Miközben a „keresztény újságírók konferenciáján” ültem, eszembe jutott az első nagy találkozásom a keresztény sajtóval. Kamaszként a könyvtárban kezdtem el lapozgatni a Vigília archívumát, és elbűvölt ennek a világnak a tágassága, illetve az a szabadság, amely még a szocialista cenzúra alatt is sugárzott belőle. Amikor a katolikus folyóirat körkérdést küldött ki, például 1977 karácsonyán „Isten és én” címszóval, akkor a válaszadók között voltak protestáns lelkészek és ateisták, olyan nagy katolikus költők, mint Vasadi Péter és Pilinszky, de válaszolt Heller Ágnes, Mándy Iván, Mészöly Miklós és Weöres Sándor is. Ugyanabban a lapszámban pedig egyebek mellett elfért még egy Heidegger-tanulmány és egy püspök számvetése az egyházszervezés problémáiról.

A Pannonhalmi Szemlét az első egyetemi évemben szerettem meg igazán, amikor találtam benne egy szociológiai tanulmányt a „technoünnepről”, de szinte minden művészeti és bölcseleti területről fogadott komoly anyagokat, beleértve a magyar folyóiratokban ritka vendég kortárs táncot és világlírát.

Nem mondom végig a kedvenceimet, hanem a végére ugrom: legutóbbi nagy élményem egy podcast volt, amelyet a jezsuiták hetilapja, az America tett közzé. A Deliver Us című sorozat 12 részen keresztül, nagyon okosan és következetesen megy végig a gyerekmolesztálási ügyek legfontosabb kérdésein. Megszólalnak áldozatok és papok, szakértők és újságírók, de a nekik feltett egyenes kérdések mellett a házigazda, a katolikus közösségében önkénteskedő újságíró a saját naplóit is feldolgozza és az édesanyját is kikérdezi, a végén pedig már a hallgatók üzeneteit, reakcióit is bevágja. Nem találkoztam ennél jobb újságírói anyaggal a témában, pedig lassan egy éve nézek-olvasok minden ilyesmit, ami elém kerül.

Az igazi sztárok

Belátom, hogy a kamaszkori olvasmányélményeim nem tartoznak szorosan a Külügyminisztérium háromnapos konferenciájához. De aki az elmúlt napokban erről a találkozójáról olvasott, könnyen juthatott arra a következtetésre, hogy a keresztény újságírók szerte a világban úgy és arról beszélnek, amiről a magyar kormány: liberális elnyomásról, illegális bevándorlásról és a magyar családtámogatási rendszer nagyszerűségéről. A fentiekkel csak arra próbálnék utalni, hogy ez a kép durván torzít, a keresztény média még Magyarországon is sokkal sokszínűbb, külföldön pedig tényleg beláthatatlanul gazdag.

Ez a konferencia azonban elsősorban nem a keresztény újságírókról, hanem a kormánypárti politikusokról szólt.

A szerdai megnyitót Semjén Zsolt és Menczer Tamás államtitkár tartotta, a két nagy előadást utánuk a kormányközeli Danube Institute vezetője és Balog Zoltán kormánybiztos, de csütörtökön és pénteken is dúsan megszórták a programot kormánypárti politikusokkal, diplomatákkal és elemzőkkel.

Ebben a közegben fel sem merülhetett, hogy valakinek különvéleménye lehetne, mondjuk megpróbálja értelmezni Ferenc pápa menekültekkel kapcsolatos gesztusait vagy a baloldali keresztény hagyományt, vagy esetleg az ellenzékből is meghívjon keresztény politikusokat. Itt az újságírók is sokszor úgy beszéltek, mint a magyar kormány: az első szakmabeli felszólaló, a The European Conservative nevű honlap főszerkesztője például elvileg a keresztény újságírás mibenlétéről adott elő, de azért sikerült a „bárkit és mindenkit beengedő” európai migrációs politikával is riogatnia és kifejeznie az Orbán-kormány iránti rajongását.

A magyar és külföldi újságírók, vallási vezetők és politikusok kapcsolatépítésére bizonyára alkalmas volt ez a rendezvény, de legalább ennyire fontosnak tűnik, hogy sorra adták az interjúkat a kormánymédiának, amelyeknek mindig az volt a tanulsága, hogy a magyarnál keresztényebb kormány nincs is a világon.

A legokosabb ember a teremben

Nem fogom részletesen ismertetni, pláne fact-checkelni a fideszes és KDNP-s politikusok beszédeit, azokat meg lehet találni mindenfelé, olvassa el, aki szeretné. Sőt, Semjént meg is lehet nézni, ahogy szenvedélyesen visszautasítja a jövőt, amelyben „népem lányait megerőszakolják, népem fiait felrobbantják” a migránsok. Inkább a program tanulságosabb részeivel foglalkoznék, hiszen azért voltak ilyenek.

Az első napon például az a tanácstalanság és ötlettelenség, amellyel a szervezők és a fellépők nagy része a konferencia tulajdonképpeni témájához közelített. Úgy tűnt, hogy a „keresztény kommunikátorok” - a konferencia hivatalos angol címe fogalmazott így - legfőbb problémája a „közösségi média”. Mindenki erről beszélt, a magyar vatikáni követ, Eduard Habsburg külön prezentációt tartott a „keresztény Twitterről” (a végén dalra is fakadt), de a kerekasztalok szintén olyan poros kérdések körül forogtak, mint hogy szabad-e használni az egyházi kommunikációban a Facebookot, Instagramot és társait, milyen esélyek és veszélyek járnak ezzel. Olyan közhelyes köröket futottak, hogy a sokadik ilyen kérdésre a kölni érsekség kommunikációs vezetője felcsattant: „Igen, van közösségi média. Beszélhetnénk valami másról?”

Nem ez volt az egyetlen üdítő felvetése Markus Günthernek a hivatalos egyházi kommunikációról tartott panelben. A Frankfurter Allgemeine Zeitung és más rangos lapok egykori munkatársa, volt brüsszeli és washingtoni tudósító a kényes, vitás kérdéseket kerülő többséggel ellentétben sorra tett továbbgondolásra érdemes felvetéseket, amelyekre aztán sajnos nem érkezett reakció. Elmondta, hogy Németországban nekik azzal kell szembenézniük, hogy 

• a társadalom nagy várakozással tekintett a jelenlegi és az előző pápára, de mindkettőben csalódott. Még a németsége se mentette meg XVI. Benedeket a kiemelkedő népszerűtlenségtől.
• A kölni érsekség területén regisztrált katolikusok 7 százaléka jár rendszeresen templomba. Van olyan egyházmegye, ahol 2 százalék.
• A német katolikusok mintegy 70 százaléka támogatja a nők pappá szentelését, a cölibátus eltörlését és a homoszexuális párok megáldását.
• A hozzájuk érkező sajtómegkeresések 80 százaléka valamilyen botrányra vonatkozik: hány papnak van gyereke, mekkora a homoszexuálisok aránya az egyházban és így tovább. A maradék 20 százalékot pedig a Günther által folklorisztikusnak nevezett témák teszik ki: megy-e az érsek az Oktoberfestre, mi a kedvenc söre és így tovább.
• A hívők egy része elvárja, hogy az érsek nyilvánuljon meg a valláshoz szorosan nem kötődő kérdésekben is, mint például a klímaváltozás.

Günther csak az utóbbiban nyilvánított véleményt: szerinte egy érseknek elsősorban a hitről, pontosabban az életszentségről kellene beszélnie, és csak érintőlegesen más fontos, de külsődleges kérdésekről. A többi tényt csak felsorolta kommentár nélkül, de nem nehéz belátni, mennyivel nagyobb kihívások és valódibb viták következnek ezekből, mint a twitterezés körüli dilemmákból. Nagy kár, hogy ilyesmikről kevés szó esett.

A magyar kormány kedvenc témái

A konferencia programja ehelyett úgy nézett ki, mintha a kormány külföldön legtöbbet reklámozott programjainak szép körítéssel ellátott bemutatója lenne: 

• felszólaltak az üldözött keresztények és politikus jótevőik, 
• külön blokk szólt a migrációs politikáról,
• és Novák Katalin nagyelőadásban ecsetelte a magyar családtámogatás sikereit.

Semjén ki is jelentette rögtön a legelején, hogy a két legfontosabb kérdés, amire „ma választ keresünk”: a keresztény szolidaritás és a migráció. Talán túlzás egy keresztény újságírói konferencia előtt ilyen kiemelést tenni, de természetesen a kormány kedvenc témáiról is nagyon jó vitákat lehetett volna folytatni. Ilyesmire azonban nem került sor, a fideszesek dicsérték magukat, néha a vendégek közreműködésével, néha magukban.

Az előadóktól nem lehetett kérdezni, és egymásra se nagyon reagáltak. Ha megtették volna, abból keletkezhetett volna néhány feszült pillanat és váratlan tanulság. Semjén például így válaszolta meg a saját kérdését:

„Miért a keresztényeknek segítünk? Mert keresztények vagyunk.”

Ezzel szemben Azbej Tristan, az üldözött keresztények megsegítéséért és a Hungary Helps Program megvalósításáért felelős államtitkár joggal mutatott rá, hogy

ha csak a keresztényeknek segítenénk, az „nem lenne túl keresztényi”.

Arról is érdemes lett volna eszmét cserélnie bizonyos résztvevőknek, hogy mi számít üldöztetésnek. Semjén Zsolt például kifejtette, hogy az a menekült, akinek élete, egészsége közvetlen veszélyben van. Nem sokkal később azonban már arról beszélt, hogy Nyugat-Európában is üldözik a keresztényeket „átvitt értelemben”. 

Szintén elnyomásról, „liberális véleményterrorról”, „szellemi terrorról” volt szó a magyar újságírók kerekasztal-beszélgetésén 9 év kereszténydemokrata kormányzás után. Érdekes lett volna hallani erre annak a közel-keleti előadónak a reakcióját, aki találkozott már igazi terrorral, amikor az apját az ISIS meggyilkolta.