• Dr. Máté Gábor magyar származású kanadai orvos, addiktológus, író és pszichoterapeuta, a függőségek és stresszbetegségek ismert kutatója. 
• Szerinte igazából nem csupán a vírustól félünk: saját traumáinkat is éljük újra a karanténban, mert most nem tudunk hova menekülni előlük. 
• A társas kapcsolatok leépülésével ráadásul az énképünk is sérül, ami további bizonytalansághoz vezet. 
• A szülők azzal teszik a legjobbat, ha nem próbálják meg elfojtani szorongásaikat, hanem elfogadják azokat. 

Több mint 1 milliárd ember él jelenleg karanténban, vagy van korlátozva valamilyen módon a mozgásában szerte a világon. Előfordult már olyan a történelem során, hogy egyszerre ennyire ember biztonságérzete rendült meg? 

Az, hogy a világ hirtelen megváltozik, veszélyérzet és bizalmatlanság keletkezik, egyáltalán nem új, és Közép-Európában ehhez különösen hozzá voltunk szokva. 1956-ban kiskamaszként ültünk a a Hungária körúti pincelakásban és hallgattuk a bombákat és a tankokat. Mikor volt odahaza biztonságérzet? A nagy különbség az, hogy akkor mégis együtt voltunk másokkal. Szomszédokkal, családtagokkal. Most mindenki egyedül van a félelmeivel. Mindenkinek magának kell kibírnia. Elvágva a kapcsolatoktól. Ez a legnehezebb része.

Az internet sok tekintetben szétszórttá tett bennünket, és összezavarta az elménket. Ez a válság most mégis megmutatja forradalmi jelentőségét; általa ugyanis osztozunk ezekben az érzésekben. De az embereknek fontos a fizikai közelség. Hogy megöleljék, megérintsék egymást. Ez most hiányzik. Ez roppant természetellenes és szorongást, feszültséget szül. 

Mintha a globalizáció elhitette volna az emberekkel, hogy a nemzetközi intézmények és a modern jóléti államok képesek lesznek megvédeni őket az efféle tömegkatasztrófáktól. Most kiderült, hogy ez illúzió volt, és mindenkit sokkhatásként ért.

Ez a globalizált biztonságérzet mindig is hamis volt, és eddig is csak a tömegkultúra tartotta életben. Mi fenyegeti igazán a jövőt? A vírus vagy a klímaváltozás? Nem is lehet a kettőt összehasonlítani. Európában 800 ezer ember hal meg egy évben légszennyezettség miatt. Általában eszünkbe se jut. Az érzés, ami fojtogat bennünket, egyfajta gyerekes szűklátókörűség eredménye. Mert ami nem érint, vagy nem korlátoz minket a jelenben, itt és most, arról könnyebben megfeledkezünk.

Ez a tagadás természetes működésünk része. Olyan, mintha közösségként is gyerekek módjára viselkednénk. A gyerekeket a jelentéktelen, önfeledt dolgok kötik le: játszanak; a fontos döntéseket pedig ráhagyják a szülőkre. Sokan ezt az állapotot megőrzik felnőtt korukra is. Majd a többiek megoldják. Majd a politikusok megoldják. Ez a típusú tagadás olyan, mint egy gyerekkori traumára adott reakció; ösztönből, eltagadva, megfeledkezve a korlátokról. Bizonyos tekintetben ez társadalmilag is igaz. A nagy problémákról kollektívan sem vagyunk hajlandók tudomást venni.  

Akkor végső soron mégis csak vágyunk arra, hogy féljünk valamitől? Ezért raktároznak az emberek el több havi élelmet, és veszik a fegyvereket?

Inkább azt mondanám, hogy egy ilyen csapás felszínre hozza azokat a félelmeket, azokat a kisgyerekkori traumák által előidézett érzelmeket, amik elől a mindennapokban, vagy a normális kerékvágásban el tudunk menekülni. A kocsmába, a munkába, a szeretőhöz, a sportba. Most nem tudunk szabadulni tőlük. Ez szorongáshoz, dühhöz, agresszióhoz vezet. Ha kellően tudatosak vagyunk, fel tudjuk fedezni magunkban ezeket az érzéseket, és megtanulhatjuk kezelni őket, de erre nem mindenki képes. 

David Kessler szerint még valamit érzünk, és az leginkább egyfajta kollektív gyászhoz hasonlítható. 

Ebben van igazság: az emberek gyászolják az eddig életüket, gyászolják a kapcsolataikat. És persze, vannak akik igazán gyászolnak, elvesztett szeretteiket. De, szerintem, valami mélyebb szinten még valamit gyászolnak: egy darabkát saját magukból.

Amíg el tudok menni dolgozni, amíg ki tudok menni az utcára, étterembe, színházba, vagy valahol összejönni emberekkel; addig van egy képem önmagamról, amit fenn tudok tartani és táplálni tudok saját magam számára - a külső világ támogatásával. Felismernek, rámköszönnek, elismerik a munkám, a képességem; megdicsérik a cipőmet, rámmosolyognak, érdeklődnek. Látom magam mások szemével. Az ilyen gesztusok és kapcsolatok nagy részét adják a személyiségünknek. Ebből is táplálkozik az énképünk. Ettől most egyik pillanatról a másikra megfosztottak bennünket. 

Ha huzamosabb ideig egyedül vagyok, ezek az élmények elmaradnak, akkor ez az önmagunkról alkotott kép megremeg. Talán meg is kérdezem magamtól, vajon ki is vagyok valójában, ha nem kapom meg azokat a pozitív visszajelzéseket a munkahelyemen, a sportpályán vagy a szakkörben, ahova járok? Az ilyen visszacsatolásokból építkező önképüket és önbizalmukat is elveszítették az emberek. És gyászolják, akár tudnak róla, akár észre sem veszik. 

Van egy ismerősöm, aki időnként kiposztolja, hogy mit venne fel aznap, ha kimehetne az utcára. 

Ez teljesen természetes. Hiszen olyan még nem volt, hogy egy ilyen csapáson keresztül ennyire magányosan kellett volna átmennünk. Sok ember átél ilyen állapotokat az élete során, és depressziós lesz. De együtt még sosem voltunk ilyen magányosak. 

Nagyon sok féle bizonytalanságot kezelünk párhuzamosan: nem tudjuk mi változik meg majd a mindennapjainkban, lesz-e munkánk, mi lesz az idős szeretteinkkel, mennyire reccsen meg mindettől a gazdaság és a társadalom, és ki tudunk-e jönni belőle békével.

A világ jelentős részén ez eddig is mindennapos élmény volt. Lesz-e étel az asztalon? Mikor lesz vége a háborúnak? Most azon aggódunk, hogy mi lesz júliusban. Mert eddig azt hittük, hogy tudjuk. Pedig eddig se tudtuk. Csak ezt a bizonytalanságot hajlamosak vagyunk eltagadni.  

A középkorú generáció számára mindez új helyzetnek tűnhet, de valójában a nyugati ember számára sem az. A madridi fiatalok most sokkolva vannak, de a nagyszüleik még emlékeznek a fasizmusra vagy a polgárháborúra. Ez az érzésvilág csak a fiatal nyugati generáció számára ismeretlen. 

Miért tagadjuk el a bizonytalanságot? 

Mert túl fájdalmas. Nietzsche mondta egyszer, hogy azok hazudják ki útjukat a valóságból, akiknek a valóság  legfájdalmasabb volt. Korábban a vallás volt a meghatározó, ma a tömegkultúrának van ebben a tagadásban nagyon sajátos társadalmi-kulturális funkciója. 

A globalizált nyilvánosságban az emberek főleg olyasmivel foglalkoznak, amik nem életbevágóan fontosak. Ezért számít annyira az embereknek, hogy mit játszanak a moziban, ki kit szeret, kit gyűlöl, melyik politikus melyik napon pontosan mit mondott, és ki nyeri a labdarúgó-bajnokságot. Ezek sose voltak fontosak. Most se azok. Nem is lesznek. Az igazi szerepe ennek az irdatlan mennyiségű információnak az, hogy ne törődjünk valóságunkkal. Olyan mint egy nyugtatótabletta.

Az igazság, a valóság, amikor gyerekek voltunk, túl fájdalmas volt számunkra. Azt tanultuk meg, hogy ne foglalkozzunk azzal, ami igazán számít, mert tehetetlenek vagyunk vele szemben. Ezért elfoglaltuk az elménket olyasmivel, ami megakadályozza a szorongást. 

Van még egy ijesztő vetülete a járványnak: most kicsit mindenkire lehetséges hordozóként tekintünk. Az ismeretlenekkel szemben támasztott fizikai bizalmatlanság mennyire lehet tartós? Kihathat a társas kapcsolatainkra hosszútávon?

Az emberekben van egy természetes késztetés arra, hogy bízzanak egymásban - már csecsemőként így jövünk a világra, és létezésünk elviselhetetlen volna enélkül. Szóval én nem hiszem, hogy a bizalmatlanság kollektíven marad velünk a járvány után, leszámítva azokat, akik fájdalmas élményeik miatt ezidáig is bizalmatlanok voltak. 

A rólad forgatott dokumentumfilmben beszélsz arról, hogy a német megszállás idején a zsidó csecsemők megállás nélkül sírtak Budapesten. Nem tudták mi történik, de átragadt rájuk a szüleik szorongása. Háborús állapotok szerencsére nincsenek, de az emberekben nagy a görcs. Mit lehet tenni, hogy ez ne ragadjon át a gyerekekre is? 

Nem úgy vagyunk kitalálva, hogy kiscsaládként éljünk összezárva egy szobába. Sokáig kis törzsekbe verődve éltünk a szabad ég alatt, vándoroltunk, vadásztunk, játszottunk. Gyermekként nem csak két szülő gyermeke, hanem egy törzs tagjai is voltunk. Ezt a kapcsolatot társas szinten is elveszítettük, ebben a különleges helyzetben pedig még inkább. 

A gyerekek kifinomultan érzékelik a szüleik stresszreakcióit. A magzat már az anyaméhben érzékeli az anyja aggodalmait, és a stresszint önmagában képes megváltoztatni a gyerek agyi fejlődését. A szülés aktusa is, ami már az életre való felkészülés része, ha stresszhelyzetben történik, az ki tud hatni a gyerek érzelmi élményeire és fejlődésére. Ez a kölcsönhatás később sem szűnik meg: ha a szülőknek szorongások közepette kell felnevelniük a gyerekeket, az nem marad nyomtalan.  

A mostani egy nehéz helyzet. Azt tudnám tanácsolni a szülőknek, hogy fogadják el az érzéseket, amiket átélnek. Próbálják megérteni, miért érzik azt, amit. Gyakran megtörténik, hogy dühként adjuk ki magunkból a félelmet. Veszekszünk. Az átragad a gyerekre. Igyekezzünk kerülni ezt. Ha szorongunk, szorongjunk, éljük meg. Ne igyekezzünk másként kifejezni magunkból. 

Ha a kisgyerekem szorongást érezne, nem vádolnám, elfogadnám, amit érez. Magunkkal is tegyünk így. A gyerekek ki akarnak szaladni az utcára játszani, és ezt most nem lehet. Ne vegyük személyünk elleni támadásnak, ha ingerültek. A frusztrációt saját magunkban is el kell fogadnunk. Játszunk, énekeljünk, zenéljünk. Legyünk mi is gyerekesek. 

Alkalmas egy ilyen magányos stresszhelyzet arra, hogy kicsit befelé tekintsünk? És vajon életszerű elvárás, hogy ha véget ér a bezártság, az emberek ne térjenek vissza az egykori életritmusukhoz? 

Nem gondolom, hogy ilyesmi elvárható lenne bárkitől is. Azt hiszem viszont, hogy minden kihívás alkalmas arra, hogy tanuljunk belőle, ha akarunk - és azt is, hogy lehetnek mély tanulságai ennek a járványnak. Például hogy mennyire szorosan összeérnek és függenek egymástól életeink, hogy milyen jelentéktelen dolgokat tartunk jelentősnek; és hogy mennyire fontos az együttérzés és a társadalmi együttműködés egy közösség megmaradása érdekében. Erős késztetés lesz bennünk visszatérni a szép időkhöz, de hiszem, hogy sokan megtanulják most más szemmel nézni a világunkat.