Világossá tettük, hogy az egészségügy nem üzlet - ezt még Orbán Viktor mondta 2014-ben, Baján, a Szent Rókus Kórház új épületének átadásán. A miniszterelnök akkor a 2008-as szociális népszavazásra utalt (ez törölte el a vizitdíjat), amellyel szerinte sikerült megakadályozni az egészségügy privatizációját.

Márpedig azóta egyre világosabb, hogy Magyarországon az egészségügyi ellátás nem csak hogy üzlet, hanem nagyon jó üzlet.

Ez derül ki abból a tanulmányból, amelyet egészségügyi szakértők jegyeznek (Dr. Rékassy Balázs, Dr. Kincses Gyula, illetve Révész Sándor és Soltész Attila a Planslab Kft-től) , és az elmúlt hónapokban, két részben jelent meg az Interdiszciplináris Magyar Egészségügy nevű folyóiratban. A szerzők többek között interjúkat készítettek a magyar magánegészségügyi piac legnagyobb szereplőinek tulajdonosaival, valamint készítettek egy online felmérést is a magyar orvosok körében.

Arra jutottak, hogy mindegyik tulajdonos elégedett, kétszámjegyű növekedésekről számoltak be, és további befektetéseket terveznek.

Mindegyik általuk megvizsgált magánegészségügyi vállalkozás nyereséges, sőt, több magánszolgáltató esetében már várólista is van.

A legnagyobb 33, budapesti szolgálatót vizsgálták. Ezeknek egy év alatt 30,7 milliárd forintól 37,4 milliárd forintra nőtt az árbevétele (ez a bevételnek csak azon része, amely nem az állami egészségügyi biztosítótól érkezik, azaz a betegek fizettek ki). Ez 21 százalékos növekedés. Ez a szám ráadásul csak a legnagyobb 33 intézményre vonatkozik, a magyar magánegészségügyi piac ennél lényegesebben nagyobb lehet, ha beleszámoljuk a lakásrendelőket és a kisebb szolgáltatókat is.

Sőt, ha idevesszük a közegészségügyben kifizetett hálapénzt, a fogorvosi ellátások összegét, a gyógyszerkiadásokat és a háztartások összes egészségügyi kiadását, akkor a KSH szerint a magyarok 2015-ben 360 milliárd forintot költöttek az egészségükre. A TB mellett.

Miről van szó, amikor magánegészségügyről beszélünk?

A magánegészségügyi rendszer nem egy egységes massza, többféle szereplő is dolgozik a piacon. Kezdetben még túlnyomórészt lakásrendelők alkották a szektort, de aztán a 90-es évektől kezdve a szolgáltatók elkezdtek egyre inkább professzionálódni, ahogy egyre több pénz érkezett a rendszerbe.

Elindultak az egy-egy vállalkozó orvos személye köré kiépült magánklinikák. Majd a a nagyobb rendelőintézetek, ahol már nem egy adott orvos személye körül forog a vállalkozás, hanem van tulajdonos és menedzsment is, az orvos itt már csak alkalmazottként vagy alvállalkozóként van jelen.

„Legfelsőbb körökben divat lett egészségügyi vállalkozásba befektetni” - áll a tanulmányban.

Belépett például a piacra Csányi Sándor, a Róbert Károly Magánkórházat pedig megvásárolta a MedAlliance Holding.

Jelenleg így néz ki a magyar egészségügyi rendszer:

• Ott van az állam, amely a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelőn (NEAK), vagyis a társadalombiztosítón keresztül finanszírozza a közegészségügyet.
• Ott vannak az állam „alvállalkozói”, azok a szolgáltatók, amelyek a NEAK-kal szerződve közfinanszírozott ellátást végeznek (ilyen például a dialízis).
• Ott vannak azok a magánszolgáltatók, akik lényegében az állammal versengenek a betegekért, piaci alapon működve (magánkórházak, járóbetegellátás).
• Illetve azok a szolgáltatók, amelyek szintén piaci alapon működnek, éppcsak az állammal nem versengve, hiszen a közegészségügyben nem támogatott egészségügyi szolgáltatásokat nyújtanak (ilyen például a foglalkozás egészségügy vagy a plasztikai sebészet).

A kérdés az, hogy ez a részben egybefolyó, részben egymástól külön működő állami és magánegészségügyi rendszer milyen hatással van egymásra, a rendszerben dolgozó orvosokra, és végsősoron a betegekre.

A tanulmány szerzői szerint az biztos, hogy a magánegészségügyi szektor erős növekedésben van, a járóbeteg szakellátás szintjén pedig már meghatározó szereplője a hazai ellátásnak. Ennek az egyik oka az, hogy egyre több orvos fordul el részben vagy egészben a közegészségügytől, és vállal munkát a magánszektorban. Ott ugyanis nagyságrendekkel többet kereshetnek.

Pár nap alatt megkeresik újra a fizetésüket, és még a WC-deszkával sem kell törődni

A kutatók csináltak egy online kérdőíves felmérést magyar orvosok körében. 290 orvos válaszolt nekik, ez nem reprezentatív minta, alig az itthon praktizáló orvosok 1 százalékát teszik ki, az eredmény, amit kaptak, viszont nagyon is beszédes.

A szerzők szerint már rögtön a válaszadók kormegoszlásánál visszaköszön a magyar egészségügy két nagy problémája:

• A 30-40 év körüli szakorvos korosztály úgy látszik, már külföldön van.
• A válaszadók 10 százaléka 70 év feletti, pedig nekik már nyugdíjban kellene lenniük, mégis praktizálnak még.

Az elmúlt évtizedek képlete a szerzők összefoglalója szerint egyszerű. A rendszerváltás után a magyar orvosok fizetésének növekedése nem tartott lépést más értelmiségiek fizetésének növekedésével. Sokáig a rendszer tetején álló főorvosgárda uralta le a rendszert, a saját jövedelmüket paraszolvenciából, azaz hálapénzből biztosították. Mellettük a fiatalabb orvosok nem tudtak labdába rúgni, így ők az uniós csatlakozás után külföldre mentek, ezzel egy generációnyi orvos hagyta el Magyarországot.

Az idősebb, de nem a hierarchia csúcsán álló orvosoknak viszont más megoldás után kellett nézniük: ez a 40-es, 50-es korosztály a magánegészségügyben kötött ki.

A kutatók felmérése is ezt támasztja alá. Az összes válaszadó fele dolgozott vegyesen mindkét ellátási formában, 11 százaléka már csak magánban, és 31 százalék csak a közfinanszírozott ellátásban. Az orvosok egy jó része azonban a szakterületén belül semmiképpen sem dolgozhat magánellátásban - például a háziorvosok -, így őket levonva az eredmény már az, hogy

a megkérdezett orvosok több mint kétharmada részben vagy egészben a magánellátásban dolgozik.

Az egyes korosztályokat is számításba véve az látszik, hogy a rezidens-korosztály az, amely a közfinanszírozott kórházakban igyekszik tapasztalatot gyűjteni a szakvizsgához. A 40-es orvosok rohangálnak a leginkább a különböző munkahelyeik között, a többségük ugyanis egyszerre dolgozik a magán- és az állami ellátásban is. Az 50-es korosztálynál hasonló a helyzet, de az ő esetükben többen már úgy döntöttek, teljes egészében otthagyják a közegészségügyet, és csak magánban dolgoznak tovább.

Na de miért dolgozik egy orvos az egyik vagy a másik helyen? A felmérés szerint a közegészségügy mellett szól a hivatástudat, a személyes biztonság és a kiszámíthatóság. Na meg az, hogy csak így oldható meg, hogy a magánban is dolgozó orvos tovább tudja küldeni a betegeit vizsgálatokra, vagy esetleg ki tudja használni a műtéti kapacitást, azaz a TB-nyújtotta előnyöket. A kutatók megjegyezték azt is, hogy fontos a szakmai presztízs, sokak számára pedig még mindig elégedettséget jelent egy közfinanszírozott munkahelyen dolgozni.

Ezzel szemben a magánellátás mellett szól az egyszerűség,

az, hogy az orvosnak nem kell például a WC-ülőkék beszerzésével bajlódnia, vagy a nővérek bérezésével.

A döntő szempont pedig a pénz. Az orvosok a magánellátásban kevesebb idő alatt, jobb munkakörülmények mellett egyszerűen jóval több pénzt tudnak megkeresni. Plusz ott nem kerülnek megalázó helyzetbe a hálapénz miatt.

Mindezek ellenére a megkérdezett orvosok kétharmada azt mondta, hiába leterhelő és rosszul szervezett a közegészségügy, ha elegendő pénzt tudna ott keresni, nem dolgozna magánban.

A kutatók kiemelték, hogy volt olyan válaszadó orvos, aki 50 év feletti szakorvosként az állami szakrendelője mellett további öt helyen vállal szerződéses formában munkát, hogy elég pénzt tudjon keresni.

Ez az elegendő összeg a felmérés szerint átlag nettó 950 ezer forint lenne. Ez egy átlagember számára rengeteg pénz, a szerzők mégis „földközeli” elvárásnak nevezik, tekintve a 12 év tanulással töltött időt, a több évtizedes gyakorlatot, és azt, mennyire komoly erőfeszítést igényel a gyógyítói munka. Az orvosi fizetések pedig Magyarországon még az OECD adatai szerint is alacsonyak.

A magánellátásban viszont ugyanennyi ráfordítás mellett akár 50 százalékkal több pénzt is megkereshetnek.

A kutatók szerint van egy csoport, akik heti fél napot töltenek csak a magánellátásában, mégis, a jövedelmük egyharmada onnan jön. Mások a munkaidejük egyharmadát töltik a magánpraxisukban, ennyi idő alatt pedig újra megkeresik azt a pénzt, amit az államtól kapnak.

Mindebből az látszik, hogy a közszféra képtelen megadni a magyar orvostársadalomnak azt a fizetést, amelyet azok elvárnának, így egyre többen a magánegészségügyben keresnek állást vagy részben, vagy egészben. A kutatók szerint ez az elégedetlenség már elérte azokat a szakterületeket is, amelyeknek az orvosai jelenleg képtelenek akár csak részmunkaidőben is a magánellátásban dolgozni.

Ilyenek például a háziorvosok, a traumatológián, a sürgősségi ellátásban vagy az intenzív ellátás területén dolgozó orvosok. Ilyen ellátások ugyanis a magánegészségügyben nem léteznek. A kutatók szerint a jövedelemkiegészítés lehetőségének hiánya miatt ezeken a területeken problémák fognak jelentkezni.

A háziorvosok például 877 ezer forint havi nettó jövedelmet tartanának megfelelőnek, ennyit azonban képtelenség kigazdálkodniuk jelenleg a praxisukból. Az ország egyes területein, főleg vidéken, a keleti országrészben már súlyos a háziorvoshiány, a tartósan betöltetlen háziorvosi praxisok száma országosan 300 fölött van.

A magánrendelők már a külföldnél is jobban viszik a magyar orvosokat

A kutatók szerint látszik, hogy az orvosok egy jó része már részben vagy egészben a magánegészségügyben dolgozik. A kérdés, jó vagy rossz-e, hogy a közellátás mellett ilyen mértékben felépült a magánegészségügyi rendszer. Erre a kutatók szerint nem lehet igen-nem választ adni, a magánellátásnak ugyanis vannak előnyei és hátrányai is.

Előnye, hogy mivel a szolgáltatók a piacról élnek, ezért sokkal jobban alkalmazkodnak a fogyasztói igényekhez, a beteg-elvárásokhoz. Magyarul jobb és betegbarátabb szolgáltatásokat nyújtanak. Az újdonságokra is sokkal nyitottabbak, rugalmasak, innováció-barátok, és nincs meg bennük a közszférára jellemző bürokratikus túlszabályozottság.

Viszont a magánegészségügy nem mindenki számára érhető el, ezért nem helyettesítheti a közfinanszírozott egészségügyet.

Ez leginkább a hozzáférésen látszik. A közegészségügy járóbeteg-ellátására a betegeknek esetenként rengeteget kell várnia, ehhez képest a magánellátásban sokkal előbb sorra kerülnek. Azaz itt a magánszféra javítja a hozzáférést. Ez a hozzáférés azonban nem jár mindenkinek, csak annak, aki meg tudja fizetni, így sérti az egyenlő hozzáférés elvét, főleg, hogy az ország nagy részében egyáltalán nincs magánellátás, azaz hiába gyorsabb, az emberek csak pénzért juthatnak hozzá, és van aki még úgy se, mert több száz kilométert kellene utaznia egy magánrendelőhöz.

Profitorientált vállalkozásokról van szó, így a magánrendelők nem is vállalnak teljeskörű ellátást, csak olyan szolgáltatásokat nyújtanak, amelyeket profitábilisan tudnak működtetni. A járóbeteg-ellátás jellemzően ilyen, a fekvőbetegellátás már kevésbé (hiszen kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy megfizessék).

A két rendszer ráadásul jelenleg nagyon rossz hatékonysággal működik egymás mellett.

Hivatalosan ugyan két különálló rendszerről van szó, az orvosok személye mégis összeköti őket: van, hogy a közellátásban is dolgozó orvos egyszerűen áttereli a beteget a magánrendelésére.

Ha pedig egy beteg magánszolgáltatóhoz fordul, azzal tulajdonképpen kétszer fizeti meg ugyanazt az ellátást, hiszen egyszer már megfizette érte a TB-t. Épp csak nem veszi igénybe.

A két rendszer furcsa kettőssége az orvosok személyén keresztül is látszik: ha egy beteg a magánellátást választja a közellátás helyett, tulajdonképpen tehermentesíti azt. Igen ám, de közben a magánellátás elszívja a munkerőt, az az orvosokat a közellátástól, ezzel pedig végsősoron rontja annak a teljesítményét.

A kutatók szerint a magyar egészségügy HR ellátottsága már kritikus, a növekvő magánszféra pedig ma már a külföldi munkavállalásnál is nagyobb felvevő piac.

Mondjuk a szerzők azt is megjegyzik, hogy ez a szektor legalább Magyarországon tartja az orvosokat, akár fő-, akár mellékállásban. Sőt, még akár vissza is csábíthatnak orvosokat külföldről, sokkal inkább, mint a közintézmények.

Mit lehet tenni?

A kutatók szerint a magyar magánegészségügyi rendszer még a fejlődés „vadkapitalista szabadversenyes, azaz szabályozatlan szakaszában" van. Sem a hatóságok, sem a lakosság számára nem tiszta, hogy a szolgáltatók milyen minőségben nyújtják a szolgáltatásaikat, a betegek ad hoc alapon tájékozódnak arról, mit hol érhetnek el.

A jelenlegi formájában ez a rendszer kettészakítja a magyar egészségügyet, miközben pénzt és munkaerőt von el az állami egészségügyi rendszertől.

Pedig ennek szerintük nem kellene így lennie, egy a közegészségüggyel együttműködő magánszektor pedig mindenki hasznára válna.

A kutatók szerint ezt el is lehetne érni, van is néhány javaslatuk arra, mit kellene tenni:

• Az például hasznos lenne, ha az állam a magánegészségügyet az egészségügyi rendszer szerves részénnek tekintené, ellenőrizné, beszámolási kötelezettségét írna elő számára.
• Ha megoldanák, hogy a betegek ne kényszerből válasszák a magánellátást, azaz  megoldanák, hogy a közellátás reális időn belül hozzáférhető legyen.
• Azt is javasolják, hogy legyen a helyzet sokkal tisztább, legyen világos, mi tartozik bele a közegészségügyi ellátási csomagba, és mit lehet adott esetben hozzávásárolni. Ez azt is jelenti, hogy biztosítani kell, hogy a betegek pénze akár a közellátásban is elkölthető legyen, ne csak a konkurens magánszolgáltatóknál.
• Olyan beutalási szabályokat kell kialakítani, amelyek a magán- és a közellátást is magukba foglalják.
• Sőt, a kutatók azt is javasolják, a magánegészségügyi számlák részlegesen elszámolhatóak legyenek a közfinanszírozásban. Ezzel a magánszolgáltatók jó része részben közfinanszírozottá válna, viszont lenne alap a minőségbiztosítási ellenőrzésükre.
• Emellett viszont szerintük támogatni kellene az egészségpénztárak és a magánbiztosítások terjedését is.
• Végül pedig meg kellene erősíteni a magánpiacon a fogyasztóvédelmet és az átláthatóságot is, hogy a betegek tényeg el tudják dönteni, hol és milyen szolgáltatást akarnak igénybe venni.

A cikk forrása az Interdiszciplináris Magyar Egészségügy nevű folyóiratban megjelent A magánegészségügyi ellátás Magyarországon című tanulmány első és második része.

IME - Interdiszciplináris Magyar Egészségügy, XVII. évfolyam 6. és 8. szám, 2018 július-augusztus, illetve októberi lapszám, 8-15 oldal, illetve 9-15 oldal.