Lehetne mással kezdeni, de minek: Tandori már-már közhelyessé nemesedett verse, az Hommage ebben a helyzetben, a halálhír utáni zavarban is hű társként szegődik mellénk:

Ki szedi össze váltott lovait?
ha elhulltak, ki veszi a nyakába?
ki teszi meg mégegyszer az utat
értük, visszafelé, hiába?

Kardél-nyargalásod két oldalán
még kettészelve is ez állatok
hozzád lassult múlásukkal bevárják,
amíg kidől utolsó hátasod:

most még, nem deszka-földes-álruhásan
visszanézhetnél e hűlő vetésre —
hogy zokogás kockázzon koponyádban,
kopogjon tört szemük dióverése.

Élete és pályája olyan mesterek oldalán indult, akik nekünk már csak megsárgult képek az irodalomkönyvből, hogy aztán gyökerestül forgasson fel mindent a magyar költészetben, és haláláig megmaradjon eredeti, meglepetésekre képes alkotónak. Lehet beszélni posztmodernről, avantgárdról, de Tandori nem tartozott irányzatokhoz, legfeljebb az irányzatok tartozhattak hozzá.

1938. december 8-án született Budapesten, tisztviselőcsaládban. Gimnáziumi tanulmányait Budapesten végezte, 1957-ben érettségizett, a budapesti bölcsészkaron szerzett magyar–német szakos tanári oklevelet. Rövid ideig nevelőtanárként dolgozott, 1971-től szabadfoglalkozású íróként és műfordítóként működik - írja a DIA életrajzában Margócsy István irodalomtörténész.

„Gyermekkorától máig ugyanabban a házban él Budán, a Lánchíd közelében. Ifjúkorától fogva él együtt feleségével, Tandori Ágnessel (ki maga is író s műfordító); néhány prózakötetet társszerzőként együttesen is írtak vagy adtak közre. Nagyon fiatalon bekerült gimnáziumi tanárának, Nemes Nagy Ágnesnek írói-baráti körébe (Mészöly Miklóssal, Ottlik Gézával, Mándy Ivánnal s másokkal volt szoros kapcsolatban), s e körnek irodalmi–művészeti–filozófiai tájékozódása, ízlése s erkölcsi tartása igen nagy hatással volt írói pályakezdésére s választásaira.

Versei a hatvanas évek közepétől fogva jelennek meg rendszeresen, első kötete 1968-ban jelent meg Töredék Hamletnek címmel - folytatja Margócsy. - E kötet azonnal magára vonta az irodalmi közvélemény kitüntetett figyelmét, s általa (továbbá következő kötete, az 1973-ban megjelent Egy talált tárgy megtisztítása által) Tandori a korszak költészeti megújulásának központi szereplőjévé vált; költészetének mind metafizikai mélysége, mind filozofikus játékossága újszerűen és felszabadítóan hatott. A hetvenes évektől kezdődően Tandori folyamatosan és igen sokféle műfajban publikált: jelentős érdeklődést és visszhangot váltott ki mind állandóan, kötetenként megújuló, folyamatosan új poétikákat kipróbáló költészete, mind széles körű, filozofikus esszéírása (mellyel a magyar és világirodalom és képzőművészet igen sok kiemelkedő alakját és művét is érintette), mind sokoldalúan újító prózaírása (akár önéletrajzi jellegű esszéisztikus fikcióiban, akár a műfaj határait sokfelé nyitogató, saját nevének anagrammájából készített álnéven – Nat Roid – publikált krimisorozatában), mind pedig a minimal art vagy a concept art felé tájékozódó képzőművészeti, grafikai tevékenysége.”

A fenti felsorolásból talán megsejthető az a példátlan gazdagság, amely Tandori Dezső életművében várja az olvasót. De a birodalom beláthatatlansága ne riasszon el senkit, mert ahogy a 80. születésnapjára írtuk: 

„az egyszeri, egyszerű olvasó csak nyerhet vele, hogy az egyetemes magyar művészet egyik legeredetibb elméjétől olvashat verset, gyerekverset, regényt, krimit, drámát, tanulmányt és külön is felbecsülhetetlen mennyiségű fordítást, 

aminek egy része bőven tekinthető saját műnek, annyira tandorisította őket. Azt és annyit kaphatunk belőle, amit és amennyit csak akarunk.”

Ami mától elveszik, az az ember, aki viszont már évtizedek óta visszavonult a világtól. Először a hetvenes évek végén tűnt el szem elől. Ekkor jöttek a verebek, Szpéró és a többiek, akiket gyengéd szeretettel gondozott otthonában, és életének és műveinek is főszereplői lettek. A rendszerváltás után egy időre visszatért, és újra lehetett vele találkozni irodalmi rendezvényeken, sokat lépett fel itthon és külföldön, és a lóversenyeken is össze lehetett vele futni. Aztán a kétezres évektől kezdve megint nyoma veszett, barátaival és kollégáival postai levelekkel és vonalas telefonon tartotta a kapcsolatot. Az időszak egyik ritka nyilvános szereplése az volt, amikor a  Goethe Intézetben átvette a Goethe-emlékérmet. Azt hiszem, a Litera videója lehet róla az utolsó felvétel, és ez a beszéd érzékelteti azt is, hogyan gondolkozott Tandori. 

Mióta felújították a Várkert Bazárt, sokszor eszembe jutott, mit láthat és mit gondolhat Tandori, aki a szomszédos házból figyelhette a nagy Orbán-beszédeket és az ellenzéki tüntetéseket. De ezt valószínűleg már nem tudjuk meg, hiszen Tandori nem csak apolitikus, hanem egész egyszerűen egy másik világ lakója volt.

A korosztályom írói már nem ismerhették személyesen, csak a műveivel tudtunk beszélgetni. Ezért is tartottam végtelenül szórakoztatónak, hogy a Fő utca kocsmárosai a mai napig élénken emlékeznek régi haverjukra. A Lánchíd Sörözőben például azt mesélték, hogy hajnalban rendszeresen megjelent a piacról hazafelé menet, kikért valamit (sört talán, nem emlékszem), és az álmosan kávét kortyolgató melósoknak nekiállt szavalni a verseit. Idealista baromság, de én hiszek benne, hogy azok a versek akkor igenis hatottak, ahogy hatni fognak 

most, mikor ugyanúgy, mint mindig, és már végleg legfőbb ideje, hogy.