Ady Endre 1919. január 27-én lett a magyar nemzet nagy halottja. A pályáját meghatározó folyóirat, a Nyugat gyakorlatilag az egész következő számot neki szentelte. Ebben jelentek meg olyan nagy hatású, sokat idézett nekrológok, mint Ignotusé, Schöpfliné, Móriczé és Kosztolányié.

Az évforduló előestéjén egy könnyedebb, szabálytalanabb írást választottam ugyanonnan, a magyar kabaré nagymesterétől, Nagy Endrétől, aki felidézi a költő halálát megelőző furcsa hangulatot, majd a történet végén azzal vidítja fel Adyt, hogy a közönségsiker szinonimájaként ismert sanzonszerzőhöz, Zerkovitz Bélához hasonlítja.

Itt tehát a cikk a Nyugatból:

Nagy Endre: Ady anekdota 

Azt hiszem, engem nagyon szeretett, vagy nagyon utált. A magam polgári egészségével mindig úgy robbantam be hozzá, mint egy május elseje.

Mindig sokan állták körül királyi hintaját, rozoga ágyát. Fiatal írók voltak, tanárjelöltek és olyan kegyetlenek voltak, amilyen csak egy temetésrendező, vagy egy esztétikus tud lenni. Jegyzeteket csináltak róla, ereklyéket avattattak föl vele, irodalomtörténeti adatokat lestek ki belőle, elrovancsolták, mint a nemzet halottját. Minisztráns-fiúk voltak, temetés-szagú tömjént lóbáltak körülötte. Én pedig majdnem testi szerelemmel voltam iránta, szerettem húszéves izgékonyságát, cigány arcát, fekete szemét, a magam húszéves ifjúságát. Könyörögtem:

- Bandi! Lehúz ez az ágy és ez a nyíri vinkó ingovány. Gyere, Promontoron a Duna partján még találunk taposatlan havat, a Kutyavillában halászlevet főzetünk magunkfogta halból, jó budai bort iszunk hozzá és van egy hektikás cigányom is, akinek én vagyok az életfenntartója.

Rádisputáltam a ruhát és az energiát. Talán ízlett is neki a halászlé, talán kis is csípte az arcát a friss téli levegő, talán örült is az életének egy kicsit; már megszidott néhány verscsinálót, politizált, a jövőbe spekulált, mint a kolumbácsi legyek falkája. Kiléptünk a hóba, néhány rongy parti lámpa végiglocsolta fénnyel a Dunát.

- Nézd! A Volga! - mondta és a kocsiban már mellére csuklott a feje és már dadogni kezdte a furcsa szavakat, fejedelmi muzsikának az utcára vetődő hangtöredékeit.

Ki tudja? Néha talán szeretett volna ő is elcsereberélgetni a hiúság vásárán, apró örömökkel nagy bajokat altatgatni, mai verebet nyárson sütögetni. De kálvinista-nyakán öntudattal hordozta a predesztinációt. A szent forrás őrzőjének tudta magát és éjjel-nappal ott virrasztott mellette, hogy ökörcsorda be ne nyálazza. Kegyetlen kasznár volt, irgalomra tisztében sohase enyhült önmaga iránt. Szerelmes barátomat, a kedves arcú húszéves fiút elnyűtte kegyetlenül és kapitalista szégyenkezéssel sütöm le a szememet, ha az isteni verseken andalgok, amelyeket ő váltott meg az ember-áldozattal a mi tunya gyönyörűségünkre.

Egy este édesanyjával eljött a kabarémba. Egy vers-ciklusát adattam elő akkor először. Mikor rá került a sor, kiszaladt a folyosóra. Utána mentem.

- Hát meg se nézed?

- Nem, nem! Félek!... Minek is erőszakolod!

Hisztériásan szorongatta az öklét, a haját markolászta, riadozva fülelt, füttyszót, gúnyos üvöltözést, fölháborodást várt. Aztán mikor vége volt, az egész közönségnek egyszerre csattant a tapsa. Falat ostromló hozsannázás volt az.

Boldogan megragadtam a karját.

- Bandi! Hallod ezt a tapsot? Szégyelld magad! Te!... te... Zerkovitz!

Akkor egy pillanatra örömöt láttam az arcán.

Azt hiszem, mikor hazament, nagyon megszidhatta magát érte.