Bolond, vagy zseni? Két olvasat Trump Irán-politikájáról

Marad-e más lehetősége az Egyesült Államoknak, mint Irán lerohanása, ha Trump és kormánya nem változtat a stratégiáján, tette fel a kérdést a Foreign Affairsben megjelent esszéjében Philip H. Gordon amerikai diplomata, aki 2013-2015 között Barack Obama különleges asszisztense és a Fehér Ház Közel-Keletért, Észak-Afrikáért és a Perzsa-öböl térségéért felelős koordinátora volt.

Az apropót az elmúlt hetek amerikai diplomáciája adta, vagyis az a folyamat, amiben John Bolton, Donald Trump évtizedek óta Irán lebombázását propagáló nemzetbiztonsági főtanácsadója különösebben nem részletezett titkosszolgálati értesülésekre hivatkozva küszöbön álló iráni támadásról beszélt, majd erre hivatkozva új haditerveket rendelt Iránról, hogy aztán Donald Trump kvázi nyilvánosan megalázhassa. Trump a Fehér Ház műveleti szobájában közölte Bolton füle hallatára védelmi miniszterével, hogy nem akar háborút. Pár nappal később viszont már újra harcias kedvében volt.

Vannak elemzők, akik ebben zsenialitást vélnek felfedezni. Seth J. Frantzman, a Middle East Center for Reporting and Analysis ügyvezető igazgatója, a közel-keleti folyamatok elismert elemzője szerint Trumpéknak sikerült összezavarniuk Iránt. Mint írja, Irán hagyományosan kettős játékot játszott: harcias retorikával válaszolt az amerikaiaknak, de valójában óvatosan és megfontoltan terjesztette ki befolyását a térségben. Frantzman szerint most mintha felcserélődtek volna a szerepek: Trump alatt az USA élezte ki végletekig a retorikát és fenyegetőzik pusztító csapásokkal, amire Irán az elmúlt napokban nem a megszokott viszontfenyegetésekkel, hanem mérsékelt retorikával válaszolt. Ugyan Frantzman is elismeri, hogy ez akár a vihar előtti csend is lehet, de valószínűbbnek tartja, hogy inkább az irániak zavarának a jele. "Ez pedig az amerikai érdekek szempontjából jó" - írja, mert szerinte arra utal, hogy az irániak sejtelmük sincs az amerikaiak valós szándékairól. Épp ezért ő azt tartaná az üdvözítő útnak, ha az Egyesült Államok tovább fokozná a nyomást Iránra.

Gordon ugyanebből közel sem ennyire derűlátó végkövetkeztetésre jutott - mondjuk ő Frantzmannal szemben nem kigondolt stratégiának érzi a kaotikus amerikai diplomáciát, hanem annak, aminek látszik. Egy hirtelen, indulatos, mindenáron győzni akaró, távlatos gondolkodásra képtelen ember csapongásának. Vagyis szerinte a kiszámíthatatlanság nem eszköz, hanem következmény, így nemhogy nincs hasznára, de árt az amerikai érdekeknek.

Gordon szerint már Trump tavaly májusi döntése az Iránnal kötött atomalku egyoldalú felmondásáról olyan helyzetet teremtett, amiben az Egyesült Államok akaratlanul is fegyveres konfliktusba keverheti magát. Mi más lehetősége maradna az amerikaiaknak, ha Irán ezután úgy dönt, hogy újraindítja atomprogramját?

Azt, hogy az atomalku nem volt tökéletes, még a támogatói is elismerik. Az amerikaiak, miután látták, hogy Irán mindenben nem hajlandó engedni, leszűkítették a megállapodás fókuszát: nem tárgyaltak Irán rakétaprogramjáról, sem a térségben felépített terrorhálózatáról. Csak és kizárólag Irán atomprogramjára koncentráltak, és abban is csupán annyit akartak elérni, hogy Irán ne legyen képes rövid időn belül atomfegyvert előállítani. Ezt végső soron elérték, a megállapodás alapján Iránnak 15 éven belül biztosan nem lehetett volna atomfegyvere. A megállapodás megkötésekor úgy álltak a dolgok, hogy Irán akár egy éven belül elegendő hasadóanyagot tud előállítani. Ezt hívják kitörési időnek, ami tehát az egyezmény aláírása előtt egy év volt, utána legalább 15 évre nőtt. Ehhez érdemes mérni az elért eredményeket.

Trump viszont állítása szerint pont azért mondta fel a megállapodást, mert az egyrészt nem garantálta véglegesen Irán atomfegyvermentességét, másrészt mert egyáltalán nem korlátozta Iránt a rakétafejlesztésben és abban, hogy fegyveresen beavatkozzon a térség politikai folyamataiba - amit Szíriától Irakon át Jemenig meg is tesz. A szándék önmagában méltányolható, de kontextusában értelmezhetetlen. Ahhoz, hogy Irán egyáltalán az atomprogramjában hajlandó legyen engedni, komoly szankciókra volt szükség, melyeknek a hatásait akkor már saját bőrükön érezték az iráni polgárok. Más lehetősége Trumpnak se nagyon van rá, hogy tárgyalóasztalhoz kényszerítse Iránt, amit jelez, hogy az elmúlt hónapokban pont ehhez az eszközhöz nyúlt.

Erre válaszul közölte Irán, hogy akkor a maguk részéről szintén nem kívánják betartani az atomalkut, amennyiben a szerződést még fel nem mondó európai országok hatvan napon belül nem nyújtanak nekik értelmezhető gazdasági előnyöket. Ha nem teljesül szinte teljesíthetetlen követelésük, újraindítják az urándúsítást.

A helyzet iróniája, hogy a New York Times amerikai külügyi forrásai szerint az amerikai diplomáciának így most újra az a célja, hogy Irán kitörési ideje ne csökkenjen egy év alá. Ugyanott vagyunk most, mint az atomalku előtt. Illetve Gordon szerint még csak nem is ugyanott, a helyzet rosszabb. A nyomás fokozásával nemhogy azt nem sikerült elérni, hogy Irán tárgyalni kezdjen a rakétaprogramról és térségbeli befolyásáról, hanem a már meglévő megállapodást is felmondta. És mert a gazdasági nyomás gyakorlatilag fokozhatatlan, Gordon szerint csak két lehetőség maradt:a katonai csapás, vagy a szégyenteli visszavonulás.Affelől aligha van kétsége bárkinek, hogy az amerikai hadsereg Iránt is képes lerohanni. Irakot is lerohanták három hét alatt, de mint kiderült, ez még édeskevés a győzelemhez. Trump pedig egy dolgot tényleg világossá tett: nincs nagy kedve amerikai csapatok tízezreit állomásoztatni közel-keleti porfészkekben évtizedekig.