2015 novemberében lelkendezve írtam az Aranyélet első évadáról, és ezt azóta sem bántam meg, minden hibája ellenére szerethető és jó volt a kezdés, ráadásul a jövőre nézve is szép reményekkel kecsegtetett, úgy tűnt, sok van még az alkotógárdában, a szereplőkben és a történetben is. A második évadra azonban valami eltört, az addig többnyire az életszagúsága és magyaros realizmusa miatt dicsért sorozatban ekkor már gépkarabélyokkal rohangáltak a VIII. kerületben a cigányok, a szereplők terrorcselekményeknek beillő leszámolásokból dumálták ki magukat, de közben börtönbe kellett menniük, amiért meg akartak vesztegetni egy prostituáltat.

A második évad vége egy kicsit még így is ígéretes volt, új szövetségek formálódtak, a két legjobban megírt karakter, Attila és Márk közé pedig komoly éket vert Hollós Endre halála.

Innen indult idén a harmadik évad, és ha esetleg bárki az én, első évadról 3 éve megírt posztom miatt kezdte el nézni, attól ezúton elnézést kérek. Ebben már tényleg semmi nem maradt, amiért az első évadot még őszintén szeretni lehetett. Rosszul és lelketlenül van megírva, mintha már a készítőket sem érdekelte volna más, mint hogy minél több termékmegjelenítést sikerüljön betenni a sorozatba, a nézettséget meg majd biztosítják a termékmegjelenítések közé rakott, bugyutábbnál bugyutább, értelmetlenül villogó akciójelenek, amikhez képest néha még a Schwarzenegger-féle Kommandó is dokumentaristának tűnik.

Ez a legfőbb baj az Aranyélet 3. évadával: lenézi a saját közönségét.

Az alkotók nemhogy azzal nem erőlködtek, hogy értelmes, ne adj' isten tanító vagy lélekemelő sorozatot hozzanak létre, de még csak a minőségi szórakoztatás elérésére sem. Ebben az évadban már nem az a cél, mint az elsőben, azaz hogy a Miklósi család kalandjain keresztül a sorozat bemutassa a magyar mindennapokat, és elgondolkodtassa a nézőket a tisztességről. Itt megfordul a viszony: a Miklósi család valóságtól teljesen elrugaszkodott, hülyén megírt, értelmetlen kalandjai lettek a cél, az itthoni politikai és társadalmi valóság néhány momentumának megjelenítése pedig a parasztvakítás egyik eszközévé hitványodott.

Mert a sorozatban van néhány esemény, ami korunk Magyarországát idézi: mikor az oligarchák felvásárolnak egy újságot, hogy az ne tudja megjelentetni a róluk szóló leleplező cikket, a nézőknek tényleg eszükbe juthatnak a magyar médiaviszonyok, és előkerül a bevándorlásellenes propaganda, a rasszizmus meg a korrupció is. De ezek egyszerű kikacsintások maradnak, semmilyen céljuk nincsen azon túl, hogy a nézők oldalba bökjék egymást, hogy „nézd már, itt is migránsoznak”. Az Aranyélet harmadik évadának ezekről a jelenségekről már semmilyen mondanivalója nincsen, csak a háttérként szolgálnak egy nagyon rossz történethez, és megpróbálják behülyíteni a nézőt a látszattal, hogy itt valami nagyon komoly társadalomrajzot lát éppen.

Ezek a jelenetek szolgáltattak indokot arra, hogy mindenhol leírják a magyar médiában, mennyire B Á T O R sorozat az Aranyélet, amiért „belemegy” ezekbe az érzékeny, politikai témákba is. Túl azon, hogy - a fentebb kifejtettek szerint - igazából nem megy bele ezekbe a témákba, ennek a nagyon bátor (BÁTOR, esetleg B Á T O R) sorozatnak azért mégiscsak sikerült végül az Andy Vajnától épp Mészáros Lőrinchez vándorló TV2-n kikötnie, ami azért sokat elvesz ebből az állítólag hatalmas bátorságfaktorból.

(Innentől a cselekmény bizonyos részei következnek.)

A sorozat attól sem lesz jobb, hogy Thuróczy Szabolcs ebben az évadban is elég jól alakítja Miklósi Attilát, hiszen a karakter annak ellenére silányult szinte mellékszereplővé ebben az évadban, hogy az előző két évadban az ő vívódása volt a sorozat legfontosabb feszültségforrása. Miklósi Attila az Aranyélet messze legjobban megírt és legjobban eljátszott karaktere, a néző egyszerre drukkol annak, hogy végre bedurvuljon, de annak is, hogy beteljesüljön a tisztességes élet iránti vágya. Attila az első évadban balekként őrlődött a bűn és a tisztesség között, de csak akkor volt benne elég akarat, erő és határozottság bármelyik irányba lépni, ha 100 százalékosan maga mögött érezte a családját, ami viszont szinte mindig az ellenkező irányba húzta, mint amerre épp menni akart. A néző tehát csak úgy tudott Attiláért izgulni, ha előtte a családtagok közti viszonyok tisztázásáért szorít, ez adta a sorozat elejének dinamikáját, és ez szülte a forgatókönyv és filmezés tekintetében is nagyon magas minőségű és művészien feszült családi vitajeleneteket is az első évadban.

A félresikerült második évad szintén Attilára koncentrált, de egyre előrébb lépett a fia, Márk is, aki közeledett Hollós Endréhez, és a HÖK-ben maga kezdett sötét üzletekbe. Az évad végén pont az nyújt némi elégedettséget, hogy Attila végre kézbe veszi az eseményeket, fellép a családja védelmében, és elfoglalja a pozíciót, amit képességei alapján megérdemel, azaz átveszi Hollós Endre helyét.

De a harmadik évadban Attila vívódása már alig látszik. Meggazdagodik, megnő a hatalma, de végső soron ugyanaz a balek stróman marad, aki eddig is volt. Nincs már benne az az elhatározás sem, amivel korábban a gyerekeiért küzdött, Márkkal és Mirával fennálló viszonya teljesen széthullik, de nem a családi dráma, hanem a pocsék forgatókönyv miatt.

Míg az első két évadban szoríthattunk Attiláért, ahogy folyamatosan mentette volna gyerekeit a saját életétől, az utolsó 8 részre az apa és a gyerekek közötti kémia teljesen megszűnt. Helyettük Attila karakteréhez csaptak egy szerelmi szálat, amit szintén elég gyatrán írtak meg: az újságírónőből lett méhész és Miklósi Attila kapcsolatáról semmit sem tud meg a néző, érthetetlen, hogy mit látnak egymásban, hogy a nő miért hajlandó egyik pillanatról a másikra kilépni az addigi életéből, és hogy Attila végül pontosan miért is hagyja ott. Kapcsolatuk éppen annyira mellékesen szűnik meg, ahogyan kezdődött, szégyenletes forgatókönyvírói beismerése ez annak, hogy eleve nem is volt az egésznek igazából semmi értelme, akár ki is lehetett volna hagyni.

A másik érdekes karakter Miklósi Márk, az idősebb gyerek (Olasz Renátó alakításában), szintén nem tud kivergődni a forgatókönyvi zátonyok közül. Az első évadokban azt követhettük, ahogy egy maffiózósat játszó tinédzserből szép lassan piti bűnöző válik. Márk mostanra gyakorlatilag főszereplővé lépett elő, és korábban úgy tűnt, a karakterében van is elég erő ehhez. A harmadik évad forgatókönyve azonban még annyira sem boldogul Márkkal, mint a másodiké, Márk és szerelme, Bianka túlfűtött kapcsolatáról a sorozat csak annyit tud elmondani, hogy a fiatalok rengeteg kokaint fogyasztanak, és - milyen eredeti - szeretnek veszélyesen élni. Emellett folyamatosan meg akarják leckéztetni a szüleiket, és megtanítani nekik, hogy „nem csak a pénz számít”, mindezt éppen azzal, hogy lehúzzák őket pénzzel.

Nagy terve végrehajtása során Márk játszi könnyedséggel megszöktet a börtönből egy gyilkosságért elítélt, szigorúan őrzött maffiózót, csak azért, hogy a maffiózó építési vállalkozó rokona segítségét kérje a szülei lehúzásában (mintha egyetlen egy építési vállalkozó lenne az egész országban, és az ő szívéhez is csak akkor tudnánk közelebb jutni, ha megszöktetünk valakit a sittről). De ez mindegy is, hiszen Márk karakterének van egy még hangsúlyosabb, azaz még inkább a néző szájába rágott oldala: már-már parodisztikus rajongása Hollós Endréért, akiért még a barátnőjét is hajlandó megtagadni. Minden rész perceket szentel annak, hogy senki se felejtse el, még álmából felkeltve sem: Márk nagyon szereti Hollóst, nagyon felnéz rá, mentorának tartja, és nagyon hiányzik neki.

A Hollós halála miatt Márk és Attila között keletkezett viszály odáig fajul az évad végére, hogy Márk felbérli Attila testvérét, Tibit, hogy ölje meg Attilát. Igen. Így, ahogy mondom, ez van a sorozatban. Tibit egyébként az első évadban még simlis építési vállalkozóként ismerhettük meg, most azonban agyontetovált szerb maffiózóként tér vissza, és a Dunakanyar forgalmas főútjai melletti parkolókban, fényes nappal is gond nélkül, több késszúrással végez emberekkel, ha úgy tartja kedve, mert ő ennyire kemény bűnöző.

Ebből az egészből aztán feszült kamaradrámát szerettek volna kerekíteni a sorozat készítői az évad utolsó előtti részében, az epizód azonban még egy Leslie Nielsen-filmet is inkább idéz, mint az olyan görcsösen elérni kívánt Polanski-hangulatot. A család egy hóvihar miatt a házban reked, ahol Márk nagyon utálja Attilát, Tibi pedig meg akarja ölni, de erről Attila nem tud semmit. Közben Janka épp egy farfekvéses gyereket próbál megszülni, minden segítség nélkül. Ónodi Eszter, azaz Janka üvölt, Mira (Döbrösi Laura) mintha ott sem volna, a férfiak pedig egymást hajigálják le a lépcsőn. Mikor Janka egyik nagyon heves rohamánál Márk rányit a dulakodó Tibire és Attilára, majd megkéri Tibit, hogy inkább ne most ölje meg a fatert, mert Jankát el kellene vinni a kórházba, azon már tényleg csak röhögni lehet.

Mira ebben az évadban nem sok vizet zavar, a család többi tagjától teljesen függetlenül, középkorú ügyész szerelme mellett fejlődik már-már álarcos igazságosztóvá, aki 18 éves lányként a legkeményebb budapesti stricik után nyomoz, mert megelégelte, hogy a rendőrség tehetetlen velük szemben.

Janka szintén csak sodródik az eseményekkel: bár ő lesz a Dunakanyarban lévő képzeletbeli falu, Szentvázsony polgármestere, lépéseit a nagypolitika és vállalkozók irányítják. Ónodi Eszter ettől függetlenül tisztességesen eljátssza a szerepet, az övé az egész évad talán legeltaláltabb jelenete, mikor polgármesterként a falusi Beatrix-bálon szónokol, amin minden nő Beatrix királynénak van beöltözve. Az egész Beatrix-bál egyébként többet mond el a mai Magyarországról, mint a teljes évad.

De ami minden szereplőben közös, az az, hogy a cselekedeteik nincsenek megindokolva, nincs már hihető és követhető jellemfejlődésük, a kalandjaik egyetlen célt szolgálnak: az izgalom folyamatos fokozását. Tibi gyilkossága és Bianka öngyilkossága sincs rendesen kifejve, a forgatókönyv csak úgy mellékesen a néző elé veti őket, hogy még jobban emelkedjen a tét. Ez viszont egy ponton túl átlátszóvá és fárasztóvá válik, visszahozzák Hollós Endre lefagyasztott hulláját csak azért, hogy a korábbi részben fenntarthassák az izgalmat, hogy vajon él-e. A feszültségkeltést azonban nem követi a feszültség kirobbanása, a fagyasztott hulla olyan gyorsan és értelmetlenül tűnik el, ahogy érkezett, de meg sem tudjuk, hol volt hónapokig, és miért volt ott, ahol volt. Az utolsó előtti részben ugyanígy ijesztgeti a nézőket a sorozat azzal, hogy Janka meghal a szülésben, viszont mikor az utolsó rész temetéssel kezdődik, egyszerűen nincs ember, aki ne sejtené, hogy ez nem is Janka temetése, hanem egy újabb népámítás.

Ezzel a folyamatos, sehová nem tartó feszültségkeltéssel olyan a sorozat, mintha az AC/DC Thunderstruckjának első fél percét kellene hallgatnunk 8 órán keresztül, anélkül, hogy jönne a refrén. A kitejesedés helyett jön a nyugodt zárórész, amiben „mindenki megkapja a méltó büntetését”, és ehhez címnek sem tudtak eredetibbet kitalálni, mint hogy KARMA.

Az Aranyélet 3. évada nem egyszerűen csak egy rendkívül rossz sorozatbefejezés, a köré húzott hatalmas reklámkampány miatt még veszélyes is. A média zengi, hogy az Aranyélet a magyar valóságot mutatja be, a harmadik évad pedig arra fókuszál, hogyan él a magyar elit. De ez hazugság, a magyar elit nem így él, az Aranyélet harmadik évada pedig nem társadalomrajz, hanem parasztvakítás. És mivel egy társadalom igazán jól csak akkor tud működni, ha legalább halvány fogalmai vannak a saját elitjéről, elemi érdekünk, hogy ne üljünk fel a parasztvakításnak.