A popzene felfalja önmagát, és mégis ez lehet a jövője

Talán túlzás lenne magasművészetnek hívni azt, hogy Ismeretlen Szerző egy vágó- és egy keverőprogrammal összeilleszti Enyát és a Prodigy-t, Fatboy Slimet és a Dire Straits-t, vagy a Bee Geest és a Pink Floydot. Észrevenni a hasonlóságokat két dal között, és a kettőből létrehozni valami szokatlant, valami újat – lehet-e ezt zeneszerzésnek nevezni? És az így létrejött zenét nevezhetjük kulturális értékhordozónak, vagy csak zajnak?

Fogós kérdés ez, az emberiség több mint száz éve kérődzik rajta; nagyjából azóta, hogy Marcel Duchamp megfestette a bajuszos Mona Lisát, és múzeumi installációt készített biciklikerekekből és vécécsészékből. Duchamp alkotásait a korabeli műkedvelők felháborodva fogadták, holott – mint Duchamp rámutatott – annak, hogy ingerülten reagálunk a kontextusából kiragadott eszközökre, csak a megszokás az oka, semmi más.

„De hát ilyet mindenki tud, mi ebben a művészet?” – gondolhatnánk felháborodva, ha nem tudnánk, hogy Duchamp nem tekintett magasztos-romantikus dologként a művészetre. Ellenkezőleg: úgy tartotta, hogy mindenkiben ott szunnyad egy művész lehetősége. Hasonlóan fogalmazott Andy Warhol is, aki mindenkinek megelőlegezett 15 perc hírnevet, és a műalkotások sokszorosítását sem tartotta az ördögtől valónak.

Ebből az esztétikai perspektívából nézve egy jól sikerült mashup – két önálló dal feldarabolása és összeillesztése egy új zenei kollázsban – igenis lehet műalkotás. Hiába, hogy a mashup készítője egyetlen eredeti hangot sem ad hozzá az alapművekhez, ez nem is erről szól. Sőt, a mashup nem is az alapművekről, hanem az általuk képzett egységről szó. Két csapnivaló dalból is lehet briliáns mashupot készíteni. Úgysem ezek, hanem az egymáshoz való viszonyulásuk (csúnya idegen szóval: a rekontextualizációjuk) váltja ki a kívánt hatást.

Duchamp-nak még fogalma sem volt róla, hogy a XXI. század elején milyen könnyű lesz atomjaira bontani egy zeneművet, és valami teljesen újat alkotni a töredékekből, de úgy tartotta, hogy a kész elemek újrafelhasználása, a ready-made lesz a jövő egyik legfontosabb művészeti irányzata.

Csakugyan az lett, de a jövő ólomlábakon közeledett. Az első hangkollázsként számon tartott szerzemény, Charles Ives 1906-os Central Park in the Dark-ja után csaknem négy évtizedet kellett várni az első musique concréte zeneműre, az 1948-as Railroad Study-ra, amit a szerző, Pierre Schaffer vonathangokból ollózott össze.

A vasúttársaságok nem tekintették szellemi terméknek a vonatok zakatolását, de a Buchanan–Goodman-páros már nem volt ilyen szerencsés. 1956-os kislemezük, a Flying Saucer: Parts 1 and 2 megjelenését nem esztétikai, hanem szerzői jogi vita kísérte. A felvételen egy repülőcsészealj-támadásról szóló kamu rádiójáték hallható (a Világok Harca Orson Welles-től), Elvis-, Little Richard- és Fats Domino-lemezekről vett hangmintákkal.

Valószínűleg ez volt az első, hivatalosan is megjelent mashup/bootleg kislemez, de éppen ez, mármint a hivatalos megjelenés tett be Goodmannek, akit végül szerzőijog-sértés miatt ítélt el a bíróság. Ez mindenkinek elvette a kedvét a kollázskészítéstől – vagy ha attól nem is, a lemezkiadási kísérletektől biztosan.

De az idő csak múlt, és a rekontextualizációt nem lehetett megállítani. 1967-ben megjelent Karlheinz Stockhausen Hymnen-je (avantgárd nemzetihimnusz-kollázs, plusz a magnószalag és a jelfeldolgozó rendszer babrálása), 1973-ban kiadták a dub-pápa Lee „Scratch” Perry Blackboard Jungle Dub-ját... és 1975-ben, csaknem húsz évvel a szerzői jogi per után Dickie Goodman is kiadhatta a kortárs Top 40 slágerlista dalaiból összevágott Mr. Jaws-t, ami több millió példányban kelt el.

Jogsértő volt, csak megtűrtékAz elmúlt száz év rögzítettzene-történetének első évtizedeiben alig egy-két tucat, legfeljebb egy történelmi lábjegyzetre érdemes hangkollázs született. Aztán jöttek a kilencvenes-kétezres évek, és váratlanul mindent elborítottak a mashupok. Mi történt, és mire kellett eddig várni?

A szerzői jogi környezet keveset változott az elmúlt évtizedekben; a mashup azóta sem válhatott legális zenei stílussá. Ahhoz, hogy két, már megjelent zenét feldaraboljunk, összevágjunk és kiadjunk, a művek jogtulajdonosainak hozzájárulása szükséges. De többnyire nem járulnak hozzá; ezért is jelenik meg olyan kevés mashup-album hivatalos kiadásban. Ha azonban nincsenek kiadványok, nincs rádiós lejátszás sem, tehát a közönség sem értesülhet a létezésükről, így nem is lesz rájuk tömeges igény.

Aki a hetvenes-nyolcvanas években szórakozásból mashupokat készített, tudhatta, hogy az íróasztalfióknak dolgozik. (Vagy az enyészetnek, mint John Oswald, aki nem adhatta ki 1989-es albumát, a Plunderphonicot – sőt, a mesterszalagokat is meg kellett semmisítenie Michael Jackson meggyalázása miatt. A mashupok készítése jogilag ma is törvénysértő, de a jogkezelési gyakorlat azt mutatja, hogy a stílust a kiadók is egyfajta szürkezónaként kezelik.

Nem hivatalos, de látszólag elfogadott álláspont, hogy mashupot készíteni nem bűncselekmény, amíg nem terjesztjük azt hivatalos kiadványként.

A lemezkiadók maguk dönthetik el, hogy mihez kezdenek egy-egy lemezükkel. Ha nem szeretnék, hogy valami hülyegyerek a másolás-beillesztéses paródiájával gazdagodjon meg az ő aranytorkú művészein, az érthető álláspont. A Nirvana-lemezek jogtulajdonosai például kézzel-lábbal tiltakoznak ellene, hogy a 25 éve halott Kurt Cobain énekhangját mashupokhoz használják.

Hogy ezt a kiadók mennyire veszik szigorúan, arról sokat elárul, hogy a YouTube-on több tucatnyi mashuphoz használták föl a legnagyobb Nirvana-slágert, a Smells Like Teen Spiritet. (Tudják, hogy született meg az MTV-generáció rockhimnusza, az Új Hang? Úgy, hogy Cobain megpróbált lekoppintani egy Pixies-számot, aztán addig rekontextualizált, amíg meg nem született a Smells Like Teen Spirit.) Bár a jog megengedi, hogy egy létező dalt bárki feldolgozhasson, ha a jogdíj (mechanical royalty) kifizetése elmarad, az szerzőijog-sértésnek minősül. Egy 2005-ös bírósági döntés – Bridgeport kontra Dimension – értelmében a jogsértés már egy másodpercnyi illegális mintavételezéssel is megvalósítható. Bootylicious!

A joggyakorlat ennél általában megengedőbb. Az EMI – a Beatles-dalok jogtulajdonosa – a bőrt is lenyúzhatta volna Danger Mouse-ról, aki a 2004-es mashup-lemezén, a The Grey Albumon a Beatles White Album-jának zenéjét, illetve Jay-Z Black Album-jának szövegeit keverte. Ąz EMI ügyvédjei csak egy felszólító levelet küldtek a szerzőnek, hogy tegye elérhetetlenné az albumot. Valószínűleg azért sem drámáztak túl sokat, mert a Grey Albumot Paul McCartney és Jay-Z is kedvelték. És maguk az előadók is tudják, hogy a mashup alapvetően nem ártalmas: David Bowie például 2004-ben remixversenyt hirdetett, és egy sportkocsit ígért annak, aki a legjobb mashupot készíti el két Bowie-számból.

Mivel a mashupokból soha nem lehetett hivatalos kiadvány, nem lehetett velük pénzt keresni, így a kiadók sem balhéztak miatta. A mashupok nem eredményeztek bevételkiesést, mint az illegális másolás, és úgy vélték, hogy az alkotók legfeljebb magukat és néhány barátjukat szórakoztathatják ezzel a kollázsművészetes hülyéskedéssel.

Mindenkiből lehet művészA mashupok aranykora az állítható sebességű lemezjátszók elterjedésével, illetve a DJ kultúra (turntablism) népszerűvé válásával kezdődött. Aki már próbált keverővel összepasszintani két különböző lemezt, az tudja, mekkora eufóriát okoz, amikor két dal sokáig fut egymás mellett, és a kettőből valami teljesen új születik. A detroiti techno és a chicagói acid house elterjedése, illetve az 1988-as brit Summer of Love után egyre többen tapasztalhatták meg ezt az élményt, és töprenghettek el azon, hogy milyen lehetőségek vannak még ebben a stílusban.

A techno és a house nemcsak a lemezjátszókat tették népszerűvé, hanem az otthoni zenekészítést is, és ezzel párhuzamosan az újabb zenékben egyre több lett a máshonnan ollózott hangminta. 1996-ban jelent meg DJ Shadow Endtroducing-je, ami – a Guinness Rekordok Könyve szerint – a világ első, kizárólag máshonnan átvett hangmintákból építkező lemeze.

Duchamp-nak igaza lett, beköszöntött a jövő. Igaz, ezt a jövőt David Quantick, a New Musical Express újságírója a nyolcvanas években kissé pesszimistábban üdvözölte, mint Duchamp. A Jamie Wednesday nevű brit popbanda kapcsán egy cikkben megemlítette, hogy

mivel a popzene állandóan korábbi ötleteket hasznosít újra és újra, a tökéletes popsláger megírható lenne már létező lemezek újrafelhasználásával. Quantick ezt a popzene kannibalizációjának tartotta, amelynek a végén a popzene végül fel fogja falni önmagát (pop will eat itself).

A mashup, ha úgy tetszik, az önmagát felfaló popzene. Ezeknek a számoknak a létrehozásához nem kellenek új hangok, csak egy kis ütemérzék, valamint sok-sok vágás és copypaste. De hát Duchamp-nak sem kellettek egyszeri és megismételhetetlen szobrok a hatáskeltéshez: ahhoz elég volt egy meghökkentő helyre tett kutyaközönséges vécécsésze.

A kétezres évek elején elterjedtek a fájlcserélők, és a popzene frankensteini szörnyei ellepték az internetet. A boltban kapható kiadványokat a lemezkiadók ellenőrzés alatt tartották, de a fájlcserélőkkel szemben látványosan tehetetlenek voltak. Aki akarta, elkészíthette a saját Michael Jackson–Nirvana-mashupját, és megoszthatta az egész világgal. Pénzt továbbra sem kereshetett vele, de gátlástalanul keverhette Joan Jett, John Lennon, a House of Pain, a Cypress Hill és John Lennon zenéjét.

A mashup-kultúrának az is nagy lökést adott, hogy a gyártáshoz szükséges eszközök egyre megfizethetőbbé váltak. Húsz-huszonöt éve még kisebb vagyont fizethettünk, ha egy mashup-készítésre alkalmas samplert (hangminta-vételezőt), hangkeverő szoftvert, lemezjátszót, keverőpultot, vágóprogramot és hangkártyát akartunk vásárolni. Ma? Elég megnyitni egy böngészőablakban a YouTube DJ-t, a Loop Labst vagy az Audacityt, és pár kattintással elvégezhető a meló. Az egészre a közösségi média térnyerése teszi föl a koronát, amivel a kész mű villámgyorsan eljuttatható a célközönséghez.

Gyakorlatilag egy böngészőablakban megoldható a mashup-gyártás és -terjesztés minden fázisa: az alapanyag letöltése, a vágás, a keverés, illetve a disztribúció.

Technika vagy tematika?Ahol ilyen alacsony a belépési küszöb, ott általában borzalmas alkotások születnek, pedig egy mashuphoz nemcsak technikai, hanem jó szelekciós készségekre is szükség van. A DJ-k előnyből indulnak, hiszen nekik az a szakmájuk, hogy kitalálják, mi mivel szól jól együtt, és hogy milyen sorrendben fognak összeilleszteni bizonyos lemezeket. Nem árt sok tízezer popdalt ismerni, hogy felismerjük azokat a jellemzőiket, amik ideális mashup-alapanyaggá tehetik őket. Ez lehet egy dallamív, egy ritmusképlet, vagy egy jól ismert basszusalap, amire egy ugyancsak jól ismert, de máshová tartozó acapellát illesztünk.

Nehéz eldönteni, hogy a technikai megvalósítás színvonala, vagy az alapanyag gondos kiválasztása fontosabb-e egy jó mashuphoz. Utóbbira jó példa a Hexstatic bootleg-gyűjteménye, az Exactshit. Bár a Hexstatic lemezeit a Ninja Tune adja ki, az Exactshit másolt lemezen terjedt és jutott el a közönséghez – máshogy nem lett volna esélye.

A Hexstatic élő fellépésein a vizualitásnak legalább akkora szerepe van, mint a zenének, és a saját számaik mellé régi slágerek feldolgozásait is becsempészik. Az itt mellékelt Freak Out csak hellyel-közzel nevezhető mashupnak – a számok követik, és nem kiegészítik egymást –, de a dalok központi témája ugyanaz: a freak. A videoklipben egy freak show-t láthatunk, aláfestő zeneként pedig lepörög Whodini: Freaks Come Out at Night-ja, a Sugababes Freak Like Me-je, a Chic Le Freak-je és Rick James Superfreak-je.

Egy ilyen mashuphoz inkább jó szelekciós készségre és egy kis kreativitásra van szükség, nem technikai virtuozitásra. A Freak Out – kis túlzással – két lemezjátszóval és egy keverővel reprodukálható. De milyen az, ha valaki kiadói támogatással, végtelen pénzből, egy csomó szakértővel együttműködve készít mashupot? Olyan, hogy azt már nem is a lemez-, hanem a játékiparban kell keresni.

A 2009-ben piacra dobott ritmusjáték, a DJ Hero gyakorlatilag a mashup-gyártás folyamatát imitálta egy lemezjátszóra hasonlító speciális kontrollerrel. Bár a szimulációnak sem a zenekészítéshez, sem a DJ-zéshez nincs sok köze, a több mint 100 dalt felvonultató tracklisten igazi csemegék vannak. Azon túl, hogy rácsodálkozhatunk, mennyire összeillik a Verve Bittersweet Symphony-je és 2Pac All Eyes On Me-je, a produkció színvonaláról sokat elmond, hogy a mashup-alapanyagok szerkesztésében és a játék tervezésében maga DJ Shadow is részt vett, külsősként Eminem, Jay-Z és Grandmaster Flash is besegítettek, a Daft Punk pedig exkluzív remixekkel szállt be a buliba. Az Activision kifizette a jogdíjakat, a mashupokon profi DJ-k és zenészek dolgoztak, és a játékkal többet kaszálhattak, mintha ugyanezt audio cd-n próbálták volna eladni.

A DJ Hero alighanem minden idők legdrágább mashup-válogatása. Nyilván sokkal többe kerül megfizetni a legtehetségesebb producereket, a legjobb stúdiót, és magát a játék fejlesztését, mint két, blokkokra vagdalt számból összepattintani egy hirtelen felindulásból született harmadikat. És látszólag nem is túl jó befektetés, mert a DJ Heróhoz a 2010-es második részen kívül egy folytatás sem készült, és azóta senki nem is próbálkozott komolyabban a mashupok monetizációjával.

Igény, az volna ráPedig muszáj lenne kitalálni, hogy hogyan lehetne ezzel pénzt keresni. Az elmúlt években bebizonyosodott, hogy a mashupokra van igény: van, aki ebben a stílusban alkot, és van közönség, aki erre fogékony. De ma a legfelkapottabb mashup-művészeknek is szükségmegoldásokban kell gondolkozniuk, ha ebből akarnak megélni.

Az április 17-én az A38-on fellépő francia lánytrió, a L.E.J. egy mashup vírusvideóval szerzett világhírt. 2015-ben feltöltöttek a YouTube-ra egy 11 nyári slágerből álló mashupot, amit a lányok élőben adtak elő, csellóval kísérve. Ennél jobb promócióra nem is volt szükségük: azon a nyáron már Pharrel Williams előzenekaraként léphettek föl, a videót azóta 78 millióan látták, és – mivel lemezszerződést is kaptak – 2018-ban megjelent első albumuk, a Poupées Russes (Orosz babák). A mashup továbbra is fontos része a repertoárjuknak, de nincsenek ráfanyalodva a kopipésztre: ha kell, tudnak eredetit is alkotni. De az esetük jól példázza, hogy egy jól sikerült mashuppal a nemzetközi zenei vérkeringésbe is be lehet kerülni.

Nehezebb a dolguk azoknak, akik nem élő, hanem már rögzített zenével próbálnak érvényesülni. Nekik trükközniük kell. Ilyen trükk, hogy az alkotók megjelenés előtt megfuttatják a fájlcserélőkön a mashupjukat, és ha kedvező visszajelzést kapnak az underground közösségtől, hozzáfognak a dal jogosításához.

A sztárok helyzete sem sokkal könnyebb. A mashup-közösség egyik legismertebb arca, Girl Talk a zenéit ingyen elérhetővé teszi, bevétele csak a rajongók pénzadományaiból, illetve az élő fellépésekből van. Bár számos zenekar követi ugyanezt az üzleti modellt, nekik nem kell amiatt aggódniuk, hogy egyszer csak megirigylik a sikerüket, és a nyakukba akasztanak egy szerzői jogi pert. Girl Talk viszont jogosan tarthat ettől.

Az ilyen esetek miatt fontos lenne, hogy a mashup kikerüljön a jogi-kulturális senkiföldjéről. Nonszensz, hogy a cut & paste gyakorlata ma bűncselekménynek számít, holott a XXI. század művészetében megkerülhetetlen az újrahasznosítás. Erről szól minden online önkifejezési forma. Ilyenek a Coub újraszinkronizálható, újravágható, pár másodperces videói; ilyen a mémgenerátor, ami ugyanahhoz a fotóhoz milliónyi képaláírást és értelmezést társíthat; és ilyen a Facebook, ami úgy lehetett a világ egyik legnagyobb médiavállalata, hogy egy betűnyi saját tartalmat nem állítottal elő, csak mások által írt-szerkesztett cikkeket osztanak meg rajta. 

„A másolás soha, de soha nem lesz nehezebb, mint amilyen ma. A merevlemezek nem lesznek nagyobbak, drágábbak vagy kisebb kapacitásúak. A hálózatok nem fognak lelassulni, és nem lesz nehezebb hozzájuk férni. Ha nem azzal a szándékkal készítesz el egy műalkotást, hogy le fogják másolni, valójában nem is a XXI. századnak készül a műved.” – írta a sci-fi szerző Cory Doctorov. Hasonló konklúzióra jutott Lawrence Lessig, a Stanford professzora is, aki 2008-as könyvében (Remix) azt fejtegette, hogy a mashup, a remix, az újraértelmezés és az újrahasznosítás egyenesen az emberiség kultúrtörténetének következő evolúciós lépcsőfoka.

És ugyanezt jósolta Duchamp is – de aki egy vécécsészét sem tud a helyére tenni, annak a kevésbé vad jóslatait is nehezebben hiszik el.

A cikket Hegyeshalmi Richárd készítette.

Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.