A kétezres évek elején Nigéria volt a közgazdászok egyik bezzegországa, a kőolajárrobbanás miatt ugyanis soha nem látott gyorsasággal kezdett emelkedni az ország GDP-je, a 2004-es csúcson a Világbank 33,7 százalékos növekedést mért a bruttó hazai össztermékben. Az egészen 2014-ig stabilan 5 százalék fölötti növekedésről szóló újsághírek a nigériaiak többségével és az érdeklődő külföldiekkel is elhitették, hogy Nigéria - ha szükség is van apróbb korrekciókra, de - a jó úton halad a gazdagodás és a fejlődés útján.

Ma viszont Nigériára már csak azok a közgazdászok tekintenek példaként, akik a GDP és a gazdasági növekedés istenítése ellen érvelnek, mivel az afrikai állam éppen azt bizonyította be, hogyan lehet csillagászati mértékű gazdasági növekedés mellett eltékozolni egy nemzet vagyonát és erőforrásait. Ha létezne nemzetközileg elismert statisztika, ami nem az adott év gazdasági teljesítményét méri, hanem átfogó képet ad egy nemzet szellemi, fizikai és természeti vagyonáról, akkor talán a nigériai politikusok és az állampolgárok is jobban figyeltek volna, elvégre 2010-ben annál, hogy

A gazdasági válság ellenére is 7,8 százalékkal nő a nigériai GDP

sokkal borúsabb (de ugyanúgy igaz) szalagcím lett volna, hogy

Hatodik éve csökken folyamatosan a nigériai nemzeti vagyon.

Ilyen vagyonfelméréseket persze nagyon nehéz lenne bevezetni, egy nemzet erőforrásainak összeírása ugyanis egyrészt hatalmas munka, másrészt pedig létezik többféle erőforrás, aminek lehetetlen pontosan meghatározni az értékét. Mennyit ér például egy ezüstfenyő? Mennyit ér az Adriai-tenger horvát partszakasza? Vagy egy jól működő egészségügyi rendszer? A jó oktatás? Hogy egy ország minden lakosa tud írni és olvasni? Mennyit ér a kihalás szélén álló északi szélesszájú orrszarvú, amiből már csak két példány él az egész bolygón?

A Financial Times korábbi afrikai tudósítója, David Pilling 2018-ban megjelent The Growth Delusion: Wealth, Poverty, and the Well-Being of Nations című könyvében hosszan foglalkozik a nemzeti vagyonfelmérésekkel, mint a gazdasági növekedési statisztikák esetleges alternatívájával. (Pilling könyvének GDP-vel szembeni kritikáit ebben a cikkben már bemutattuk.) A könyv két okból érvel az ilyen vagyoni statisztikák mellett: azért, mert új perspektívába helyezik a növekedést, és azért, mert segítik a környezetvédelmet.

Nigéria példáján látszik, hogyan vethetne új fényt a növekedés megítélésre egy ilyen vagyoni statisztika. Hogy a nigériai növekedéssel vannak gondok, az persze más adatokból is látszott: a legnagyobb GDP-növekedés idején is sokkal alacsonyabb volt az egy főre vetített GDP növekedése az országban, mint az összesített arány, 2010 óta pedig a összesített növekedés ellenére kifejezetten csökkent az országban az egy főre vetített GDP, a nigériai gazdaság ugyanis egyszerűen nem fejlődik olyan gyorsan, hogy lépést tudjon tartani a lakosság szaporodási ütemével.

Ha viszont a nigériai politikusok és választóik a növekedés mellett figyeltek volna az ország vagyonára és erőforrásaira is, talán észrevették volna, hogy az ország brutális kőolaj-készleteinek kitermelése a növekedést hajtja ugyan, a kőolajvagyont azonban nem sikerül sem hatékonyan pénzzé, sem humántőkévé alakítani. Azaz persze pénzzé nagyon is sikerült alakítani, csak ugye az a pénz többnyire nem Nigériát gazdagította, a nagyobb részét korrupt helyi politikusok tették zsebre vagy multik vitték ki az országból.

A klasszikus közgazdaságtan alapvetései szerint az olyan természeti kincseknek, mint Nigéria kőolajvagyona, segítenie kellene a szegény országokat a kitörésben, méghozzá úgy, hogy a természeti kincsek kitermelésével nem veszítik el a vagyonukat, ami addig a természeti kincsben állt, hanem átalakítják, lehetőleg humántőkévé és infrastruktúrává, ami további lehetőséget ad a fejlődésre, méghozzá úgy, hogy az a növekedés már nem lesz annyira kitett a világgazdaság folyamatainak, mint a korábbi, amit egy természeti erőforrás kitermelésére alapoztak. Ebben az esetben a nagy GDP által jelölt magas jövedelmi szint fenntartható marad, akkor is, ha a magas jövedelmet korábban megalapozó olajpiac növekedése megtorpan.

Szaúd-Arábia például komoly energiát fektet abba, hogy minél jobban kezelje a kőolajkitermelésből felhalmozódó vagyont, hatalmas turisztikai fejlesztéseket indítottak, és rengeteg más iparág fejlődését is megalapozták néha már megalománnak tűnő infrastrukturális beruházásaikkal, ráadásul van egy hatalmas tőkealapjuk is, amiben folyamatosan halmozódik a pénz. Norvégia szintén pénzalapot hozott létre az olajkitermelésből származó pénznek, mikor kiderült, hogy hatalmas kőolajkészletek vannak az Északi-tengeren.

David Pilling persze megjegyzi azt is, hogy Nigériának a brutális népességnövekedés miatt sokkal nehezebb dolga volt, az viszont jól látszik az ország ma elérhető gazdasági statisztikáin, hogy a hatalmas GDP-növekedésük ellenére az utóbbi 30 évben a teljes vagyont tekintve Nigéria szinte biztosan szegényebb lett, mint korábban volt, amikor még a föld alatt pihent a kőolajuk.

A másik ok, ami miatt hasznosak lennének a meglévő kincseinket összeíró statisztikák, az lenne, hogy jobban vigyáznánk a környezetünkre.

Rengeteg közgazdász és klímakutató ír arról, mennyire abszurd, hogy a világon szinte mindenhol évtizedekig mindenki adottságnak tekintette a tiszta levegőt, a fákat, a vizeinket és a növényeket is. Fel sem merült, hogy ezeket be kellene vagy egyáltalán be lehetne árazni, hiszen azt hittük, a természet valami kimeríthetetlen kút. Most, amikor a világon egyre több nagyvárosban rendszeresen gyűlik össze akkora szmog, hogy szinte lehetetlen lélegezni, amikor egész régiók maradnak tiszta víz nélkül, és amikor egyre gyorsabb ütemben pusztulnak ki vagy kerülnek a kipusztulás szélére a földi ökoszisztémában nélkülözhetetlen állatok és növények, már csak remélni tudjuk, hogy nincs még késő észhez térni.

A fő probléma viszont még mindig adott: a környezetkárosítást egyelőre nem tudta megfelelően beárazni a kapitalizmus. Tudjuk, hogy az autók, a repülők, a hajók és egy rakás gyár meg erőmű is súlyosan szennyezi a levegőt, tudjuk, mit tesz a műanyagszemét a tengerekkel, tudjuk, hogy vegyianyaggyárak közelében milyen minőségű a talaj, tudjuk, mennyi erdőt kell kivágni azért, hogy aztán a helyén takarmányt termeszthessünk a Földön élő 23 milliárd csirkének, 1,5 milliárd marhának és 2 milliárd disznónak, amiket aztán szintén mi eszünk meg.

A környezetkárosítás ára azonban nincs benne az autó árában, a repülőjegyében, a húséban, a pálmaolajéban, a rezsiben, a műanyagba csomagolt termékekében, a világ másik végéről teherhajókban ideszállított gyümölcsökében és zöldségekében.

A politikusokat nem is kényszeríti senki arra, hogy ilyen megfontolásból adókat emeljenek, sőt ha esetleg megtennék, a lépésre inkább az lenne a válasz, hogy a döntésükkel veszélyeztetik a gazdasági növekedést. A repülőjegyek, az autók, a műanyag, az energia és az élelmiszer árának emelkedése nem tetszene sem a cégeknek, sem a választóknak, és ez eddig elég indok is volt arra, hogy a világ egyik kormánya se tegyen semmi lényegit a helyzet megváltoztatása érdekében. Márpedig abban a szakemberek túlnyomó többsége egyetért, hogy azonnali, gyökeres és nagyszabású életmódváltoztatásra van szükségünk, ha szeretnénk, hogy középtávon is fennmaradjon a ma ismert emberi civilizáció.

Ebben lehet segítség, ha a kormányok és a választók minél jobban látják, milyen természeti erőforrások állnak a rendelkezésükre. Ha meg tudnánk határozni, mennyit ér a tiszta levegő, akkor oda lehetne tenni a remek kínai GDP-adatok mellé, hogy mennyivel lett szegényebb az ország. Ha ismernénk a tiszta óceánok és a bennük élő lények értékét, meghatározhatnánk, mennyit buktunk pontosan a Deepwater Horizon olajfúró katasztrófájával, és mennyit vesz ki minden ember zsebéből naponta a Csendes-óceánon úszkáló, texasnyi méretű szemétsziget.

David Pilling egy közgazdászt is bemutat, aki megpróbálta felmérni a világ természeti erőforrásainak értékét: Robert Constanzát, aki becslését egy nagy visszhangot kiváltó Nature-cikkben publikálta is, igaz, nem győzött mentegetőzni, hogy szükségszerűen pontatlanok a számai. Constanza becslése 33,3 ezer milliárd dollár, és persze az ilyen hatalmas számok bizonytalansága miatt nem is kellene túl sok hitelt adni ennek az adatnak. Azonban készített egy felmérést ugyanerről a Világbank is, de az ottani közgazdászok Constanzáétól gyökeresen eltérő módszerrel számoltak. Nekik 33,7 ezer milliárd dollár jött ki, de ahogy ők is megjegyezték: kérdéses, hogy ilyen formában van lényegi értelme az ilyen becsléseknek.

Az viszont szinte konszenzus a közgazdászok és a klímakutatók között, hogy mindenképpen ki kellene találni egy könnyen mérhető és mindenki által elfogadott mutatót, ami megfelelően jelzi a környezeti terhelést. A többség szerint erre azért lenne a legjobb egy pénzben kifejezett mutató, mert azzal könnyebb kalkulálni, és könnyebb elérni vele a fő célt: a fogyasztási szokások és a gazdaságpolitika gyökeres megváltoztatását.

Az Egyesült Államokban, Belgiumban és Svájcban is működő Global Footprint Network nevű thinktank is kidolgozott egy ilyen mérőszámot, már több mint 10 évvel ezelőtt, de különösebb hatást eddig nem sikerült elérni vele. Ez a World Overshoot Daynek nevezett mutató, ami egy dátum, azt fejezi ki, hogy az adott évben mikor meríti ki az emberiség a bolygó egy év alatt megújuló erőforrásait. Ha ez a dátum december 31. lenne, vagy nem is jönne el egyáltalán, az azt jelentené, hogy a jelen fogyasztási szinten az idők végezetéig élhet az emberiség, hiszen nem vesz el többet a Földtől, mint amennyit az egy év alatt adni képes. A World Overshoot Day után az emberiség már a bolygó tartalékait emészti, tehát olyan növekedési pályán halad, ami idővel szükségszerűen kataklizmába torkollik. 2018-ban a World Overshoot Day egyébként augusztus 1-jén volt, ez nagyjából azt jelenti, hogy az emberiség jelenlegi fogyasztási szintjével számolva, 1,7 Föld kellene ahhoz, hogy fenntartható legyen az életvitelünk.

A természeti erőforrások összeírására vonatkozó kísérleteknek persze vannak kritikusai is, az egyik legnagyobb Larry Summers amerikai közgazdász, Clinton pénzügyminisztere, Obama gazdasági tanácsadója és a Harvard Egyetem volt elnöke. Ő is megszólal Pilling könyvében, azt mondja, lenne fantázia az ilyen összeírásokban, de szerinte ezek igazából nem statisztikák, hanem ideológiavezérelt politikai üzenetek, az alkotóik ugyanis csak azt az üzenetet akarják átadni velük, hogy a környezetszennyezés nagyon súlyos és félni kell a klímaváltozástól. Ez pedig Summers szerint nagyon egyoldalú képet ad a helyzetről. Példaként azt hozza fel, hogy a videokonferenciák elterjedése nem hatott pozitívan az ilyen indexekre, holott kifejezetten környezetbarát dolog az, hogy a videokonferenciák miatt kevesebb üzletembernek kell repülnie. (Arra Summers persze nem tér ki, hogy a videokonferenciák elterjedése ellenére a légiforgalom a világon messze nem csökken, hanem továbbra is meredeken növekszik.)