni, mivel a kereskedelmi vállalatokon keresztül tudták finanszírozni a nyugaton működő kommunista pártokat, de a szocialista országokkal szemben bevezetett embargót is ezekkel kerülték meg.   

De ha már állami segítséggel kiépült egy olyan rendszer, amelyben hatalmas pénzeket lehetett eltüntetni, a pártállami elitben is bőven akadtak olyanok, akik a saját zsebüket tömték meg.

A szolgálatoknak kellett lopni

Az éledező magyar külkereskedelemben egyből meglátták a lehetőséget a titkosszolgálatok is. A nyugati kirendeltségekre egyszerre épült rá a Belügyminisztérium III/I. Csoportfőnöksége és a Magyar Néphadsereg Vezérkarának felderítő részlege. A külkereskedelmi vállalatokon keresztül nemcsak értékes információkat és embargós technológiákat tudtak beszerezni, de pénzhez is innen jutottak az akcióikhoz.

De gyakran előfordult, hogy a saját halózatuk kiépítésénél a két magyar szolgálat kifejezetten egymás ellen dolgozott. A kémelhárításért felelős belügy ellenőrizni akarta, hogy a katonai hírszerzés kiket szervez be, kikkel üzletel, amit a katonák nem szívesen osztottak meg másokkal. Ezeket a csatákat általában a katonai hírszerzés emberei nyerték, a belügyesek hiába gyűjtöttek terhelő adatokat a nekik dolgozó emberek visszaéléseiről, a felsőbb vezetés szemében sérthetetlennek számítottak. 

Az „impexek” kora főleg olyan jelentések felhasználásával mutatja be a korszak visszaéléseit, amelyeket a belügy készített a katonai hírszerzés lopásairól. Persze a belügyi hírszerzésnek is lehettek hasonló fedőcégei, de mivel ezeknek az ügyeit is a Belügyminisztériumnak kellett volna feltárnia, ilyen dokumentumok egyelőre nem kerültek elő. 

Azok az anyagok sajnos még mindig nem kutathatók, amelyekből kiderülne, milyen adatokat gyűjtött a katonai hírszerzés a belügyes cégek bizniszeriről. 

A könyvben feltárt ügyek így is jól mutatják, hogy a szinte korlátlan korrupciós lehetőségek és a lebukás veszélyének hiánya miatt a külkereskedelmi vállalatokat a észszerűség helyett inkább az irányította, hogy csúszópénzeket és jutalékokat szerezzenek maguknak. 

A nyereséges üzleteket kiszervezték a külföldi leányvállalatokhoz, és mivel a profitot is kint tartották, az üzletekből nyert haszon sosem jutott el a hazai anyavállalatokhoz. Az okozott veszteséget az állami bankok pedig úgyis lenyelték. 

A Videoton például évekig utalt jutalékot a Waltham nevű, müncheni cégnek, hogy az magyar tévéket exportáljon a Távol-Keletre. A közvetítő cég a tévéket hitelre kapta, de mivel a Videoton sosem erőltette a fizetést, akkora tartozást halmozott fel, hogy a Belügyminisztérium vizsgálni kezte az illegális tőkekivonást, de komoly következménye ennek sem lett. 

Amikor az éves hiány ötöde egy magánszámláról került elő

Az „impexek” kora egyetlen olyan ügyet mutat be, amikor a magyar állam legalább az ellopott pénz egy részét megpróbálta visszaszerezni. A 80-as évek végén kirobbant Mineralimpex-botránnyal már a sajtó is foglalkozott, de a rendszerválás körüli politikai változások és az ezt követő botrányok elvonták a közvélemény figyelmét. Pedig a belügyi jelentések alapján egy akkora lopásról volt szó, amibe a népgazdaság is beleremegett.  

Az olajexportot a Mineralipmex nevű külkeres vállalaton keresztül bonyolították. Azért, hogy az embargókat megkerülve nyugati vevőknek is tudjanak üzletelni,  a Mineralipmex vezérigazgatóján, Russay Istvánon keresztül még egy félig osztrák tulajdonú vegyesvállalatot, a Mineralkontoront is bekapcsolták a rendszerbe.

A vegyesvállalat hatalmas lehetőséghez jutott, amikor az Egyesült Államok 1979-ben szankciókat vezetett be Iránnal szemben, Russay pedig megszervezte, hogy az embargót megkerülve a Mineralimpex iráni olajat adjon tovább az egyik amerikai cég, a Philipp Brothers svájci vállalatának. A Philipp Brothers pedig az Egyesült Államokba szállította.

A történet szépséghibája, hogy az állambiztonsági anyagok szerint az amerikai cég komoly vesztegetési pénzeket ajánlott Russaynak. Az üzlet után járó jutalékot pedig az amerikaiak a Mineralkontor külföldi számláira fizették be.   

A csúszópénzeknek pedig komoly szerepük lehetett abban, hogy a magyar állam ebből a rendkívüli üzletből is veszteséggel került ki. 

Ugyanis ahelyett, hogy szétkeresték volna magukat az amerikaiaknak átcsempészett nyersanyagon, a Mineralimpex jóval olcsóbban adta tovább az olajat az Philipp Brothersnek, mint amennyiért Irántól vette. 

Borvendég Zsuzsanna szerint Magyarország az évekig tartó kereskedelmi kapcsolatban minden egyes dolláron tíz centet veszített, vagyis minden szállítás 10 százalékos veszteséget jelentett a költségvetésnek. 

A Mineralkontorról a magyar kémelhárítás már a 80-as évek elején megállapította, hogy teljesen feleslegesen iktatták közbe, és csak súlyos károkat okoz a népgazdaságnak, de a modell a rendszerváltásig mégis zavartalanul működött. Ez a cég 1990-ig kizárólagos jogot kapott az „ásványolaj- és bányászati termékek” forgalmazására, ami az akkori osztrák-magyar külkereskedelmi forgalom 35 százalékát jelentette. 

A Belügyminisztérium már 1981-ben jelezte Marjai József miniszterelnök-helyettesnek, hogy lopásról lehet szó, 1985-ben az összegyűjtött bizonyítékok alapján pedig már büntetőeljárást is indítottak volna Russay ellen, de sem Marjai, sem a pártvezetés nem tett semmit. A legmagasabb szintű figyelmeztetések ellenére legalább 1989 végéig biztosan folytatódtak a veszteséges szállítások.

Bár az állambiztonság tisztában volt azzal, hogy a vállalatigazgató a kenőpénzekből és a jutalékokból hatalmas vagyont halmozott fel osztrák és svájci bankszámlákon, csak azután léptek akcióba, hogy Russay 1986 őszén meghalt, és a teljes külföldre mentett vagyonát feleségére, Szőnyi Olga operaénekesnőre hagyta. 

A kémelhárítás egy külön akciócsoportot állított fel, hogy haza tudja hozni Russay vagyonát. Az állambiztonsági iratokból nem derül ki, hogy sikerült-e megtalálni a teljes vagyont, ráadásul a korrupcióból származó pénzeknek így is csak az 50 százaléka került Russay nevére, mivel a vezérigazgató a Mineralkontor nyereségén fele-fele arányban osztozott osztrák üzlettársával, Heinrich Korzillal.

Végül a hazahozott pénz akkori értéke 260 millió forint volt, 950 milliót pedig osztrák számlákon helyeztek el. De a Russay által ellopott pénz is csak egy töredéke lehet a Mineralimpexen keresztül kiszivattyúzott összegnek, ugyanis az amerikaiaktól a 10 százalékos haszonból csak 1-2 százalékot kapott, a maradék 8-9 százalékhoz az állam sohasem férhetett hozzá.

Ráadásul miközben a hatóságok Russay örökségére vadásztak, az országot lerabló konstrukció továbbra is működött, így a nyomozás ideje alatt valószínűleg több pénz tűnt el, mint amennyit a belügyes szervek visszahoztak. 

Az állambiztonság jelentései még 1988-ban is arról szóltak, hogy Korzil svájci bankszámlájára továbbra is érkeznek az utalások. 1988-ban a Mineralimpex 100 millió dollár értékben adott el iráni olajat az amerikai cégnek, ekkor már az előre betervezett veszteség 10 százaléknál is több volt.

A könyv összesítése szerint az akció körben az állambiztonság 3,7 milliárdos népgazdasági kárt állapított meg, ami az 1989-es költségvetési hiány 19 százalékát tette ki. 

De ez az összeg még mindig csak a sok közül az egyik külkereskedelmi vállalat által okozott töredéke volt. Ugyanakkor a könyveben bemutatott bűncselekmények miatt senkit sem állítottak bíróság elé. 

A könyv sajnos csak a rendszerváltás előtti évekig követi a vállalatok történetét, így az sem derül ki, milyen szerepük volt az ellopott vagyonoknak a privatizációban, kihez kerültek a külkereskedelmi vállalatok, és miért maradt el a felelősségre vonás. 

(Címlapkép: Fortepan)