Napok óta attól hangos az ország, hogy Kósa Lajos közjegyző előtt vállalta el, hogy állampapírba fekteti egy csengeri háztartásbeli nő állítólagos németországi örökségét: 4,3 milliárd eurót, azaz kb. 1300 milliárd forintot.

Ez a pénz több, mint amennyibe a magyar devizahiteles-mentőcsomag került a bankoknak, több, mint bármelyik magyar ember hivatalosan bevallott vagyona. Még a 8 leggazdagabb magyarnak, Csányi Sándornak, Demján Sándornak, Gattyán Györgynek, Széles Gábornak, Veres Tibornak, Bige Lászlónak, Felcsuti Zsoltnak és Mészáros Lőrincnek együtt sincsen ennyi pénze.

Közben Csengeren Sz.-né többeket is lehúzott pénzzel, mondván, majd ha megjön az örökség, 40 százalékos kamattal fizeti vissza a kölcsönöket. De örökség egyelőre nem jött, a hitelezők pedig futhatnak a pénzük után.

A magyar újságolvasók pedig arról találgatnak, igaz lehetett-e ez a hagyatékról szóló mese, vagy van pénz, de az nem örökség, esetleg nem is létezik a busás vagyon.

Abban szinte mindenki egyetért, hogy ha a pénz létezik is, az nem örökség. Csengeren, a család nevében beszélő rokon olyan papírokat mutogatott a pénz létének és örökség-mivoltának igazolására, amiből egyik sem volt konkrétan levezethető. A dokumentumok között volt egy Erstés szerződés, amin látszott, hogy a Kósa által csalónak nevezett Sz.-né és férje bankkártyáin 2,5-2,5 milliárd forint volt a napi vásárlási limit, ezt azonban bárki bármekkorára beállíthatja, és nem jelenti szükségszerűen azt, hogy valaha is volt 5 milliárd forint a számlán, ahogyan azt a rokon állította, mikor arról beszélt, hogy az örökség első, 5 milliárdos részletét már megkapta a család, azonban később ezt újra zár alá helyezték.

A másik papír pedig egy 2010-es levél volt a Pénzügyminisztériumból, amiben a minisztérium egyik tisztviselője arra válaszol, hogy nagy összegű örökséget hogyan kell behozni Magyarországra, mi után milyen illetéket kellene fizetni. De konkrétumokat ez sem tartalmaz, inkább csak egy iránymutatás, amit valószínűleg egy hipotetikusan megfogalmazott kérdésre küldött válaszul a kormányszerv.

Csengeren kiderült az is, hogy Sz.-né zenész apja, aki a nő szerint az örökséget hagyta rá, valószínűleg nem is 2008-ban halt meg (azaz akkor, amikor a nő elkezdett pénzt kéregetni a csengeriektől a külföldi örökségére hivatkozva), hanem 2014-ben, egy debreceni panellakásban. Ráadásul az sem világos, hogy ha az örökhagyó ennyi pénzt felhalmozott, életében miért ne támogatta volna örökösét, akinek a csengeriek szerint 2009 előtt még kenyérre is alig tellett.

Ha elvetjük az örökségről szóló történetet, két forgatókönyv marad.

Az egyik az, hogy Sz.-né Kósa Lajost is átverte, (sőt hosszú éveken keresztül hülyítette Kósát és bizalmasait) majd Kósa barátságára, aláírására és üzleti kapcsolataira hivatkozva még több csengeriből még több pénzt tudott kicsalni, és igazából nincs is a sztori mögött semmilyen mesés vagyon, túl azon, amit Sz.-né az átvert emberekből kihúzott.

A másik pedig az, hogy az 1300 milliárd forint tényleg létezik, és itt valamilyen hatalmas pénzmosási ügy lepleződött le, amiben nyakig sáros nemcsak Kósa, hanem tágabban értelmezett politikai köre is. A Facebookon és újságok kommentszekcióiban pörgő vélemények alapján nagyon sokan ragaszkodnak ehhez a verzióhoz, mondván, Kósa Lajos azért ennyire biztosan nem hülye, nem dől be az örökségről szóló mesének, és nem hiszi el, hogy egy csengeri zenész Németországban összemuzsikálja Csányi Sándor vagyonának több mint négyszeresét.

A legelterjedtebb összeesküvés-elmélet az, hogy ez az 1300 milliárd forint maga az ellopott nyugdíjvagyon. A magánnyugdíjpénztárak 3000 milliárdjával azonban az állam nagyrészt el tud számolni, még ha Orbánék eleinte hazudtak is arról, mire fogják végül költeni a pénzt, és hogyan fognak eljárni a vagyon államosítása után. Ettől függetlenül persze kótyavetyélték szépen ezt a lóvét is, de az könyvelésileg is szinte lehetetlen, hogy a 3000 milliárd majdnem fele magánzsebbe vándorolt volna.

A másik támpontja a pénzmosási elmélet támogatóinak az, hogy közjegyzői okiratok szólnak arról, hogy Kósa Sz.-né nevében svájci pénzintézet és cégek részvényeivel rendelkezhet. A részvények létezésére utaló bizonyíték azonban eddig nem került elő, és Csengeren Sz.-né már Kósa színre lépése előtt is azt reklámozta, hogy az örökség részeként svájci részvények kerültek a tulajdonába, valamint állította, hogy a német pénzügyminiszter mellett svájci bankigazgatókkal is napi telefonkapcsolatban áll.

Az eddig nyilvánosságra került bizonyítékok és a logika szabályai azonban inkább az első forgatókönyvre mutatnak, azaz arra, hogy

Kósa Lajost, aki több milliárdos fejlesztési források felett rendelkező kormánytag, a mohósága és/vagy az ostobasága miatt simán be lehetett hülyíteni egy ilyen átlátszó humbuggal.

Nem világos, hogy ha ez egy pénzmosási ügy, és a közjegyzői okiratokban említett pénz meg a részvények tényleg léteznek, akkor Kósa Lajos, aki már az Sz.-nével való kapcsolatba kerülésekor is a Fidesz egyik legismertebb és legtekintélyesebb politikusa volt, miért volt hajlandó ráírni a saját nevét ezekre a papírokra, összefüggésbe hozva magát és pártját egy ennyire sötét üggyel. Ha pedig az ügyben nemcsak Kósa, hanem más politikusok is érintettek lennének (és az összeg nagysága alapján valószínűleg azok lennének, ha létezne a pénz), megint csak nem világos, hogy miért egy ilyen primitív módszerrel, egy kisvárosi csaló felhasználásával mosna pénzt az a politikai kör, amelyik felépítette magának Mészáros Lőrincet, és bármelyik üzletéhez strómanok garmadájából válogathat. Bevételek legalizálásához ezer és egy, ennél sokkal kifinomultabb módszer áll a Fidesz rendelkezésére is, ha ilyesmire lenne szükségük.

Ezzel szemben az első forgatókönyvet alátámasztja, hogy a csengeriek egytől egyig úgy tudták, hogy Sz.-né már Kósa Lajos feltűnése előtt is az örökségére hivatkozva próbált pénzt kicsalni a helyiekből. Ebben persze később nagyban segítette az, hogy megismerkedett Kósa Lajossal, hiszen a fideszes politikus a helyiek szemében is sokkal hitelesebbé tette Sz.-né örökségének történetét.

Ettől függetlenül persze az, hogy közjegyzői okirat készült arról, hogy Sz.-né megajándékozza Kósa anyját 800 millió forinttal, már megmutatja, hogy Kósa olyan ellentételezést remélhetett Sz.-nétől, amit nem akart szerepeltetni a saját vagyonnyilatkozatában. Ráadásul Sz.-né rokona a 444-nek azt mondta, Kósát azért keresték meg, hogy vesse latba politikai befolyását az örökség megszerzése érdekében, azaz

mégiscsak arról volt szó, hogy egy politikus anyagi ellentételezést készült elfogadni azért cserébe, hogy a befolyását Sz.-né mögé állítja.

Arról nem is beszélve, hogy Kósának erkölcsileg is el kell számolnia azzal, hogy az aláírása és a társasága (függetlenül attól, hogy ezt ostobasága és/vagy pénzéhsége miatt biztosította), hozzásegítette Sz.-nét ahhoz, hogy ártatlan embereket húzzon le pénzzel. 

Tovább növeli Kósa felelősségét, hogy csak a botrány kipattanása után ígérte meg, hogy feljelentést tesz Sz.-né ellen, holott a nyilatkozataiból meg úgy tűnik, hogy ő már egy ideje tudja, hogy csalóval akadt össze. Minden nappal, amennyivel hamarabb a hatóságokhoz fordul, újabb embereket menthetett volna meg a lehúzástól. Kósa azonban valószínűleg azért nem fordult magától a rendőrséghez, mert ezzel beismerte volna, hogy hülye volt, amikor üzletelni kezdett Sz.-nével.