A Magyar Idők főszerkesztője kibökte, hogy az egész kultúrharc valójában egy Fideszen belüli dulakodás

Jó fél éve, a Fidesz legutóbbi győzelme óta zajlik egy furcsa hangulatú nyilatkozatpárbaj, amit szokás ugyan kultúrharcnak nevezni, de annyiban nem tűnik pontosnak ez a megnevezés, hogy a jelentős csörték többsége a NER holdudvarán belül zajlik.

Ami persze nem meglepő: a Fidesz 2010-es hatalomra kerülése óta fokozatosan szorította ki az összes nem pártközeli szereplőt a kulturális élet jelentős pozícióból, így ha ma kultúrafinanszírozásról vagy a művészeti szféra alakításáról van szó, akkor gyakorlatilag csak kormányhoz hű embereket találhatunk fontos döntési helyzetekben. 

Ennek ellenére a fideszes tábor egy része szemmel láthatólag elégedetlen a Magyar Kultúra állapotával, és tartja magát a meggyőződés, hogy balliberális kultúrdiktatúra sanyargatja e lángokkal ölelt kis országot. Ennek a narratívának lett élharcosa az elmúlt hónapokban Szakács Árpád, aki a Magyar Idők lapjain sorozatot indított, hogy leleplezze, hogyan jutnak állami forrásokhoz olyan szerzők is, akik amúgy kormányellenes nézeteket vallanak. 

Szakács sorozata a maga módján első ránézésre meglehetősen szórakoztató jelenség, hiszen az hamar kiderült, hogy a területet illetően nem igazán tájékozott: mint korábban írtuk, az elmúlt évtizedek sikeres szerzőit is igyekezett eladni elnyomottakként beállítani, nem egyszer pedig a konzervatív táborhoz köthető szerzőket állított be a balliberális uralom kegyeltjeként. Ugyanakkor a cikkek következményei már súlyosabbak: Szakács feljelentgetése nyomán indított már vizsgálatot az MNB egy kultúralapítvány támogatása miatt, és cikke nyomán cserélték le a gyulai diákverseny szervezőjét is. 

A Szakács által indított támadások leglátványosabb leágazása azonban az volt, hogy nyíltan ment neki a hivatalos pártlapban olyan szereplőknek, akik egyértelműen a Fideszhez köthetőek. Még májusban részletesen foglalkoztunk a jelenséggel és a betámadott szerzőkkel, és akkor azt írtuk róla, hogy a Magyar Idők cikksorozata és vitája arra emlékeztet, amikor a Kádár-rendszer elitje a pártsajtóban fúrta a párton belüli ellenfeleit, különböző elhajlásokkal vádolva a nem elég vonalas tisztviselőket.

Szó nincs kultúrharcról

Csütörtök este aztán kiderült, hogy jelenleg ez a NER-en belüli küzdelem az, ami igazán értelmet ad az egész cikksorozatnak. A CÖF beszélgetésének vendége volt Szakács Árpád és Gajdics Ottó, a Magyar Idők főszerkesztője, és ugyan az első hatvan percben inkább csak a kultúrharc általános jellemzőiről és történeti előzményeiről volt szó, egy ponton Gajdics maga tért ki arra, hogy a cikksorozat legfelfoghatatlanabb következménye Prőhle Gergely esete lett. 

Prőhle a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) igazgatója, mellette pedig több Orbán-kormány idején is államtitkár volt. Ennek ellenére Szakács már a cikksorozat elején célba vette, mivel az állami forrásokból működő PIM teret ad olyan magyar íróknak is, akik nincsenek jó véleménnyel az Orbán-kormányról. A cikkekre Prőhle többször válaszolt, egyre hevesebb nyilatkozatháború nőtt ki az ügyből, és mint Gajdics csütörtökön elmondta, a PIM igazgatójának inkább hálásnak kellett volna lennie, hiszen Szakács csak felhívta a figyelmét arra, hogy az ő intézményéből is bőven kapnak pénzt azok, akik közben a kormányt szidják. 

Majd Gajdics 1961 szellemében így folytatta: 

„Az ember azt várná, amikor meglátja ebben a borzasztó aránytalanságot, bekerül persze néhány olyan ember is, aki nem szidja úton-útfélen a hazáját, de ezek borzalmas kisebbségben vannak. És halványan utalt rá az első írás is, hogy kéne itt valami egyensúly. És akkor mit csinál Prőhle Gergely? Nem megköszöni Árpádnak, hogy végre levette róla azt a terhet, hogy bár ő vállalta ezt a feladatot, hogy mindenkit, pártállástól, hovatartozástól függetlenül, pusztán az alkotásai és a művészi tevékenységét figyelembe véve egyaránt támogat, csak még nem jutott ebben a munkában kellő mértékben előre, ahelyett hogy ezt mondta volna, elkezdte személyesen, mindenféle undorító mocsokkal elárasztani Árpádot. 

Árpádnak se kellett több. Így ő is tud, mondtuk, így visszalőttünk. Ezt aposztrofálja kultúrharcként a másik oldal, pedig a frászt, ez nem harc, ezek egy oldalon álló emberek, amikor az egyik rálép a másik lábára, az félrelöki, dulakodásnak ha tudnám nevezni.”

Gajdics kitért arra is, hogy ma már tényleg nagyon rossz a viszony, ha összefutnak, kezet ugyan még fognak, de a mosolygás már elmarad.

„Nincs vitakultúra. De lesz.”

– jelentette ki a Magyar Idők főszerkesztője. 

A beszélgetés során azért kiderült pár dolog Szakács Árpádról is: egyrészt, hogy  Csurka István és Csoóri Sándor volt az a két fontos példakép számára, kiknek a munkáin felnőtt, és akiktől megtanulta, milyen fontos a kultúra. Majd jó 18 évvel ezelőtt elkezdett írni egy könyvet, ami a kommunista rendszer hálózatait kívánja felfedni, azaz hogy hogyan foglalták el a kultúrán keresztül nemzetünket a kommunisták. 

Szakács a kultúrharc történeti előzményeit összefoglaló, némileg elnagyolt narratívája szerint valami olyasmi történt, hogy az internacionalista munkásmozgalmi törekvések az első világháború idején zsákutcába futottak, hiszen annak ellenére lőttek egymásra a nacionalizmustól felfűtött katonák, hogy a frontvonal mindkét oldalán munkások álltak. Erre válaszul jött a harmincas években a frankfurti iskola és Lukács György, akik kitalálták, hogy akkor el kell foglalni a kultúrát, és azon keresztül terjeszteni a balliberális eszmeiséget. 

„A frankfurti iskola tényleges megvalósulása az, ami ma Magyarországon történik.”

– árulta el ekkor Szakács Árpád. 

A beszélgetés egy másik visszatérő eleme volt, hogy Szakács mennyire sokat dolgozik ezekkel a cikkekkel. Amelyek nagyjából úgy néznek ki, hogy a Magyar Idők szerzője megnézi, hogy egyes állami intézmények mire fordítottak támogatást, kiket hívtak meg a rendezvényeikre, kiknek a köteteit adták ki, majd ezt összeveti azzal, hogy az adott alkotók mennyire fideszesek. Na ezt a teljesítményt nevezte Gajdics 'hideg hírszerzésnek', míg Szakács arról beszélt, hogy brutálisan sok munka van ebben, néha egy-egy mondatban 10-12 munkaóra is benne van. 

Gajdics szerint amúgy ők egyáltalán nem akartak harcolni, eszükbe se jutott, hogy ebből ez lesz, de most már megjött a kedvük hozzá. Utalt egyben a hvg.hu eheti cikkére: a lap fideszes forrásokra hivatkozva arról írt, hogy Orbán Viktornak elege lett a kultúrharcoló Szakács Árpádból, és parkolópályára tetette a sorozatot. 

A Magyar Idők főszerkesztője szerint viszont a hvg.hu rossz információkkal rendelkezik, Orbán Viktor ugyanis épp arról beszélt Kötcsén, hogy nem kell betojni, ha vitáik vannak egymás között, és ezeket le kell folytatni. És Szakács sorozata is megy tovább, pár hetes szünet után szombaton jön majd az új rész, és "nagy balhé lesz belőle", tette hozzá Gajdics. Szakács külön is kitért arra, hogy odalett az újságírói etika, hiszen őt nem is kereste meg a hvg.hu, enélkül írtak a félreállításáról. 

Kik a felelősök? 

A rendezvény legizgalmasabb része az volt, amikor a résztvevők, élükön a beszélgetést vezető Echo TV-s Szabó Anettel, a politikusok felelősségét kezdték el firtatni, amiért ez a helyzet kialakulhatott. És hamar kiderült, hogy az elmúlt nyolc év politikai felelősségére gondolnak. Minden nagyon finoman történt, a Nemzeti Filmalapnál általuk botrányosnak tapasztalt folyamatok miatt sem mentek neki nyíltan Andy Vajnának, ilyesmit csak a közönségben morgolódó idős férfi szájából lehetett hallani, de az irány egyértelmű volt. Szabó példáról arról beszélt, hogy merniük kell felvetni politikusok felelősségét, rákérdezni, hogy X-et meg Y-t miért nevezték ki bizonyos pozíciókba akár évekkel ezelőtt, történt-e ezért számonkérés. 

Szakács ilyenkor persze hangsúlyozta, hogy ő csak feltáró munkát végez, de reméli, a megfelelő helyen elgondolkodnak az eredményein. Mesélt arról is, hogy a cikksorozat indulása óta nagyjából 2500 emailt kapott, és rengeteg tönkretett életpályát ismert meg. Mint mondta, csak a 'leginkább megszállt területről', a képzőművészet szférájából kétszázan keresték meg, hogy a partvonalra lettek szorítva. 

A meglehetősen csapongó beszélgetés egy pontján Szakács az MTA-ra is kitért. Szerinte az akadémia társadalomtudományos részein komoly gondok vannak. Egyrészt azért, mert 1990 után túl nagy autonómiát kapott az MTA, például ők dönthetik el, hogy kiket vesznek fel maguk közé. És miközben az akadémia kéne legyen a magyar tudomány csúcsa, az akadémista történészek például brutális történelemhamisításnak adnak terepet. Sajnos az nem derült ki, hogy pontosan mire gondol. 

A kultúratermelés területeire a maga szerény eszközeivel is belépő, az állami MVM félmilliárd (!) forintos támogatásából elképesztő minőségű kisfilmeket gyártó CÖF rendezvényén hiába gyűlt össze több száz nyugdíjas, élőben kérdezni sajnos nem tudtak. Helyette levélben beküldött kérdésekre válaszoltak a meghívottak, a két felolvasott kérdés közül a második elég jól összefoglalta a csütörtöki rendezvény hangulatát: 

„A kulturális diktatúra csak egy szelete a magyar társadalomra nehezedő nyomasztó, nemzetellenes liberális ideológiai diktatúrának. Zavartalanul uralja a társadalomtudományokat, a pedagógusképzést, szilárdan markában tartja ifjúságunk nevelését. Mi ezt bambán nézzük, tűrjük, immár jó 27 éve.”