30 éve a sajtószabadság felé közeledtünk, a tüntetéseket természetesnek tartotta a párt, és leállították az értelmiség elleni hangolást

Különös év vége volt az 1988-as. 30 éve éppen valahol félúton voltunk a proletárdiktatúra egypártrendszere és a demokratikus többpártrendszer között. Bemutatunk két interjút a korszakból, és rögtön össze is hasonlítjuk egy mostanival, hogy lássuk, az akkori közéleti kérdések hogyan viszonyulnak a maiakhoz. (Meg fogunk lepődni.)

Az állampárt, az MSZMP utolsó főtikára, Grósz Károly adott karácsonyi, nagy interjút, 1988 végén a Népszabadságnak. Ekkora elég nyilvánvaló volt már, hogy a rendszer végóráit éli. Grósz novemberben munkásőrök előtt még a fehérterror feléledésével riogatott, de a keményvonalas kommunisták kezéből már kicsúszott az irányítás. A romló gazdasági eredmények, Magyarország egyre súlyosabb eladósodottsága miatt fájdalmas megszorító intézkedések rombolták tovább az MSZMP zuhanó népszerűségét. A Szovjetunió összeomlóban, a kommunisták itthon már nem tudják ellenőrzés alatt tartani a politikai eseményeket. Már megalakult az MDF, a Fidesz és az SZDSZ, az utcákon olyasmi történt, ami 1956 óta szinte elképzelhetetlen volt: tömeges tüntetések voltak.  

Az akkor már függetlenedni próbáló pártlap újságírói már az első kérdésben jelezték, hogy kellemetlenkedni fognak. Rákérdeztek például a tüntetésekre:   

„– Mi a véleménye arról a politikai tézisről, hogy »a társadalom vezető ereje a párt«? Ön nemrég egy beszédében azt nyilatkozta, hogy a párt birtokolja a politikai küzdőtereket, s ha kell, a párt birtokolja az utcát. Elnézését kérjük, de nekünk úgy tűnik, a közvéleményben ez nem ilyen egyértelmű . . . Az utcát — már mint átvitt politikai értelemben — nem a nyolcszázezer párttag uralja. És ez nem a kis létszámú, ám hangosok hibája. Hol a párt? Adminisztrál, igazgat, leiratol, önmagát szervezi? Vagy otthon ül papucsban és a tv-n nézi az eseményeket?” 

Grósz válasza: „– Ha kell, valóban birtokolni tudjuk az utcát is, abban az értelemben, hogy az ott zajló politikai akciókat nem engedjük ellenőrizhetetlen anarchiává szélesedni. De úgy látjuk, hogy egyelőre nem kell. Az utcát csupán erőnk demonstrálása végett nem is akarjuk birtokolni, csak ha rákényszerítenek bennünket, Ennél sokkal fontosabb feladataink vannak. Nem is ellenzünk eleve, válogatás nélkül mindenféle nyilvános demonstrációt. Erről az utóbbi időben mindenki a tények alapján győződhetett meg. Azt persze nem titkoljuk, hogy az ezekkel járó kellemetlen következményeknek nem örülünk. Meggyőződésem, hogy a csöndes többség ebben is egyetért velünk.”

Tüntetés 1988-ban.Fotó: Fortepan/TM

És íme, 30 évvel később szintén készült interjú az országot irányító párt vezetőjével, aminek az első két kérdése valójában nem is kérdés Csermely Pétertől, de legalább nem is kellemetlenkedő, mint a népszabadságosoké. Itt  is a tüntetésekről van szó:

Boldog karácsonyt, Miniszterelnök úr! – ezzel a címmel rendeztek összellenzéki tüntetést néhány nappal ezelőtt. A jókívánság alighanem irónia volt, ugyanis főként az Ön távozását követelték. Budapesten és vidéken minden létező ellenzéki párt egymás mellé sorakozott ezeken a tüntetéseken, kiegészülve a szakszervezetek képviselőivel. Ez új jelenség.”

Orbán azzal válaszolt, hogy ő hozott egy családi képet, a teljes ellenzéki összefogást pedig azzal intézte el, hogy „Ennek is van előnye. Így legalább mindenki számára könnyebben átlátható a helyzet. A kormány a munkát, az otthont, a családot, a biztonságot képviseli, és velünk szemben az ellenzék azzal a politikával, amely egyszer már tönkretette Magyarországot. Az egyik oldalon az országot megvédeni akaró nyugodt erő, a másik oldalon pedig az agresszió, az erőszak, a bevándorlás támogatása és az adóemelések.” 

 Az ellenséges Nyugat

Grósz Károly pártfőtitkár az interjúban már nem beszélt a hatalomra fenekedő fehérterrorról, hanem próbált pozitív lenni, szerinte az egész magyar társadalomban a megszokottnál nagyobb mozgások tapasztalhatók, ami termékeny feszültséget okoz. De még a kritikákról is jó véleménnyel volt, vagy igyekezett ezt bizonygatni: „Az értelmiség részéről megnyilvánuló kritikát olyan potenciális energiának tekintjük, amelyből döntően a jobbítás szándéka, a jövőért érzett aggodalom tükröződik. A nép iránti felelősség objektíve összekapcsol bennünket. Megbocsáthatatlan hiba lenne, ha nem erről a közös alapról viszonyulnának az értelmiség belső mozgásaihoz, illetve a bennünket is érintő kritikai szemléletéhez.” 

A párt retorikájában korábban nem ritkán előfordult értelmiségellenesség (a hagyományos leninista osztályelmélet logikáját követve), ezért jelentett újdonságot, hogy 1988 őszén a pártfőtitkár az MSZMP Politikai Főiskolájának tanévnyitóján azt közölte, hogy a párt – nem veszítve el munkáspártjellegét –voltaképpen értelmiségi jellegű.   

Grósszal ellenentétben Orbán nem beszélt jogos vagy megfontolandó kritikákról. Az helyzetértékelése olyan világos és egyértelmű, mint a fénykorukat élő bolsevikoké volt talán utoljára: a kormánnyal szemben áll az embereknek rosszat akaró ellenzék, és a magyarok ellen ármánykodó Nyugat. Konkrétan: „a Nyugat a magyar ellenzéket eszközként használja. Soros György és hálózatai nem tűrik el, hogy Közép-Európa kimaradjon az ő nagy társadalomalakító kísérletükből, és magyarországi megbízottjaikat a nemzetközi akcióik logikája szerint mozgatják. Egyszerre tüntetnek a bevándorlásellenes kormányok ellen Bécsben, Rómában és Budapesten.” 

Németh Miklós: A kormányban is értelmiségiek dolgoznak

 1988-ban az év végére Németh Miklós lett a miniszterelnök. Vele is készített egy interjút a Népszabadság. Grósz dohos kommunista frázisaihoz képest feltűnő Németh ideológiamentes, főként a gazdasági problémákra koncentráló szemlélete. Ő is megkapta a kritikus értelmiségre vonatkozó kérdést:

„Mennyire komoly fenyegetésnek érzi a kormányfő a budapesti bölcsészek felvonulásán vitt táblát: »Mi fogjuk a gyerekeiteket tanítani!« Az oktatási rendszer lepusztulása, a kultúra elszegényedése talán nem is annyira anyagi kérdés. mint amennyire a politikai bizalmatlanság következménye. Mintha a politika még ma is a majakovszkiji verssor jegyében járna el: »Intelligensek, tartok tőletek. Inkább csak kívül vörös a retek«.”

Németh: „A választ a végén kezdeném. A kormányban is értelmiségiek dolgoznak. Az értelmiség és a kormánytörekvései és tevékenysége ezért nem különíthető el mereven. A kormány igényli az eltérő gondolatokat, nézőpontokat. A kritikai észrevételek sokszor hasznosak és az esetek döntő részében nyilvánvalóan segítő szándékúak. Az elkülönítést a párt esetében is erőltetettnek tartom. Az értelmiségiek egy igen értékes része ugyanis párttag. (…) Arra fogok azonban törekedni, hogy kialakítsam a párbeszéd és az együttműködés viszonyát minden fontos értelmiségi alkotóműhellyel, teljesen függetlenül attól, hogy ott milyen a párttagok aránya.”

És most nem következik időugrás. A Tudományos Dolgozók Szakszervezetének elnökével, Baka Andrással is interjút készített 30 éve a Népszabadság. Ebben Baka azt mondta: 

„A mi szakszervezetünk természetesen elsősorban a tudományos dolgozók ügyeiben, a kutatás sorsáért lép fel. De a tudomány nem ragadható ki egy általánosabb értelmiségi aspektusból. Mi úgy látjuk, hogy ma a tudomány, de általában véve az értelmiség is, hátrányos helyzetben van. És ez az állapot negyven éve tart. Egy jobb helyen dolgozó gépírónő bizony több fizetést kap, mint sok magasan kvalifikált kutató”. 

A Népszava, a szakszervezet lapjaként, a rendszerváltás előtti sajtóviszonyok között pedig ezzel várta az új évet 1988-ban:

„Ebben a most formálódó demokratikus szocializmusban, annak politikai intézmény- rendszerében megkülönböztetett helye lesz a megújuló magyar szakszervezeti mozgalomnak. Négy évtized tanulságait és tapasztalatait nem feledve, olyan szakszervezeti mozgalmat akarunk, amelynek az érdekvédelem a legfőbb hivatása, önálló politikai arculata van, s amelynek van ereje és bátorsága kiállni, harcolni az álláspontjáért. A december elején tartott országos szakszervezeti tanácskozás elhatározásai a mozgalom ilyen irányú megújulását szorgalmazták.” 

Orbán a szakszervezetekről most ezt nyilatkozta: „Hogy az ellenzéki pártok félrevezetik a választókat, abban nincs semmi újdonság, de a szakszervezetektől többet vártam. Már csak azért is, mert két éve a szakszervezetek, a munkaadók és a kormány egy hatéves, adócsökkentésekről és béremelésekről szóló átfogó megállapodást kötött, és akkor a szakszervezetek azt a benyomást tették, hogy komoly partnerei lehetnek a kormánynak. Ez a meggyőződésem most behorpadt.” 

A pártsajtó legyen vitatkozóbb kedvű

A tüntetések, és az értelmiségi kritikák megfogadása mellett a harmadik nagy téma a sajtó volt 30 éve. Az MSZMP Politikai Bizottsága megvitatta a kérdést, és arra jutottak, hogy a pártszervezetek helyeslik a nyilvánosság kiszélesítését. Az ülés után megjegyezték, hogy „vannak, akik türelmetlenek, mivel egyes állami tömegkommunikációs szervek műsoraiban felbukkannak polgári nézetek”. De nem önmagában ezzel volt a bajuk, hanem azzal, hogy a párt nem vállalta fel ezeket a vitákat. „A pártsajtóval — a Népszabadsággal és a megyei pártlapokkal — szemben az a követelmény, legyen vitatkozóbb kedvű, tükrözze az MSZMP álláspontját” . A vitában az is felmerült, hogy a pártnak központi lapja mellett legyen a szélesebb közvéleményhez szóló, nagy példányszámú, populáris hetilapja is. 

A Magyar Rádió akkori elnökének, Hajdú Istvánnak a nyilatkozata is pontosan mutatja, hogyan alakult át a korábbaikhoz képest a közrádió 1988-ra, és mennyire más volt, mint előtte vagy akár most:

Fotó: Arcanum

És ez volt az az év, amikor Bencsik András, a Népszabadság munkatársa a pártlapban leírhatta, hogy nem lenne már szabad több munkára kényszeríteni a túlhajott embereket. 

„Elfogadom, hogy ezután még többet és még hatékonyabban kell sürögni és forogni, és ami ebből következik, hogy még kevesebb idő jut a szemlélődésre, formára értelmetlen és céltalan, édes semmittevésekre. De mit mondjak, nem nagyon örülök neki. Mert nem látom egészen világosan. hogy mit nyerek — visszatérek a többes számhoz —, mit nyerünk általa. 

Azt ésszel föl tudom fogni, hogy hát most nehéz a helyzet, és erőlködni kell. Ez van, s bár nem kell szeretni, az ember alkalmazkodik a körülményekhez. Azonban csak félve merem kimondani, és csak a magam szerény nevében, hogy a munka, vagyis ez az őrült rohanás nem lehet azonos az élet egészével. Azt hiszem inkább, bár lehet, hogy tévedek, vagy nem látok élég világosan, hogy becsülnünk kéne az időt. Azt is, amit a munkára fordítunk, meg azt is, amit saját magunkra.” 

30 évvel később Bencsik András saját lapjában a Demokratában már másként vélekedik a magyarok munkaterheléséről: 

„A munkajogi törvény megváltoztatása fontos stratégiai döntés volt, mert vagy megtanul a mai generáció keményen és hatékonyan dolgozni, és így felzárkózni a nyugat-európai színvonalhoz hozzáállásban és jövedelemben is, vagy örökre lemaradunk. Magyarország gyorsulva emelkedik, de ezt nem adják ingyen. Ezért dolgozni kell. Sokat és jól, hogy egyre jobban lehessen keresni. Ami ma nálunk történik, az a második világháború utáni német talpra álláshoz hasonlítható. Ha mi is végigcsináljuk, mi is csodát teszünk.” 

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.