Amikor az ellenzékiek elhiszik, hogy az ő oldalukon is a kormány ügynökei a hangadók, akkor győzött az önkény

Budapesten járt kedden Peter Pomerantsev, az orosz állami propaganda legismertebb szakértője. A Political Capital és a brit nagykövetség közös rendezvényén kétórás előadást tartott politológusoknak, diplomatáknak és újságíróknak, és aztán repült is tovább egy kijevi rendezvényre, ahol többek között az ukrán elnökkel cserélt eszmét.  

Pomerantsev a Szovjetunióban született 1977-ben, de alig egyéves volt, amikor a családja Nyugatra emigrált, mert költő édesapját szovjetellenesség vádjával perbe fogták. Németországban és Nagy-Britanniában járt iskolába, majd 2001 - 2010 között Moszkvában élt, ahol egy országos tévécsatornának készített műsorokat. Személyesen tapasztalta meg a propaganda működését, amit azóta tudományos alapokon vizsgál. Rengeteg cikke mellett két könyve jelent meg, első kötetének magyar kiadása alkalmából interjút is adott a 444-nek tavaly decemberben, az a könyve leginkább a Putyin-korszak első tíz évéről szólt. (Az interjúból videó is készült.) A második könyve angolul tavaly jött ki, abban a putyinizmus második évtizedét dolgozza fel, és várhatóan szintén megjelenik majd magyarul. A mostani budapesti előadásának legérdekesebb részeit foglaljuk most össze.

Semmiben se bízzál

Az orosz állami propaganda elsősorban nem meggyőzni akar valamiről, nem eszméket és célokat hirdet, hanem azt akarja elérni, hogy az emberek elbizonytalanodjanak, és ne higgyenek a sajtónak és a politikusoknak sem - fejtette ki Pomerantsev. 

Amikor 2012-ben óriási tömegtüntetések voltak Oroszországban, akkor az állami tévé azt sulykolta, hogy a megmozdulásokat Hillary Clinton akkori amerikai külügyminiszter szervezte, hogy forradalmat szítson. Ugyanakkor a propagandisták is tudták, hogy ezt a magyarázatot a rendszerrel kritikus emberek nem veszik be. Sőt, akár még olaj is lehetett a tűzre, mert az igazán elkeseredetteknek azt üzenték vele, hogy Amerika segíteni akar rajtuk. 


Ezért a Kremlből elterjesztették azt is, hogy a tüntetések fő szervezője valójában Putyin ügynöke, és az egész balhé csak arra kellett, hogy az elnök tesztelje, hogy kik lojálisak hozzá egy kiélezett helyzetben. Ezt befolyásos emberek híresztelték, és gyorsan elterjedt az ellenzéki körökben. Pomerantsev szerint ez már tényleg hatott, "innen könnyű volt feladni" - mondta, hiszen a tüntetők azt érezhették, hogy lóvá tették őket, nem is értik a világot, és így nem is érdemes részt venniük semmiben sem. Felidézte az egyik nagy orosz kiadóvállalat vezetőjének, Putyin egyik fontos szövetségesének kedvenc mondatát, amit tévéműsorokban szívesen ismételget: "Véletlen volna? Én nem hiszem...." Ez a hozzáállás a putyini manipuláció egyik legfontosabb pillére.

Peter Pomerantsev (a fotó nem a budapesti előadásán készült)

Mivel a propaganda önmagában nem akar mondani semmit, különböző célcsoportoknak más és más üzeneteket közvetít, párhuzamosan. "Németországban például mást mondanak a szélsőjobbnak, a szélsőbalnak, és a nagyiparnak" - mondta. 

Pomerantsev szerint ha az emberek úgy érzik, hogy összeesküvések fonják körül az életüket, akkor ez passzivitásra készteti őket. Ez fontos különbség az önfeláldozást követelő régi szovjet propagandához képest. 

Ugyanakkor ennek a módszernek is komoly hagyományai vannak Oroszországban: a cári idők politikai mozgalmainak állandó problémája volt, hogy nem lehetett tudni, hogy melyiket irányítják az udvar ügynökei, annyi spicli dolgozott ezen a területen. 

Arra is emlékeztetett, hogy az álhírekkel manipuláló zavarkeltési technikát Nyugaton is régóta használják, a 60-as években például a dohányipar igyekezett áltudományos híresztelésekkel, cikkek százaival tompítani azokat a kutatási eredményeket, amelyek bebizonyították, hogy a cigaretta rákkeltő.

Az idegen ügynökök hibáztatása is régi szovjet toposz, Jurij Andropov például a szovjet vezetés legfontosabb embereivel is elhitette, hogy az 1956-os magyarországi forradalom a CIA akciója volt - utalt vissza a clintonos verzió tipológiájára Pomerantsev. (Andropov a forradalom idején szovjet nagykövet volt Budapesten, és Brezsnyev halála után ő vette át a Szovjetunió vezetését).   

Csak az oroszok tehetnek róla?

Az emberek azt a hazugságot hiszik el a legszívesebben, amit egyébként is hallani akarnak - úgyhogy szerinte az orosz propaganda sokszor nem előidézi, hanem csak kihasználja, hogy a nyugati világban számos okból egyébként is nagy keletje van a tények tagadásának. 

Ennek a közérzetnek fontos alapja a politika eldurvulása, az észérveken alapuló viták ritkulása, és az a jelenség, hogy egyre kevesebb témában van konszenzus a politikusok, és így az őket követő emberek között. Minél kevesebb a konszenzusos téma, és minél inkább a másik oldal megalázása és megsemmisítése a cél, annál nyitottabbak lesznek az emberek a hazugságokra, és annál kevésbé hisznek a másik oldalhoz kötődő sajtónak, a sajátjaikat ért kritikáknak - és így válik nyitottá a társadalom az álhírekre.  

E helyzet kialakulásában a nyugati sajtónak és a nyugaton feltalált közösségi médiának is komoly szerepe volt. "Mely jeleneteket látjuk a demokraták elnökjelölti vitáiból kizárólag mostanában? Amikor néhány másodpercben valaki keményen beszól a másiknak" - emlékeztetett. A kereskedelmi tévék úgy építették fel a politikai műsorokat az utóbbi évtizedben, hogy azok az erős személyiségek minél durvább konfrontációjáról szóljanak, és az interneten is az ilyen hírek kapnak sok megosztást, ezek terjednek villámgyorsan. A valóságshowk világát idézik így a közéleti tartalmak, és ezzel az önmagukért való szópárbajok színházává vált a politika.

Putyin kirándul - az orosz elnöknek kezdetben fontosabb volt a tévé, mint az olaj.Fotó: Alexei Druzhinin/Sputnik

Szurkov óriási színháza

Éppen ebből a valóságshow kultúrából építette fel a putyini propagandát Vlagyiszláv Szurkov, aki 2000-től egészen a múlt hónapig Putyin kommunikációs főtanácsadója volt. Szurkov egyszerre irányította az összes orosz parlamenti pártot, hatalmas színházzá alakítva a belpolitikát, és hetente tartott eligazítást az összes országos tévécsatorna főnökének arról, hogy mik legyenek a témáik. Ez konkrét sztorikra is vonatkozott, de általánosabban arra is, hogy most milyen hangulatot kell sugározni. 

Pomerantsev személyesen élte át, hogy volt, amikor erőtől duzzadó, boldog ország képét kellett mutatni a tévében, és olyankor a rossz híreket is úgy kellett közölni, hogy látszódjon a remény, még a képernyőn láttatott színek is kellemesek voltak, jelezve, hogy Putyin alatt jó úton van az ország. Máskor meg azt kellett sugallni, hogy mindenütt tombol az erőszak, félelmetes a világ, és Putyin az egyetlen, aki meg tudja védeni az embereket e sok szörnyűségtől. 

Szurkov egy avantgarde művészként mutatta magát sokáig, Ginsberget idézett sokszor, és Tupac Shakur portréját függesztette ki az irodájában, álnéven szépirodalmi műveket jelentetett meg, rockzenekaroknak írt dalszövegeket, és modern képzőművészeti fesztiválokat támogatott. Ezt a hozzáállást átvették tőle az orosz politikai kommunikációs tanácsadók, divat lett a cinikus, a nyugati ellenkultúrát kedvelő művészként mutatkozni ebben a körben. A nagy tévék producerei közül sokan az alternatív színházak felől jöttek Oroszországban. "Azt a tételt, hogy Oroszország volna a fehér keresztény kultúra utolsó védelmezője, alig hiszi el valaki a propaganda előállítói közül, pedig ez az egész rendszer egyik alapja" - jelezte a cinizmus mértékét.

Vlagyiszlav Szurkov 2012 februárjában, akkoriban éppen miniszterelnök-helyettes volt.Fotó: Szergej Gunejev/RIA Novosti

A posztmodern diktatúrának elég néhány ijesztő gesztus

A putyini rendszerben a propaganda fontosságát jelzi, hogy amikor az új elnök a 2000-es évek elején leszámolt az oligarchákkal, akkor először a tévéket szerezte meg tőlük, még az olajkutakat és a hadiipart is későbbre hagyta. "A sztálinizmus 75%-ban erőszak és csak 25%-ban propaganda volt. Most az arány fordított" - jelentette ki Pomerantsev.

Szerinte néhány nagyon látványos gesztus elég, hogy az emberek lássák, a hatalom kész lecsapni. Ilyen volt például a Pussy Riot lányzenekar elleni kirakatper, amikor három huszonéves nő kapott súlyos börtönbüntetést, mert egy templomban táncoltak. A passzivitásra késztető zavarkeltés, és néhány látványosan igazságtalan, horrorkomédiának beillő eljárás együttesen elég a rendszer fenntartására.

Szerinte nemzetközi szinten is vannak kirakatba szánt akciói az orosz kormánynak. A montenegrói puccskísérletkor nem feltétlenül a béna szervezés miatt buktak le orosz ügynökök, hanem mert az orosz kormány jelezni akarta a Nyugatnak, hogy képes egy NATO-tagság előtt országban is nagy zavart okozni, akár csak egy tucat emberrel is. 

Nagyon hatásos?

Pomerantsev szerint nem lehet igazából mérni, hogy az orosz propaganda mennyire sikeres a világban. Az alábbi példát mondta: "A kommunikációs szakértők évtizedek óta vitatkoznak, hogy az erőszakos filmek erőszakosabbá teszik-e a nézőket. Egyelőre arra jutottak, hogy néha talán igen, de ez nagyon sok mindentől függ". Emlékeztetett, hogy Nyugaton sokszor cinikusan kihasználják a helyi politikusok is az oroszok által gerjesztett manipulációkat, "mindenki használ mindenkit". Az azonban jól látszik, hogy a politikai megosztottságot és a racionalizmusba vetett hit megrendülését erősíteni tudja az orosz propaganda.

Pomerantsev szerint a közmédia állapotán lehet mérni a leginkább, hogy egy országban mennyire sikeres a manipuláció. Szerinte ugyanis a nézettségi mutatók által kevésbé nyomasztott állami tévék és rádiók tudják normális esetben a leginkább ellensúlyozni a közélet elszínháziasodását. Arra figyelmeztetett, hogy minél megosztóbb és durvább a közmédia, minél inkább teremti, és nem követi a híreket, annál inkább felel meg az orosz politika által sugallt világképnek. 

Nem vitatkozni kell

Mi a megoldás? Pomerantsev először arra figyelmeztetett, hogy a nagy manipuláció önmagában nem elég a mögötte álló politika sikeréhez, mert csak gyenge jogállami keretek között lehetséges egy ilyen rendszert hatékonyan működtetni. Ugyanakkor alapvetően fontos lenne, hogy a nyugati világ reagáljon a támadásokra.  

Szerinte nem lehet megoldás az internet cenzúrázása, de arra rá kellene kényszeríteni a nagy tömegeket elérő oldalakat, hogy álnéven ne lehessen tartalmat közölni rajtuk, illetve kötelező legyen feltüntetni, hogy egy-egy poszt kiemeléséért ki fizetett. Ezzel korlátozni lehetne a politikailag motivált szereplők kampányait.

Ugyanakkor nemzetállami szinten nem lehet a globális techcégeket semmire se rábírni, és a helyzetet nehezíti, hogy az USA-ban és Európában eléggé más a politikusok hozzáállása a szabályozáshoz, mert Amerikában sokkal óvatosabbak az ilyen kezdeményezésekkel. Abban lehet szerinte bízni, hogy a kérdésben egyelőre megosztott európaiak legalább egy EU-s szabályozási rendszert képesek lesznek összehozni, és ez már elég nagy piac ahhoz, hogy az itteni elvárásokhoz más országokban is alkalmazkodjanak. 

Arra is figyelmeztetett, hogy a Nyugatnak vissza kellene vágnia bizonyos esetekben, akár úgy, hogy a saját propagandáját terjeszti az orosz közönségnek. "Arra van a legtöbb országban protokoll, hogy mit tegyen a hadsereg egy fegyveres támadás esetén. De hogy mi a teendő kibertámadáskor, arra sehol sincs. Bonyolult kérdés ez, még az sem világos, hogy ez kinek a feladata lehetne. A hadseregé? A titkosszolgálatoké?" - tette fel a kérdéseket, amelyekre maga sem tudta a választ.

Azt magabiztosan állította, hogy az álhírekkel szemben racionálisan érvelni általában nem érdemes. Sokkal fontosabb, hogy a Nyugat megtalálja a saját hangját, azokat a csatornákat és témákat, amelyekkel a demokrácia hirdetői is eljutnak sok emberhez.

A közélet megnyugtatása, valamiféle új nemzeti konszenzus felé tud vinni szerinte, ha közös traumákat kezd feldolgozni a sajtó. Szerinte az erősen megosztott Ukrajnában ilyen téma Csernobil vagy afganisztáni háború veteránjai, ezek a kérdések a nyugatos és oroszos elköteleződésű embereket egyaránt érdekli, és tudnak mondani egymásnak ezekről olyan dolgokat, amelyek erősíthetik az oldalak közti megértést.

Korábban az orosz propagandáról és magyarországi hatásáról a 444-en:

A hagyományos autokrácia a Terminátor, Orbánék már a Terminátor 2 - interjú Peter Pomerantsevvel

Amikor a mai orosz fasizmusról olvasunk, Magyarországra ismerhetünk -  Timothy Snyder: A szabadság felszámolása című könyvének bemutatása 

Orosz befolyás Magyarországon - videó

Magyarországon éppen egy modern autokrácia jön létre - interjú Tóth István Jánossal, többek között az orosz propaganda hazai megjelenéséről

A mindenegyben.com és a kormánysajtó bizonyítottan orosz propagandát terjeszt - egy tanulmány ismertetése

Felfalja az emberek agyát az orosz típusú propaganda - A RAND kutatóintézet tanulmányának ismertetése az orosz propagandáról

Hazugsággal vívják a mostani háborút - Amerikai kutatások a sajtót ellehetetlenítő propagandáról

Az orosz propaganda célja, hogy megossza a nyugati társadalmakat, aki elhiszi, amit mondanak, az saját magának árt -  Az RT tévécsatorna egy volt munkatársának beszámolója