Január elején jelent meg a Netflix saját gyártású dokumentumfilm-sorozata, a Rotten. Egyelőre hat rész készült, mindegyikben az élelmiszeripar egy-egy szeletében dúló korrupciót mutatják be, na meg azt, mennyire nem tudja már a 21. századi ember, mi kerül az asztalára meg a szájába.

A hat részben a néző durva dolgokat tudhat meg a méztermelésről, a fokagyma-kereskedelemről, az ételallergiákról, a csirketenyésztésről, a tejiparról és a halászatról, és mindegyik rész olyan dolgokról rántja le a leplet, amikről az amerikai és európai átlagemberek többsége még nem is hallott.

Kiderül, hogy bár a világon egyre több méz fogy, a méhészetek egyre kevesebb mézet állítanak elő. A különbözet oka, hogy Kínában és több más országban olcsó szirupot adnak a mézhez, és ez kerül az emberek asztalára. A laboratóriumok persze igyekeznek folyamatosan tesztelni az idegen országokból importált méz minőségét, de amint kifejlesztenek egy megbízható tesztelési módszert, a hamisítók hónapok alatt felzárkóznak, és ők is kifinomultabb módszerekkel hamisítanak.

A mézről szóló rész bemutatja az amerikai méhek keserves életét is: a többségüket minden évben Kaliforniába viszik, hogy segítsenek megtermékenyíteni a hatalmas ültetvények mandulafáit. A méhek nemcsak az utazást és a környezetváltozást bírják rosszul, de azt is, hogy a mandulafák nektártartalma elég alacsony, ezért a kaptárakba cukorszirupot kell tölteni az állatok táplálása érdekében. Ezen felül az USA minden részéből összesereglő méhek között zavartalanul terjedhetnek a kórokozók, arról nem is beszélve, hogy a kaliforniai mandulafák beporzása miatt évente több hétre egyetlen államban összpontosul az USA teljes beporzókapacitásának jelentős része, pedig más államokban is szükségük van a növényeknek beporzásra.

A sorozat bemutat egy komoly büntetőügyet is, amiben egy német cég 2012-ben rengeteg mézet próbált az Egyesült Államokba hozni Lengyelországból, annak ellenére, hogy tudták, a méz veszélyes antibiotikummal szennyezett.

Levegőben marad a kérdés: hány ehhez hasonló csalást sikerült végrehajtaniuk ezeknek a kereskedőknek? Bizony, minden ilyen sikeres csalással kaszál a kereskedő, mi viszont rossz minőségű élelmiszert kapunk.

A fokhagymával foglalkozó rész még dermesztőbb. A világon elfogyasztott fokhagyma 80 százalékát Kínában termesztik. Ezzel nem is lenne gond, azzal viszont igen, hogy a kínai pucolt fokhagyma, ami a világon mindenhol széles körben felhasznált alapanyag, nagy eséllyel kínai börtönökből érkezik. Ezekben a börtönökben a rabok sokszor a szájukba kénytelenek venni a gerezdeket, hogy a fogaikat használják a pucolásban, a körmeiket ugyanis kesztyű nélkül hamar felpuhítja és tönkreteszi a fokhagyma.

Az ételallergiákkal foglalkozó rész szerepe, hogy aláhúzza, mennyire fontos, hogy pontosan tudjuk, mit eszünk: egyre több az allergiás a világon, köztük olyanok is, akiket egy kevés mogyoró is megölhet. Az ilyen mérgezések jelentős része éttermekben történik, azért, mert az éttermek dolgozói sincsenek mindig tisztában azzal, mi kerül a felszolgált fogásokba. A sorozat két brit esetet is bemutat, amikor egy indiai étteremben kifejezetten mogyorómentes kaját kértek, a felszolgált étel azonban tele volt mogyoróval, mandula helyett ugyanis mogyorólisztet használtak az elkészítéséhez, mert az olcsóbb. A két esetből az egyikben meghalt a vevő.

A Rottent sok kritikus és kutató méltatta azért, mert korrekt szakértőkkel, nem vitatott statisztikákkal és tudományos tényekkel dolgozik, az ételallergiás rész pedig megmutatja azt is, hogy a sorozat készítői nem féltek elismerni azt sem, ha bizonyos kérdésekben tudományos vita van, vagy bizonyos változásoknak egyelőre nem ismerjük az okát. Így van ez az ételallergiások arányának növekedésével is, egyelőre csak egymással versengő téziseink vannak az okokat illetően, és ezt a sorozat be is mutatja. Ennél a témánál pedig különösen fontos, hogy a sorozat ne egy világnézetet akarjon a nézőre erőszakolni, akár fals számokkal alátámasztva, ahogyan például a szintén a Netflixen elérhető vegán dokumentumfilm, a What the health.

A Rotten másik nagy erénye pedig az, hogy nem unalmas. Ebben a témában nagyon egyszerű lenne egyhangúan, beszélő fejekkel és lapos narrációval megtölteni a játékidőt, itt viszont a készítők kifejezetten nagy gondot fordítottak a néző érdeklődésének fenntartására. Ehhez bemutatnak egy rakás tök izgalmas ügyet, amikben a szereplők maguk mondják el, mi történt. Ezzel az egész életszagúvá és izgalmassá válik.

Különösen nagy előnyére válik ez a csirketenyésztőkről szóló résznek, ebben bemutatnak egy rejtélyes bűntényt, amiben több ezer csirkét öltek meg néhány éve úgy, hogy valaki direkt elállította a tenyésztőházak hőszabályozó-rendszerét. Az egyik érintett, Sonny Nguyen, a vietnami származású csirkefarmer maga meséli el a történteket, és ahogyan ő és az egyik kollégája a könnyeikkel küszködve idézik fel, hogy lett oda az éves megélhetésük, és hogyan sétáltak az elpusztult állataik között, a néző szíve is összeszorul. Az meg már csak a ráadás, hogy közben egy rakás érdekességet megtudunk az amerikai csirkebizniszről, például hogy azért a csirkéért, ami a hentesnél 7 dolláros húsként jelenik meg, a farmer csak 36 centet kap a feldolgozócégtől.