„A magyar társadalom, Alvin Toffler jövőkutató szavaival élve »jövősokkos« állapotban van; ha tehetné, megállítaná az idő kerekét, és a fiatalok jövőjeként legszívesebben saját múltját képzelné el”

– ezzel a mondattal zárja Lannert Judit „Nem gyermeknek való vidék – A magyar oktatás és a 21. századi kihívások” című tanulmányát a Társadalmi riport 2018-as kötetében. A könyvben huszonkét tanulmány elemzi a magyar társadalom egy-egy területének állapotát; a dolgozatokból kirajzolódó kép minimum nyugtalanító: bezárkózó, megmerevedő, frusztrált társadalmat mutat.

Az 1990 óta kétévente megjelenő Társadalmi riport legújabb kötetét kedden, november 6-án mutatják be. (A 2014-es és 2016-os kötetek teljes anyaga, illetve a korábbiak tartalomjegyzékei elérhetők a Tárki weboldalán.) A könyv szerkesztőivel, Kolosi Tamással, a Tárki elnökével és Tóth István Györggyel, a Tárki vezérigazgatójával még a megjelenés előtt beszélgettünk.

„Miközben a nyilvánosságban sok szó esik a jövedelmi egyenlőtlenségekről, eközben az adatok azt mutatják, hogy ezen a területen Magyarország egyáltalán nem marad el az uniós országok átlagától, sőt úgy tűnik, a szegénység még csökkent is az utóbbi években. Ugyanakkor van egy harminc-harmincöt százalékos része a magyar társadalomnak, amelyik nem jövedelmi tekintetben, de életkörülményeiben, képzettségében, iskolázottságában, életmódjában nem Európában él. Ez a deprivált, lecsúszott réteg, a lakosság harmada, ami nem az utóbbi öt évben, nem is a rendszerváltás idején keletkezett, hanem már a nyolcvanas években is mérhető volt, folyamatosan újratermelődik. A magyar társadalom egyik legnagyobb problémájának ezt tartom” – mondja Kolosi Tamás szociológus, a Társadalmi riport alapító szerkesztője.

Ezért óriási gond az, hogy az iskolarendszer nem kínál felzárkózási lehetőséget az alacsonyabb társadalmi státuszú családok gyermekeinek, hanem inkább konzerválja ezt az állapotot. A PISA-tesztekből világosan kiderül, hogy az EU országok között Magyarországon határozza meg legerősebben a szülők társadalmi státusza a gyerekek iskolai teljesítményét.

„Nemzetközi összehasonlításban ezek az eredmények kifejezetten rossz képet mutatnak a magyar helyzetről, olyan országokkal sorolnak bennünket egy kategóriába, amelyekkel azért nem szeretünk egy ligában lenni. Végtelenül szegregált, fejlődő országokról beszélünk” – összegez Tóth István György.

Lannert Judit fent már idézett tanulmánya egyébként talán a kötet legmegrázóbb, legelkeserítőbb dolgozata. A magyar iskolarendszer fontos mérőszámai (alulteljesítő tanulók aránya, digitális szövegértés, modern pedagógiai módszerek használata) a leggyengébbek között vannak a fejlett világban, de néhány területen már fejlődő országok is jobb eredményeket produkálnak. A felsőoktatásba beiratkozók aránya évek óta csökken, ami rendkívül aggasztó tény. A felnőttképzésben résztvevők száma szintén: míg 2002-ben a felnőtt lakosság 18 százaléka tanult, addig 2014-ben már csak 11,4 százaléka. Egészen lesújtó a magyar felnőttek tanulással kapcsolatos attitűdje: az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) kutatása szerint

a nem tanuló felnőtt magyarok kétharmada akkor sem lenne hajlandó tanulni, ha alkalma és lehetősége lenne rá.

„Ezek nem új jelenségek Magyarországon – állítja Kolosi. – A hetvenes-nyolcvanas években követtünk egy évfolyamot vagy tizenöt éven keresztül, hogy mi történik velük az iskolarendszerben. És azt tapasztaltuk, hogy igazából nem a jó képességű, az ötös tanuló gyerekekből volt nagy szelekció a származás szerint. A segédmunkás gyereke is eljutott a felsőoktatásba, ha általánosban jó tanuló volt. Inkább a közepesen teljesítő, hármas-négyes tanulóknál volt nagy a szelekció származás szerint. Az értelmiségi családok a hármas-négyes tanuló gyerekeiket is be tudták juttatni a felsőoktatásba, ha nem is mindig első kísérletre, de addig próbálkoztak, amíg előbb-utóbb diplomás embert faragtak belőlük. A szakmunkás vagy más, középszintű családok esetében már akkor sem forszírozták, hogy a gyerek felsőoktatásba kerüljön, gyorsan belenyugodtak abba, hogy ezek nem olyan jó képességű gyerekek, menjenek csak el szakmunkásnak vagy akár betanított vagy segédmunkásnak.”

Kolosi Tamás az utóbbi tíz évben azt tapasztalja, hogy a közvéleményre jelentős befolyással levő politikai rétegek is lebecsülik a tanulás fontosságát: „Azt sugallják, hogy mi szükség van itt ókori történelemmel vagy egyéb humán tudományokkal foglalkozó emberekre, neveljünk inkább minél több szakmunkást, mert azokat majd könnyen fölszívja a munkaerőpiac! Az alapvető probléma ezzel a politikával, hogy a munkaerőpiac napi igényeinek veti alá az oktatási rendszert. Ez mégcsak nem is huszadik, hanem tizenkilencedik századi felfogás. Már a huszadik században sem mondta igazán komoly ember, hogy így kell képezni. Hanem egyre inkább tudomásul vették, hogy az élethosszig tanulás az egyetlen lehetőség hogy valaki ne potyogjon ki a társadalmi szelekció során.”

„Az nagyon súlyos dolog, ha az embereket lebeszélni próbálod arról, hogy rugalmasak, innovatívak, kíváncsiak legyenek, és megpróbálod visszavinni őket valami tizenkilencedik századi világba, azzal, hogy azt mondod, hogy az asztalos az legyen asztalos, és kész”

– teszi hozzá Tóth István György.

A Tárki vezérigazgatója szerint tartósan mindig azok a gazdaságok tudnak sikeresek lenni, amelyekben az emberi tőke folyamatosan magas szinten van. Ehhez két dolog kell: minél magasabb legyen az iskolázottsági szint, és minél rugalmasabb legyen az a képességkészlet, amelyet a gyerekek megszereznek az iskolában.

„Az biztos, hogy ennek totálisan ellentmond az a koncepció, hogy minél hamarabb állítsuk rá egy specializált trekkre a gyereket, mondjuk szakmunkástanulóként. Az utóbbi évek nagy technológiái váltásai éppen azt okozták, hogy a szakmák jelentős részében nagyon gyorsan elavul az a tudás, amelyet az emberek korábban megszereztek. Muszáj folyamatosan frissíteni, és ehhez pedig elsősorban az kell, hogy képesek legyenek később is tanulni, váltani. A korai specializáció ennek ellene hat. Azok az oktatási rendszerek szoktak sikeresek lenni, amelyek az általános és kötelező alapszintű képzést minél korábban kezdik, már óvodás korban, a végét pedig minél messzebbre tolják ki.”

Az oktatási rendszer egyik elemében tehát előnyére változott a szociológusok szerint: a minél koraibb óvodáztatás jó irány.

Az utóbbi években láthatóvá vált az a trend is, hogy főleg a felső-középosztálybeli szülők már nem fogadják el azt, amit a hazai oktatás kínál, hanem egyre inkább abba az irányba terelik a gyerekeiket, hogy menjenek külföldre tanulni. Tóth István György szerint

„nagyon könnyen belekerülhetünk egy olyan negatív spirálba, hogy itt marad az alulképzett maradék. Illetve úgy válik ketté a társadalom, hogy lesz egy globalizációban versenyképes része, és lesz egy maradék, amelyik teljesen versenyképtelenné válik, ettől frusztrált lesz, és mindenféle politikai bullshiteket megvesz.”

Tulajdonképpen ez a záró megállapítása a tanulmánykötet társadalmi mobilitásról szóló cikkének. A „Bezáródás és fluiditás a magyar társadalom szerkezetében – Adatolt esszé a felső középosztály bezáródásáról” című írást Tóth István György és Szelényi Iván jegyzik.

Tóth István György: „Ebben a cikkben azt fejtegettük, hogy Magyarországon jelen van a »ragadós plafon« és a »ragadós padló« jelenség. A »ragadós plafon« azt jelenti, hogyha valaki az elitbe születik, és nem túl jó képességű, ennek ellenére a meglévő vagyon, a kapcsolatok, a hozzáférés mégis magasabb társadalmi pozícióban tartja. A »ragadós padló« pedig azt, hogy azok a szegény családba született gyerekek sem tudnak kitörni, akiknek a képességük meglenne hozzá.”

Az optimális társadalompolitika az volna, ha ezeket a jelenségeket megpróbálnák ellensúlyozni. Azt látjuk, hogy az oktatási rendszer ezt a funkcióját egyáltalán nem látja el.

„A szegregációnak vannak természetes okai is: mindenki arra törekszik, hogy a gyereke jobb iskolába járjon, jobb körülmények közé kerüljön. De ilyen természetes ok  a vagyonok átöröklődése is, vagy a »suba subához, guba a gubához« házasodási szokások. Ezekkel nincs mint kezdeni, és nem is kell a megváltoztatásukat erőszakolni. De az iskolarendszert lehet abba az irányba fejleszteni, hogy ezen tudjon javítani. Hosszútávon az az ország prosperitásával kapcsolatos bűncselekmény, ha ezt nem tesszük meg. Az ország prosperitásának a kulcsa demokrácián és a piacgazdaságon kívül az oktatási rendszer.”

Tóth István György és Szelényi Iván „adatolt esszéjének” fontos állítása, hogy a magyar társadalom mobilitása szokatlanul alacsony,

miközben a jövedelmi egyenlőtlenségek egyáltalán nem nagyok. Aki jobb módba születik valószínűleg jómódú is marad, aki pedig szegénynek, annak kevés esélye van kitörni.

Pedig az az általános mintázat, hogy ha egy társadalomban nagyok az egyenlőtlenségek, kisebb a mobilitás, a kisebbek az egyenlőtlenségek, nagyobb a mobilitás. Érdekes anomália, hogy amíg Magyarország jövedelmi egyenlőtlenségeket mérő Gini indexe körülbelül akkora, mint Hollandiáé, Belgiumé, Kanadáé, Új-Zélandé vagy Ausztráliáé, addig az intergenerációs kereseti mobilitás (tehát, hogy az egyes generációk jövedelmi helyzete mennyire mozdul fölfelé vagy lefelé az előző generációhoz képest) szintje inkább a fejlődő országokéhoz hasonló: Kínával, Argentínával, Chilével, Indiával vagyunk körülbelül azonos szinten.

A két szerző írása elején megjegyzi, hogy ebben a témában kevés új, empírikus kutatási adat áll rendelkezésre. Pedig a társadalmi mobilitás kutatásának nagy hagyományai voltak, a világ első ilyen adatbázisát Magyarországon készítették, az 1930-as népszámlálás alkalmával. A második világháború után először 1963-ban volt kutatás, Andorka Rudolf vezetésével, aztán tízévente, 1973-ban, 83-ban megismételték. Még 1993-ban is volt, de aztán a KSH egyszerűen megszüntette.

„A társadalom szerkezetével, mozgásaival kapcsolatos kutatásokat az állam tudja elvégeztetni a saját intézményein keresztül. A KSH-val vagy valami nagy akadémiai projektben.  Manapság a társadalomstatisztika a KSH-n belül kisebb figyelmet kap. Ez a folyamat 15 éve elkezdődött”

– magyarázza Kolosi Tamás, hozzátéve, hogy az okok összetettek. Részben a régió iránti külföldi érdeklődés csökkenése miatt is kevesebb kutatás készül, a társadalomtudományi kutatások aktuális trendje is más irányba, a kísérleti kutatások felé látszik fordulni, és a politika is kevesebb megrendelést ad.

„Olyan jellegű kutatás, mint a Társadalmi riport a politikusok számára adhat fontos támpontokat, jelzéseket. Döntéselőkészítésére, törvényelőkészítésére használható. Elvileg. De úgy tapasztaljuk, hogy a jelenlegi kormányzat az esetek nagy részében nem ilyen anyagok alapján dönt. Amikor öt nap alatt zavarnak át törvényeket, akkor nincs is idő arra, hogy adatokat elemezzenek. A politika ma már inkább csak azokat a kutatásokat tartja fontosnak, amelyek a lakossági magatartást, konkrétan a választási magatartást vizsgálják. A kormányzati döntéshozók nem azt szeretnék tudni, hogyan változik a társadalom szerkezete, hanem azt, hogy mit gondolnak az emberek bizonyos dolgokról. Nem a kemény tényekre épített politika, hanem a véleményekre épített politika vált uralkodóvá” – mondja Kolosi.

A Társadalmi riport finanszírozója mégis az állam, pontosabban az Emberi Erőforrások Minisztériuma. Még pontosabban: a finanszírozó ismét az állam, annak ellenére, hogy 2012-ben és 2014-ben ez nem így volt, hiszen 2012-ben a német Friedrich Ebert Alapítvány támogatásával, 2014-ben pedig magánadományokból készült el a kötet. 2016-ban és 2018-ban az új szociális államtitkárság ismét szerződést kötött a kiadásra.

A Társadalmi riport 2018-as kötete már a tizenötödik ilyen kiadvány, ami a nemzetközi mezőnyben is egyedülállóvá teszi a sorozatot. Az új kötet 22 tanulmánya közül néhányat, például Hárs Ágnes elvándorlással és annak munkaerőpiaci hatásaival foglalkozó tanulmányát, Lannert Judit már többször hivatkozott oktatási cikkét külön is ismertetjük.