A Facebook vezére, Mark Zuckerberg a hétvégén egy interjúban ismét megerősítette, hogy nem tervezik eltávolítani a közösségi oldalról azokat a politikai hirdetéseket, melyek hamis információt tartalmaznak. Zuckerberg szerint ugyanis egy magánvállalatnak nem lehet dolga, hogy politikusokat vagy híreket cenzúrázzon. 

A politikai hirdetések kérdése körüli vita azután lángolt fel újra, hogy nemrég a Twitter vezetője, Jack Dorsey bejelentette, felületükön betiltják a politikai hirdetéseket. A Facebook már akkor jelezte, hogy nem terveznek hasonló lépést, Zuckerberg most csak ezt erősítette meg újra. 

Az elmúlt pár évben végeláthatatlan viták zajlottak arról, hogy mekkora felelőssége is volt valójában a közösségi oldalaknak, illetve az azokon futtatott álhírgyáraknak és kamu híreknek az olyan politikai történések alakításában, mint amilyen Trump megválasztása vagy a Brexit megszavazása. A mai napig szinte hetente jelennek meg újabb és újabb tanulmányok a témában, és minden jel arra mutat, hogy a kérdés még sokáig velünk marad, és a megoldással kapcsolatban egyelőre azok is sötétben tapogatóznak, akiknek amúgy lenne lehetőségük fellépni a techcégekkel szemben. Ez derült ki novemberben a World Forum for Democracy nevű rendezvényen is, melyet idén a szervező Európa Tanács a demokrácia és az internet viszonyának szentelt. 

A háromnapos konferencián elég sok perspektívából érintették a kérdést, de volt két téma, ami szinte minden beszélgetés során felmerült. 

Egyrészt, hogy odalett az optimizmus. 

A világ legkülönfélébb részeiről érkező előadók beszéltek arról, hogy az internet és a közösségi oldalak megjelenése kezdetben egy utópiaszerű, rendkívül lelkesítő jelenség volt. Hirtelen sokan érezhették úgy, hogy végre lett egy felülete az állampolgári aktivitásnak, lett egy tér, ahol szabadon és demokratikus körülmények között fejezheti ki magát mindenki.

Ma már ezek a felvetések persze megmosolyogtatóan hangzanak, de érdemes arra is gondolni, hogy vannak országok, ahol a nyilvánossághoz való hozzáférés lehetősége az internet előtt jóval korlátozottabb volt. Erről beszélt például a digitális jogokkal foglalkozó pakisztáni ügyvéd, Nighat Dad, aki szerint kezdetben tényleg úgy tekintettek az internetre, mint ami csodát fog tenni, kollektív projektek sorát indíthatják majd el általa. 

Ehhez képest mára az lett a helyzet, hogy a közösségi oldalakat elárasztották a hamis hírek, az információk és az adatok kezelése pedig magánkézben van, így érdemben fellépni se tudnak emiatt. Mint Dad fogalmazott, a Facebooknak nincs irodája a 200 millió lakosú országban, így az sem világos, hogy hogyan lehetne számon kérni a céget. 

A másik, szinte minden beszélgetésen felmerülő téma az volt, hogy miközben senki nem figyelt oda, 

ezek a cégek túl nagyra nőttek. 

Az egykori olasz miniszterelnök, Enrico Letta szerint ma ugyan több információhoz férhetünk hozzá, mint valaha a történelem során, de ezeket az információkat monopóliumokká vált óriások kezelik, és nincsenek eszközeink, hogy bármit kezdeni tudjunk ezzel. Ez a probléma pedig már a demokrácia működését is veszélyezteti, és úgy jutottunk el ebbe a helyzetbe, hogy sokáig a probléma maga sem volt világos: a közösségi oldalak okozta problémák 2016-ban robbantak rá a nyugati társadalmakra, pedig ezek a folyamatok akkor már évek óta kialakulóban voltak. 

Ugyan ezek a cégek rengeteget beszélnek most arról, hogy milyen reformokkal készülnek a 2020-as amerikai elnökválasztásra, arról szinte egyáltalán nem esik szó, hogy a tevékenységük milyen károkat okoz a fejlődő országokban. Erről a Reporters Without Borders képviseletében Olaf Steenfadt beszélt, aki szerint sokszor fogalmunk sincs arról, hogy adatkezelési és big tech ügyekben mi történik a világ másik felén. Egy Srí Lanka-i ismerőse például nemrég azt mondta neki, hogy „ott a népesség egyharmada fér hozzá az internethez. A többiek a Facebookon vannak”. 

És a Steenfadt által elmondottak közel sem jelentenek egyedi élményt: az elmúlt években a világ számos országából lehetett olvasni riportokat arról, hogy a lakosság egy jelentős része kizárólag telefonon, és azon belül is csak a Facebookon keresztül kapcsolódik az internethez, így sok millió ember számára a Facebook az internet szinonimájaként működik. 

Ezzel párhuzamosan a hagyományos sajtó ezekben az országokban is gyengülni kezdett, miután az internetes cégek felszámolták az addigi üzleti modelljüket, ez pedig veszélyes folyamatokat indított el: létrejött egy szűk réteg, amelyik fizet azért, hogy normális minőségű hírekhez jusson hozzá, viszont sokan vannak, akiknek csak a Facebookon terjedő információk maradnak. Ebben a felállásban pedig jóval hangsúlyosabb kérdés lesz, hogy rendben van-e, amikor a Facebook szabja meg a szólásszabadság határait. 

A Facebook álláspontja ebben a kérdésben az, hogy ami jogszabályellenes, azt minden országban tiltják, de ami nem az, azt ők nem akarják letörölni. Erről a vállalat dél-európai piacért felelős egyik vezetője, Laura Bononcini beszélt, aki szerint az egy közel sem magától értetődő kérdés, hogy ki döntsön arról, mi számít fake news-nak és ki döntsön annak eltávolításáról. Bononcini elmondása szerint így is napi egymillió kamu profilt törölnek, illetve több országban is független tényellenőrző csapatokkal dolgoznak együtt, és a kamugyanús hírek megosztásánál figyelmeztetéseket raknak ki. Ugyanakkor a politikai hirdetésekhez nem akarnak hozzányúlni, mivel azokat szerintük eleve kisebb pártok használják, mivel számukra ez megfizethetőbb lehetőség a választók elérésére. 

Mi a teendő? 

A konferencián megfogalmazott aggályok sokszor rímeltek arra, amit nemrég a Hazavágtuk az internetet, és most az internet hazavág bennünket című cikkünkben részletesen is bemutattunk. A strasbourgi rendezvény érdekessége így elsősorban az volt, hogy a termekben ültek bőven olyanok, akik formálisan és/vagy informálisan tudnak hatni nemzetközi szervezetek és kormányok döntéseire, és mégis meglehetősen bizonytalannak tűntek, amikor az került szóba, mi legyen a következő lépés a techcégekkel szemben. 

Hogy a jelenlegi helyzet problematikus, azt nagyjából senki nem vitatta: a nagy techcégek terjeszkedése nyomán magánkezekbe került a nyilvánosság egy jelentős része, és mire a politika erre ráeszmélt, addigra a kommunikációs felületeket megteremtő vállalatok óriási monopóliumokká váltak, melyek már az életünk gyakorlatilag minden szegletére hatással és rálátással vannak. (Arról, hogy ez a monopolizálódás hogyan ment végbe, korábban részletesen is írtunk.) És miközben ezek a techóriások hónapról hónapra egyre több területet szállnak meg életünkből, nincs érdemi fogyasztóvédelem építve a rendszerbe. 

Azzal kapcsolatban, hogy mit lehetne tenni, az egyik felmerülő, tapogatózó irány a felhasználók által megtermelt adatokra fókuszál. Világszerte erősödnek azok a hangok, melyek szerint e adatok sorsa fölött a felhasználóknak kéne rendelkezniük, ugyanakkor a nyugati országokban a jelenlegi jogszabályi környezet nem alkalmas arra, hogy ezt a kérdést szabályozza. Mind az Egyesült Államokban, mind Európában egyre több jelét látni annak, hogy ez idővel változhat. 

Az amerikai igazságügyi minisztérium trösztellenes vezetője, Makan Delrahim novemberben beszélt arról egy konferencián, hogy a nagy techcégek adatkezelési eljárása versenyjogi szempontból aggályosnak tűnik, és a minisztérium monopólium-vizsgálata erre is kiterjedhet majd. 

A legutóbbi, komolyabb visszhangot kiváltó eset az volt, amikor november elején bejelentették, hogy a Google 2,1 milliárd dollárért felvásárolja a Fitbit-et, és vele hozzájuthat rengeteg felhasználó egészségügyi adataihoz is. A bejelentés hírére EU-s szereplők is tiltakozni kezdtek, és az sem hűtötte le a kedélyeket, hogy a Google megígérte, a Fitbittől származó adatokat nem fogják hirdetésekhez felhasználni. 

De ugyanígy váltott ki aggályokat a Google belépési terve a bankpiacra vagy a Facebook digitális valutájának sokat támadott ötlete. Elsőre akár még meglepő is lehet, hogy ezek a vállalatok miért éppen a monopólium-vizsgálatok felerősödésének időszakában kezdtek még látványosabb felvásárlásokba, de vannak elméletek, melyek szerint épp ez a lényeg: mivel a vállalatok érzik, hogy hamarosan változhat körülöttük a politikai környezet (például egy progresszívabb demokrata elnök megválasztásában az Egyesült Államokban) , még most próbálnak meg bezsebelni mindent, amit csak lehet. 

A monopólium-kutató Matt Stoller ezt nevezte a techcégeket sújtó alapvető paradoxonnak: a jelenleg futó vizsgálatok valószínűbbé teszik, hogy a következő elnök majd a nagy techcégek után ered, ez viszont a jelenlegi időszakot teszi sokkal jelentősebbé a felvásárlások és a stratégiai terjeszkedés szempontjából. Azaz a vizsgálatok épp hogy nem lelassítják, hanem felgyorsíthatják ezeket a folyamatokat. Amitől viszont a techcégek terjeszkedése még jobban szem előtt van. 

Akad még egy konkrét ötlet, amit mostanában egyre többen kezdenek felkarolni: az adatok hordozhatóságának lehetősége. Kósza gondolatként, a profilok összekötésének lehetőségeként említette ezt a konferencián Steenfadt, és az Egyesült Államokban egy némileg hasonló törvényjavaslatot nyújtott be nemrég két demokrata és egy republikánus képviselő, mely szerint a közösségi oldalak üzemeltetőiknek biztosítaniuk kéne, hogy a felhasználók az adataikat mozgathassák a különböző platformok között. Elvben hasonló lenne ez, mint a mobilszolgáltatóknál a számhordozás lehetősége, de a technikai megvalósításának részletei egyelőre meglehetősen homályosak.