10-15 millió muszlimot próbálnak a legbrutálisabb módszerekkel leszoktatni az iszlámról. És ez csak a szerencsésebbek sorsa, sokaknak nemcsak a hite, hanem a fizikai épsége is veszélyben van. A közel kétmilliárdos, az utóbbi években-évtizedekben számtalan, ehhez képest jelentéktelen érdeksérelem esetén megmozduló iszlám világ mindezt szinte síri csendben figyeli. Sem a muszlim világ vezetőit, sem az utca emberét nem érdekli különösebben, hogy mi történik Kína északnyugati részén az ujgur kisebbséggel.

Pedig ami az ujgurokkal történik a közelmúltban, az nemcsak muszlim szemszögből felháborító, hanem bárkiéből, aki fontosnak tartja az emberi jogokat. A Kína Hszincsiang (Xinjiang) tartományában élő, türk eredetű nyelvet beszélő, a többségi han kínai társadalomtól vallásilag és kulturálisan egyaránt elkülönülő ujguroknak soha nem volt könnyű a Kínai Népköztársaságban, ám a pekingi vezetés az elmúlt években kiemelt jelentőségként kezelte az ujgur identitás, kultúra és történelem megsemmisítését. 

Theresienstadt Hszincsiangban

A 2000-es években a világon mindenfelé erőre kapó muszlim dzsihadista terrorizmus ha minimálisan, de Hszincsiangot is érintette, amire válaszul Peking elképesztő erőt vetett be. 2016-ban azt a Csen Csuankuót neveztél ki a tartomány élére, aki korábban Tibetet irányította vasszigorral, és neki köszönhetően az ujgurok hamarosan olyan totalitariánus disztópiában találták magukat, ami még Orwellnek sem nagyon jutott eszébe.

Mára Hszincsiangban a hi-techet a primitív, de brutális módszerekkel keverő megfigyelőállam működik, amibe minden belefér: az ujgurok adatait QR-kóddal rögzítik az általuk vásárolt késeken, mindannyiuk DNS-mintáját központi adatbázisban tárolják, és a legkisebb mozgolódás hírére Pekingből egyszerűen lekapcsolják az egész régióban az internetet. Működik egy olyan program is, amely han kínai vadidegeneket telepít ujgur háztartásokba, de a legnagyobb figyelem mostanában azokra a táborokra irányul, amikben Peking szerint hivatalosan csak szakmát tanítanak az ujguroknak, a valóság azonban ennél sokkal durvább.

Ezeket a kis jóindulattal munka-, anélkül inkább koncentrációs táboroknak nevezhető intézményeket az ujgurok nem önszántukból keresik fel, hanem mert erre kötelezik őket. Egyes becslések szerint már egymillióan voltak hosszabb-rövidebb ideig ilyen táborok vendégei, ahol a kevés kiszivárgott beszámoló szerint a napok agymosással és kényszermunkával telnek. A kínaiak szerint persze erről szó sincs, az általuk nyugati újságíróknak bemutatott táborokban csak mosolygó, éneklő és táncoló ujgurokat látni - kísértetiesen hasonlóan arra, ahogy a náci németek mutogatták a Nemzetközi Vöröskeresztnek a Theresienstadt koncentrációs tábort.

Ez nem Dánia

Hiába a muszlim kultúra és hit, esetenként a muszlim emberélet tűzzel-vassal pusztítása, az iszlám világban nagyon kevesen aggódnak az ujgurok sorsáért. Abban az iszlám világban, ahol korábban a legkisebb muszlimellenes vétség ellen százezrek vonultak az utcára, és komplett gazdasági bojkott is lehetett a vége egy vélt vagy valós vallásgyalázásnak. A leghíresebb eset az volt, amikor 2005-ben Dzsakartától Teheránig ért a tiltakozási hullám, mert a Jyllands-Posten nevű dán lap Mohamed prófétát ábrázoló, ráadásul előnytelenül ábrázoló karikatúrákat publikált. Szinte minden muszlim ország kormánya tiltakozott, nagyvárosaikban egymást követték az esetenként gyilkos tombolásig fajuló tömegtüntetések. A karikatúrákat utánközlő francia Charlie Hebdo-t is megtámadták, és a lap ellen 2015-ben elkövetett, 12 halálos áldozatot követelő terrortámadás is ide vezethető vissza.

A muszlimok különösen érzékenyek a próféta gyalázására, de ez kevés magyarázatnak ahhoz, hogy miért reagált az iszlám világ sokkal dühösebben néhány karikatúrára, mint több millió hívő muszlimtalanítására. A palesztin nép sérelmeit a világ muszlimjai saját tragédiájukként élik meg, az ujguroknak viszont nem jár ilyen szolidaritás, pedig ma Kashgar ősi városában ugyanolyan megalázó muszlimként létezni, mint Gáza élhetetlen betondzsungelében. 

Szemben a muszlimok harmadik legszentebb városa, Jeruzsálem környékén élő palesztinokkal, az ujgurok az iszlám világ perifériáján élnek, távol a Közel-Kelettől, a vallás szülőhelyétől és szívétől. Ahogy egy szakértő fogalmazott: „az ujgurokat Kínában azért kínozzák, mert túlságosan muszlimok, a muszlim világ meg azért nem küzd értük, mert szerintük nem eléggé azok”. A türk rokonságból fakadóan az ujgurokat valamennyire testvérként kezelő Törökországon és közép-ázsiai országokon kívül az ő sorsuk nem igazán érdekli a muszlimokat. De ez még fokozottaban így van a mianmari rohingyákkal, akiknek 2017-es lemészárlására és Bangladesbe üldözésére mégis felkapták a fejüket az egészen távol élő muszlimok és országaik vezetői is.

Az ujguroknak nem jut ilyen szolidaritás. Balszerencséjükre az emberi jogokat Kínához hasonlóan lábbal tipró muszlim országok vezetőinek se erkölcsi alapja nincs felszólalni az érdekükben, se nem akarják saját népük figyelmét emberi jogi kérdések felé irányítani. Ebből egyenesen következik, hogy ezekben az országokban, ahol szinte nincs is semmiféle szabad sajtó, a közönség nem is tud meg semmit arról, hogy mit tesznek Kínában az ujgurokkal. 

Ha izraeli katonák lelőnek egy palesztin fiatalt, arról az arab világ összes tévécsatornája beszámol, de ha a kínaiak zárnak átnevelőtáborba egymillió ujgurt, az egyszerűen nem hír. Erről persze az is tehet, hogy a kínaiak nagyon hatékonyan szűrik a Hszincsiangból kijutó híreket, de ettől még tény, hogy az Al-Jazeerán kívül az arab nyelvű sajtóban nem igazán téma az ujgurok szenvedése. Ahogy a Bloombergnek mondta egy szakértő, az ujgurok ügyét még a dzsihadisták sem karolják fel.

Pekinggel nem viccelünk

De mindezeknél az indokoknál többet nyom a latban, hogy míg Dániával vagy úgy általában a nyugati világgal szemben a muszlim országok bátran emelik fel a hangjukat, Kínával szemben nem ilyen bátrak. Míg nyugaton az egyetemes emberi jogok fontosabbak, Pekingnek inkább az, hogy senki se merészelje kétségbe vonni az ő igazságukat olyan belügyi kérdésekben, mint az ujgurok, Tibet, vagy éppen az általuk szintén belügyként kezelt Tajvan. A nyugati országok elviselik a nagykövetségük előtt rendezett zászlóégetős tüntetéseket, a kínaiaknál viszont ilyesmiről szó sem lehet. Az utóbbi években a világon szinte mindenhol, az iszlám világban pedig különösen terjeszkedő, gazdasági és politikai erejét egyre szívesebben mutagató Kínát pedig végképp nem akarja senki provokálni, hiszen a következmények beláthatatlanok lehetnek. Egy olyan nagyhatalomról beszélünk, amely még a körömpiszoknyi Palaut is folyamatosan leckézeti, csak mert a csendes-óceáni szigetország független országként ismeri el Tajvant. 

Mindezek eredményeként állhat elő az a helyzet, hogy a Kínával nem is különösebben barátságos Indiában, ahol a világ második legnagyobb közössége, közel 200 millió muszlim él, összesen 150-en jelentek meg az ország legnépesebb városában, Mumbaiban rendezett ujgur szolidaritási tüntetésen. Hasonló számokat produkált a világ harmadik legnagyobb muszlim közösségének otthont adó Banglades fővárosában, Dhakában rendezett tüntetés. A Közel-Kelet két legbefolyásosabb országában, Szaúd-Arábiában és Iránban sem voltak szolidaritási tüntetések - persze azért is, mert, főleg az előbbiben, ilyenekről szó sem lehet a hatalom jóváhagyása nélkül. Amely hatalom semmiképpen sem szeretné Kínát provokálni. 

Hosszasan lehetne még sorolni azokat a muszlim országokat, ahol süket fülekre talált az ujgurok szenvedése, de érdekesebb azokkal foglalkozni, ahol fel mertek szólalni az érdekükben. Ezek közt is speciális eset az a Törökország, ahol a türk rokonság révén az ujgurok ügye mindig is érdekelte az utca emberét és így a politikusokat is. Törökország évtizedeken át biztonságos célország volt az ujgur menekültek számára. 2009-ben az akkor még csak miniszterelnök Erdogan  népirtásnak nevezte a hszincsiangi erőszakos eseményeket, amire válaszul az egyik kínai állami lap véleménycikkben figyelmeztette, hogy legyen szíves ragaszkodni a tényekhez.

Az azóta eltelt tíz év alatt azonban egyszerre lett Kína mekerülhetetlen globális szereplő és Erdogan autoriter vezető, akinek már semmiféle erkölcsi alapja nincs mások igazságtalan bebörtönzése ellen felszólalni. Ráadásul az egyre rosszabb gazdasági helyzetben lévő Törökország egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy elüldözze a kínai befektetéseket. Amióta Mevlut Cavusoglu török külügyminiszter 2018-ban Pekingben megígérte, hogy hazájában meg fognak szűnni a Kínával szemben kritikus sajtóhírek, Törökországban egyre kevesebb figyelem irányul az ujgurok szenvedésére, akik joggal érzik, hogy távoli rokonaik elárulták őket.

Más a helyzet azokban a Kínával határos muszlim országokban, ahol a helyieket rokoni kapcsolatok fűzik a Hszincsiangban élőkhöz. Így van ez Kazahsztán esetében, ahol joggal háborította fel az ország lakosait, hogy Kína a saját kazah kisebbségével nagyjából úgy bánik, mint az ujgurokkal. 2018 júliusában éppen egy Kazahsztánba menekült hszincsiangi kazah óvónő tanúvallomásából tudott meg a világ új részleteket a munkatáborok brutális mindennapjairól.

Kazahsztánban már 2016-ban is meglepően népes Kína-ellenes tüntetések voltak. Hiába a temérdek kínai pénz ígérete, ez sokaknak nem elég. Hasonló a helyzet Pakisztánban, ahol ugyan a politikai vezetés elkötelezett Peking mellett, a nép viszont, amely a dánok elleni tüntetésekben is vezető szerepet vállalt, nincs meggyőzve. A Hszincsianggal a Selyemút ideje óta fontos kapcsolatokat ápoló pakisztáni kereskedők közül soknak van ujgur felesége (is), és ők folyamatosan lobbiznak az iszlamabadi kormánynál, hogy legalább őket és gyerekeiket mentsék ki a munkatáborokból. 2018 szeptemberében a pakisztáni vallásügyi miniszter szokatlanul nyíltan közölte a hazájába akkreditált kínai nagykövettel, hogy a hszincsiangi muszlimok elnyomásának következtében „növekszik a valószínűsége annak, hogy erre a reakció a szélsőséges eszmék terjedése legyen”. Nem sok, de szemben sok muszlim országgal, legalább valami.

Az ujgurok mellett komolyabban csak két muszlim országban álltak ki: Indonéziában és Malajziában. Nem véletlenül, hiszen egyrészt a két dél-kelet ázsiai ország a két legdemokratikusabb az iszlám világban, másrészt mindkettőben komoly tradíciói vannak a Kína-ellenes érzelmeknek, amik egyaránt irányultak Peking és a helyi, méretéhez képest a gazdasági-társadalmi életben kiemelt szerepet játszó helyi kínai kisebbség ellen.

Indonéziában az áprilisi elnökválasztási kampány egyik témája egyébként is egyfajta muszlimsági vetélkedő, aminek része lett az ujgurok melletti kiállás is. Az ország nagyvárosaiban decemberben több ezres tüntetések voltak helyi iszlamisták szervezésében (e cikk képei mind ezekről a tüntetésekről származnak), még a jakartai kínai nagykövetség előtt is volt demonstráció, és egyes imámok a kínai termékek bojkottjára szólítottak fel. Éppen ahogy annak idején Dánia ellen tették.

Malajziában is fontos szerepe volt egy választásnak az ujgurok ügyében: annak, amelyen 2018 májusában nagy meglepetésre az ellenzék győzött. Az előző malajziai kormány harmonikus viszonyt ápolt Pekinggel, aminek részeként kínai cégek egymás után nyerték el az ország legnagyobb infrastrukturális fejlesztéseit. Az új kormány viszont inkább távolodik Kínától, aminek részeként sok ilyen szerződést felbontottak, és nemcsak a szavak, hanem a tettek színtjén is kiállnak az ujgurok mellett. Hiába követeli például Peking, hogy adják ki azt a 11 ujgurt, akik egy thaiföldi börtönböl szöktek át Malajziába, erre a malájok nem hajlandók.

Józan ész mindenhol

Fontos megemlíteni, hogy bár az iszlám világ hallgatása tényleg felháborító, az ujgurok ügye nyugaton sem kap akkora figyelmet, mint amekkorát érdemelne. Erről is részben az tehet, hogy 2019-ben senki sem szeret ujjat húzni Kínával, így a nyugati kormányoknak a kötelező aggodalmat kifejező nyilatkozatokon kívül többre nem nagyon futja. Másrészt viszont az is, hogy itt muszlimokkal kellene szolidarítani, akiknek nincsen olyan jó sajtója és olyan jó képviselői Richard Gere-től a Beastie Boysig, mint a buddhista tibetieknek.

Van ugyanakkor egy mellékszála is az ujgurok mellett kiálló muszlim szolidaritás elmaradásának. A dán tüntetések idején, és azóta is sokszor elhangzott nyugaton, hogy az iszlám világ visszamaradottságát az is mutatja, az is bizonyítja, hogy velük lehetetlen tárgyalni, hogy mindent a vallásnak alárendelő, a felvilágosodásról csak hírből halló vallási fanatikusok egységes masszájáról van szó. Most viszont úgy tűnik, hogy akárcsak a világon mindenki, a muszlimok is nagyon szívesen rendelik alá a vallást politikai-gazdasági érdekeknek. Kína ellen senki nem hirdet dzsihádot.